Hajnali háromkor hozzák be a rendőrök a fapadra. Vacog, motyog. A téren találtak rá egy padon. Azt mondja Ádám. A melegebbik szobában ültetem le. Hozok neki enni, inni. Módjával kérdezgetem, zavarosan válaszolgat. Megkenem neki a kenyeret. A meleg teából megiszik rögtön három pohárral. Papucs van a lábán, zokni nélkül. Odakint, ha öt fokot mérnek. Aludni akar. Matracot kap, betakarom.
Az orvos pár óra múlva érkezik. Sajgó szívvel felkeltem, tudom, mennyire aludna még. Nem tudja hol van. Kommunikál egy másik, számunkra nem létező világgal. Nem balhézik, különben is 20 kiló vasággyal, a lába piszkos, az arca egy üldözötté. Köldöke mellett műtéti vágás nyoma, nem tudja mitől, még gyerekkorából. Az orvos vizsgálja. Szülei? Nem tudja. Honnan jött? Németországból. Hova tart? Nem tudja. Szülei? Meghaltak. Honnan jött? Olaszországból. Merre tart? Nem tudja. Csak aludni szeretne. Olasz vonatjegyet szed elő a zsebéből, aztán visszafekszik. Betakarom. Az orvos intézi a mentőt.
A mentő 2 óra múlva érkezik. Kérdezik tőle, milyen nap van ma. Szombat, válaszol, pedig szerda. De a Budapestet eltalálja. A szemei nem mondanak semmit. A szemei egy másik világba néznek. Nevet, nem ránk, nem nekünk. Szülei? Nincsenek. Honnan Jött? Vecsésről. Merre tart? Csak aludni akar. Nem hagyják, feladja. Szót fogad. Felkel, belebújik a papucsába. Megiszik még egy pohár teát és követi a sorsát a pszichiátriára. Soha többé nem látom. Félek, senki sem látja soha többé.
Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs