Visszaszámlálás

Pókfonálon lógálódzol kilencmacska életeddel. Az egész ott csesződik el, amikor előbányásznak anyádból, aki háromnegyed évig svédasztalos élménymedencét kreált magából a kedvedért. Kilenc hónapnyi, hatcsillagos lubickolás az előre felvett béred mindazért a szívásért, amiben későbbi életed folyamán részed lesz. Kilenc.

Póknyálba kapaszkodol, a fonalaknak nevük is van: Anya, Apa, Testvér, Barát, Társ, Gyermek, Cél, Hit és a legcsúszósabb a Remény, a vén link, aki csak áltat, de sosem fizet. Vastag élethálót fonsz belőlük és fonnak köréd, melyben a boldogság hellyel-közzel benne ragad és ha az évek múlásával sorra szakadnak el a szálak, te egyre kevesebbel is beéred. Nyolc.

Anyád háromnegyed évig ringatott belei bölcsőjében, két szíve van azóta is, csak az egyiket te hordod. Apád megcsinált, de néha már bánja, hogy nem húzott gumit. A szüleid jót akartak, ezért nem neveltek szabadnak. Elvárások, beilleszkedés, siker, család, karrier, kikövezett utak. Ezekkel semmit sem tudsz kezdeni és ők sem veled és ez nem a te hibád, de mire erre rájössz, a lelkedet apró cafatokra tépte az önutálat és a kétség. Az élet kemény, próbálsz nem elkurvulni, de persze nem nagyon megy, az egyszeregyből te sem nyerhetsz ki másfelet egyenes gerinccel. Pedig annyi kellene a boldogsághoz. Hét.

Ha fáradt vagy, sajnos gondolkodni kezdesz. Az első kérdés, amely mérgezett patkányként berágja magát az önsajnálat kéjétől lucsakos agytekervényeidbe: „ki a fasz vagyok én?”. Ez a kérdésnek tűnő rossz banalitás arra késztet, hogy válaszokat keress, néha mindenáron. Van, hogy felcsillan a remény, a vén link csapdába ejt és már-már azt hiszed, igenis tudod, hogy ki is vagy te. Aztán a padlón öklendezve a fájdalomtól rájössz, hogy mégse. És a kérdés is szar, mert csak újabb kérdésekhez vezet. Sosem lesz vége. Egyébként fontos, tényleg olyan fontos, hogy ki vagy te? Anélkül nem banán a banán? Felejtsd el, aki vagy, hogy kinek kéne lenned  és kezdj el végre élni! Hat.

A régi, nagy bölcsek úgy mondták, versbe is szedték, hogy:

„Akkor kezdődnek a bajok,

ha kontrollt veszít a farok!”

Nem tudom, hogy igazuk volt-e, és hogy kik voltak egyáltalán azok a bölcsek. Szerintem arra gondoltak, hogy az ember jobb híján elindul a közveszélyes önismeret tévútján és ahogy halad, egyre távolabb kerül az élet apró örömforrásaitól, magyarul elfelejtesz aludni, baszni és falni. Egyre csak lépdelsz a megismerés szögekkel és trágyával szórt szerpentinjén és hamar felérsz az első dombtetőre, ahol észreveszed, hogy jééé, mások is élnek a világban rajtad kívül. És eddig azért nem láttad őket, mert rajtuk tapodtál. Miután erre rájöttél, már nincs visszaút. A gondolkodás ide vezet, ehhez a felismeréshez. Öt.

Ezek a mások is éreznek, szeretnek, gyűlölnek, terveznek, remélnek, csalódnak. Az ő világukban – ha a pofájukba robbansz is – csak mellékszereplő lehetsz, sőt létezik milliárdnyi világ, melyekben egyáltalán nem szerepelsz, melyek bizony nélküled működnek kiválóan. Hát mégsem vagy fontos. Mélypont. Talán jobb lett volna csak dugni és zabálni, megvezetve vinnyogni és meghalni hülyén, imádva Orbánt vagy Putyint, mondom talán, de talán nem, mert mostanra már rá is jöttél egy kiadós hasgörcs kíséretében a következő aranyigazságra, hogy szar ember vagy. Egy önző fasz. A rengeteg öröm és kéj, amit felhajtottál és úgy-ahogy kitöltötte negyven-ötven-hatvan évnyi elkúrt létezésed mind semmit sem ér. Hangyafost. Annyit sem. Felismered, hogy léted korábbi motivációi értéktelen és szánalmas kis önzések csupán, ergo eddigi cselekedeteid, ergo eddigi létezésed bizonyítéka annak, milyen is egy elpocsékolt élet. Nem vagy különleges, csak egy átlagos pöcs. Utolér a kétségbeesés, a falhoz szorít, térdre kényszerít és már nyomja is le a hatalmas, rücskös bránert a torkodon. Úgy érzed megfulladsz, nem bírod tovább. És akkor nyomnád a gázpedált, bele a szakadékba, de végül úgyis meg fogsz állni és kelletlenül szembenézel azzal a kiégett, felejthetően rothadó, farokforma emberarccal, aki a tükörből sunyít vissza rád. Hát ez vagy. Négy.

