Nyisd fel a szemed: 1

A képmutatás világbíró leplének bársonyredői közt rejtőzködött. Otthon megverte a gyereket, az asszonyt, a törvényt és az istent. Megverte a gyereket, hogy engedelmeskedjen, hogy higgyen az istenben és ne pofázzon a család dolgairól, no meg jól is esett levezetni a haragját a gyengén. Megverte az asszonyt, hogy engedelmeskedjen, hogy higgyen az istenben és ne pofázzon a család dolgairól, no meg jól is esett hatalmaskodni. Megverte a törvényt és az istent, amikor megverte a gyereket és az asszonyt és ez is jól esett. A gyerek cigány volt, az apa nem és az apa tudta, hogy a cigánynak úgysem hisznek, mert úgy gondolják, hogy annak a vérében van a hazugság. Az asszony soha nem kellett senki másnak, olcsó volt hát, akárcsak az isten, aki ott lejmolt minden utcasarkon és akárki betehette a farzsebébe. Ha a gyereket kérdezted, ő csak az apjára nézett, hogy vajon mit mondhat és mit nem. De belül tudta, már régóta tudta, hogy elbukott és mindig is el fog bukni. Mert végső soron nem tud megfelelni, nem tud engedelmes lenni és nem tud hinni a közönyös és tehetetlen felnőttekben, sem az istenben, akit csak úgy zsebre tett az apja. Az apja mindenkit zsebre tett. A lelkészt, a rendőrt, a tanárt, a családsegítőt, a többi szülőt, minden felnőttet. Őt is zsebre tette volna, de ő úgy érezte, hogy mégsem fér el az apja zsebében. Neki amúgy sincs helye ebben a világban, ahol választani kell, hogy áldozat marad-e vagy kiveszi a részét vérengzésből. Nem akart választani. A gyerek angyal volt és elbukott. Elbukott újra és újra, míg rövidke élete tragikus véget nem ért, mert a tanár, a rendőr, én, a szomszéd, a bíró, te, a szociális munkás, a lelkész, ő, a védőnő, az orvos, mi, a törvényhozó, az ügyvéd, ti, a polgármester, az igazgató, ők, a többi szülő, a többi felnőtt, a társadalom, a törvény és az isten, akik mind-mind beleférnek a bántalmazók zsebébe, hagyták őt elbukni.

Nyisd fel a szemed!

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs

Hajnali három. Fapad

Hajnali háromkor hozzák be a rendőrök a fapadra. Vacog, motyog. A téren találtak rá egy padon. Azt mondja Ádám. A melegebbik szobában ültetem le. Hozok neki enni, inni. Módjával kérdezgetem, zavarosan válaszolgat. Megkenem neki a kenyeret. A meleg teából megiszik rögtön három pohárral. Papucs van a lábán, zokni nélkül. Odakint, ha öt fokot mérnek. Aludni akar. Matracot kap, betakarom.

Az orvos pár óra múlva érkezik. Sajgó szívvel felkeltem, tudom, mennyire aludna még. Nem tudja hol van. Kommunikál egy másik, számunkra nem létező világgal. Nem balhézik, különben is 20 kiló vasággyal, a lába piszkos, az arca egy üldözötté. Köldöke mellett műtéti vágás nyoma, nem tudja mitől, még gyerekkorából. Az orvos vizsgálja. Szülei? Nem tudja. Honnan jött? Németországból. Hova tart? Nem tudja. Szülei? Meghaltak. Honnan jött? Olaszországból. Merre tart? Nem tudja. Csak aludni szeretne. Olasz vonatjegyet szed elő a zsebéből, aztán visszafekszik. Betakarom. Az orvos intézi a mentőt.

A mentő 2 óra múlva érkezik. Kérdezik tőle, milyen nap van ma. Szombat, válaszol, pedig szerda. De a Budapestet eltalálja. A szemei nem mondanak semmit. A szemei egy másik világba néznek. Nevet, nem ránk, nem nekünk. Szülei? Nincsenek. Honnan Jött? Vecsésről. Merre tart? Csak aludni akar. Nem hagyják, feladja. Szót fogad. Felkel, belebújik a papucsába. Megiszik még egy pohár teát és követi a sorsát a pszichiátriára. Soha többé nem látom. Félek, senki sem látja soha többé.

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs