Már régóta nem érzek vágyat senki emberfia után. Sem a szívemben, sem az ágyékomban. Már régóta nem érzek semmit.
Hajléktalan vagyok. Egy hajléktalan nő. Egy senki. Egy megviselt arc, egy koszos ruházat a millió közül.
Volt olyan idő, amikor bármit megadtam volna egy gyengéd, emberi érintésért. Egy őszinte ölelésért. Szomjúhoztam a szeretetre, akár a sivatagban rekedt vándor egy tiszta vízű forrás után. Mindent jelentett volna. A reményt. A jövőt. Az életet. Az ígéretet. Így, nagybetűvel az ÍGÉRETET. Amiért érdemes felkelni reggel és végig csinálni a napot. Kibírni az életet.
De nem én kaptam a gyengédséget. Nem én kaptam a törődést. Sem a szeretetet. Mások kapták. A szerencsésebbek. A jobbak, ki tudja? Én az emberektől csak rosszat kaptam, vagy semmit sem. Ekkor, de tényleg a legeslegutolsó pillanatban fordultam Jézus felé.
Ó, milyen tisztán, milyen erősen hittem benne. Egy emberben, aki szerette, aki megérintette, aki gyógyította az olyan kudarchegyeket is, mint amilyen én vagyok. Akinek a tekintetében nem undor, ítélet vagy megvetés tükröződik, amikor rám néz. Hanem a megértés. A szeretet. Az elfogadás.
Milyen kár, kár, kár, ahogy a varnyú is szajkózza, hogy csak mese az egész. Gyönyörű mese, a világ legszebb vágyálma. De végül megértettem, hogy az üresség oltárát imádtam. Mindhiába. Jézus nem jött el. Értem nem. Nem érintett meg. Engem nem. Nem szólt hozzám. Hozzám nem. Nem törte át a falakat. Még ő sem. És a szívem megfagyott. Már régóta nem érzek vágyat senki emberfia után. Már régóta nem érzek semmit.
Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Néha szólnak hozzám. Idegenek. Megkérdezik miért koldulok ahelyett, hogy dolgoznék, mint más, tisztességes emberek. Tisztességes emberek. Ez ellentmondás. Egy oximoron. Vegyél egy élő testet. Adj hozzá nagy adag mindenféle éhséget. Önzést. Durvaságot. Rövidlátást. Keverd össze képmutatással. Aljassággal. Közönnyel. A tetejére szórj egy csipetnyi cukrot. Az a jóság. Az olvad el azonnal, ahogy a pite melegedni kezd. Íme, az ember.
Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Olykor elzavarnak. Megbámulnak. Megbasznak. Kirabolnak. Megvernek. Megszánnak. Adnak. De a legtöbbször nem látnak. Láthatatlan vagyok. Egy hajléktalan. Egy hajléktalan nő. Egy senki. Egy megviselt arc, egy koszos ruházat a millió közül.
Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Lassan ölöm magam. Gyorsan nem megy. Ahhoz gyenge vagyok. Minden jöhet, ami árt. Ami lerövidíti a hátra levőt. Ami fájdalommentessé varázsolja. Pia. Gyógyszer. Drog. Füst. Az ítélet már úgyis kimondatott. Amit én is kimondtam magamra. Kudarc vagyok. Egy tévedés. Zsákutca. Szétkent ondó a falon. Ürülék a lábtörlő alatt. Visszhangtalan üvöltés az űrben. Ha találnék egy lámpást. Ha előbújna a dzsinn. Nekem csak két kívánságom lenne. A második, hogy ő legyen szabad. Ne kelljen tovább a börtönében élnie. Kezdhessen valamit az életével. Az első viszont az, hogy sohase józanodjak ki. Kell a homály. A homály megvéd. Homály fedje az emlékeket. Homály takarja el az éveket. Homály burkolja be a tudatot. Mert tudni azt, hogy csak egy hajléktalan vagyok. Egy nincstelen. Egy félresiklott. Egy nyomorult. Egy kitaszított a társadalom peremén. Egyedül a családosok között. Kurva a becsületesek között. Szennyfolt a makulátlan lepedőn. Ezt nem lehet kibírni ép ésszel.
Ugyan ki akarja érezni a saját bűzét? Ki akar szembesülni a kudarcaival a józanság fájdalmas pillanataiban? Ki akarja a tükörben látni vesztes önmagát? Melyik szülő akarja ezt a gyermekének? Melyik szülő akarja hajléktalanként látni az utódját? Ahogy koldul részegen a templom előtt? Züllötten, betegen, mocskosan. Nincs ilyen szülő. Nekem sem volt. Én is csak úgy lettem, mint az utca porában szétmálló falevél. Hogy került ide, melyik ág volt a nevelője? Senki sem tudja. Senkit sem érdekel. Én is csak úgy lettem. Hajléktalannak. Láthatatlannak.
Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Ülök a buszmegállóban. Takaróba bújok. Szívom a csikket. Napfény érinti a bőröm. Nézem a messzeséget. Az emberek elkerülnek. Szellő érinti a bőröm. Borzolja a hajam. Nincs otthonom. Nincs családom. Nincs barátom. Nincs ellenségem. Nincs senkim. Nincs tervem. Nincs jövőm. Nincs kenyerem. Nincs páncélom. Nincs fegyverem. Nincs pénzem. Nincs igazolványom. Nincs nevem. Nincs semmim. Nincs senkim. Nincs élet. Nincs élet.
Tigyi Jégfarkas Balázs