A „mi az élet értelme?” legszemetebb, legaljasabb kérdésre még Enstein sem tudott elfogadhatóan válaszolni, helyette nyomta inkább a tudományos rizsát. Se egyházra, se a többi házra ne hallgass most se, mindörökké se, mind csak a hatalomról szól. Az isteni teremtés-elméleteket meg már a tízéves unokahúgod is csípőből cafatokra cincálja, olyan ostobák. Mennyország, túlvilág, reinkarnáció, isten akarata, az élet körforgása, hagyjuk már… megannyi rászáradt spermafolt egy szerencsétlen utcalány haján. Akkor már egy fokkal jobb a „mit kezdjek most az életemmel, hogy felismertem, mekkora seggfejként éltem eddig? Tényleg, mit kezdj az életeddel, ha eljutsz idáig? Három.

Kedves volt seggfej az élet záptojás, a tudás kibaszás, felelnéd az igazságnak megfelelően, ha nem verték volna beléd, hogy nem szabad igazat mondani. De beléd verték, így nem mondod, meg az élet azért szép is tud lenni néha, pont annyira, hogy inkább azt választod, mint a halált. Hogy mit kezdj az életeddel? Én honnan tudnám, mikor még az enyémmel sem tudok mit kezdeni, felelném neked, ha őszinte lennék. De van egy kis tartás bennem az őszinteséggel kapcsolatban. Az őszinteség fáj. Nyers, nem használ kölnit, borostás, szúr, és a gatyája is szakadt. A hazugság ellenben kegyes és begyes, gömbölyded és illatos, ezerarcú, jólöltözött és színes. Ja, és nem fáj. Ha igazat kezdenénk mondani egymásnak, az végül katasztrófához vezetne, kinyírnánk egymást. Vagy mégsem? Vagy mégsem lenne ez katasztrófa? Mindegy, ezt úgysem fogjuk megtudni, mert csak korlátozott számú, személyiségenként változó mennyiségű konlfiktust vagyunk képesek elviselni és a határértéken túl hazudozni kezdünk. Én biztosan és én mára már elértem a határértékemet, úgyhogy azzal bíztatlak, hogy az élet szép! Kettő.

Nem tanítottak meg rá téged sem, és valószínűleg hiányzik az a szerved, a neve mej (máj e-vel), mely a boldogság megtartására alkalmassá tenne, ezért előbb-utóbb mindig becsődölsz és beledöföd a sziszegő, saját véreddel mérgezett tőrt abba, akit a legjobban szeretsz, aki a legközelebb áll hozzád. Aztán próbálod elhitetni magaddal, hogy nem akarattal tetted, meg sajnálod persze. De csak jóval később sajnálod, miután könyékig a vérében taposva, torz pofával egyre csak nyomtad beljebb azt a mámorítóan könnyű és áramvonalas tőrt a szívébe annak, aki a legközelebb áll hozzád. Utólag persze lehet mondani, hogy sajnálod. Egy.

Az önismertet könnyes-véres útját járva azért annyit mégiscsak nyersz, hogy valamelyest megismered magad. Már nem vigyorog olyan bután az régi húsevő, bagzó ego-állat, visszabújt a sötétbe és csak ritkán merészkedik elő, ha vérhold van. Olyankor kapkodva csillapítja az éhségét, elmosódó, jövőtlen gyermekarcok néma üvöltésétől kísérve. De ezeket a kis megingásokat is segít felejteni néhány tabletta, meg egy üveg pálesz, amelyekre igazán szükséged van, ha újabb magányos estéken nem dörzsöli senki borostás arcodhoz gyengéd csecse becsét. Mert ez a lényeg. Szeress és hagyd, hogy szeressenek! Nulla.

Megérkeztél. Az élet szívás. És végül olyan mindegy, a dákó melyik végén vagy. Hát térdelj a sárba bátran. Ültess fát. Adj a koldusnak. Állítsd le a pletykát. Gondozd az erdőt. Ne használj mérget. Tapsold meg a vesztest. Figyelj másokra. Vigyázz másokra. Szeress másokat. Szeress. Óvd a környezeted. Kapcsold ki a tévét. Adj az éhezőnek. Tiszteld az életet. Szánd az életet. Ne vágd el a torkát. Ne vedd el az otthonát. Hagyj másnak is teret. Térdelj le a porba. Térdelj le a porba.

Tigyi Jégfarkas Balázs

Amihez atombomba kell

A vegyesbolt előtt.

Nem tudom, mi a francnak állították ide ezt a tankot! Mi a ménkűt akarnak ezzel? A nagyapámat elvitték a nácik! Arra emlékezzek, amikor meglátom ezt a vasbarmot, hogy a nácik szappant gyártották az öregből? Adj még egy keserűt, Szilvike!

Kicsivel később.

Mi ez a zúgás? Nincs még Guszti 20! Nézd má’! Szilvike gyere ki és nézd má’ meg te is! Mi az a fény ott a távolban? A fenébe, ez közeledik! Szilvike, Szilvike, meneküljünk!

Valamivel később, a tanknál.

Beragadt a fedele bakker, nem nyílik, az a forró izé meg mindjá’ ideér! Hej, a redvás életbe, segítség, segítsééég!

Hahó, van bent valaki? Nyisd már ki a fedelet tesó, mert mindjárt elolvadok itt kint!

Én a Rostás Lajcsi vagyok és bemennék, mert egyre közeledik ez az izé! Engedj már be tesó, mert elpusztulok!

Könyörgök, kérlek, nincs hova mennem! Hát van neked lelked?

Van velem egy gyerek is, a Karcsika, legalább őt engedd be!

Egy leheletnyivel később, nyílik a tank fedele.

Húh, kösz tesó!

Naná, hogy átvertelek! Tudtam, hogy csak úgy fogsz beengedni, ha behazudom a gyereket! Amúgy te ki vagy és hogy kerülsz ide? Jól kiszagoltad ezt a búvóhelyet!

Szilágyi István? Én meg a Rostás Lajcsi. Szóval a bomba elől menekültél ide? Talán atom, vagy még rosszabb… Hát már megint kiszúrtak velem, hogy a rák egye ki a belüket! Biztos a románok! Nem elég, hogy Erdélyt elvették, még atomot is szórnak ránk? Nekünk kellett volna előbb támadni!

A románoknak nincs atomjuk? Hajjaj, akkor még nagyobb szarban vagyunk! És igenis, egy romát is érdekelhet a magyar történelem! Nekem is fájhat Trianon! Na mindegy. Mi lesz most? Ki kéne nézni!

Jó, megdumáltál, nem megyek. Még élni akarok, naná! Akkor viszont nincs ötletem. Vajon Szilvike megúszta? De innék egy keserűt! Van vized?

Akkor mi az ott, abban az flakonban?

Most ez komoly, a vésztartalékod? Jól van, nem kell a szaros vized! Tőlem akár bele is fulladhatsz!

Egy szundival később.

Húh, elaludtam! A melegtől lehet. Te ébren voltál, Pistikém? De kényelmetlen ez a teknő, bakker! Na, ne nézz már így, szólalj meg végre!

Hö, hö, hö! Most ezt jól megmondtad, mi? Cigányabb a vérem, mint a tied tesó! Asszed’ én ettől a dumától betojok? Ha én Pistikémezni akarok, akkor Pistikémezni is fogok, világos? Aztán meg, ha nagyon akarod, még a torkodat is megfesthetem ezzel a bicsakkal, ni!

Némi dulakodás múltán.

Krrr! Ez fájt! Lehet, hogy eltörted az orrom! Te aztán nem cicózol! Pedig én csak mókáztam tesó, nem gondoltam ám komolyan! Tőlünk nem kell mellre szívni az ilyen beszédet!

Na álljunk meg egy szóra! Még hogy a származásom mögé bújok, meg hátbatámadom a megmentőmet! Te nem akartál beengedni engem, tesó! Ha nem kamuzom be a gyereket, már halott lennék! Szóval te nem vagy a megmentőm, vili? És még a vizedből sem adtál… De tudod mit, ássuk el a csatabárdot! Hoztál valami kaját a tankba?

Hű, te aztán tudod keverni! De a kedvedért, legyen gyereknap, megpróbálom! Hmm, István, hozott magával ennivalót a tankba?

Haha, haha. Ez jó, hogy cigánypecsenyét! Mégiscsak szorult beléd, illetve magába egy kis vér, István. Vajon meddig kell itt várnunk?

Hosszú lesz az a néhány nap. Igen, kérek.

Hm, köszönöm. Jólesett ez a víz. Kíváncsi vagyok, vajon hányan élik túl ezt a poklot!

Tényleg így gondolja, István tesó? Akkor kérdeznék valamit magától. Ha igaza lesz és csak mi ketten éljük túl az egész világon, akkor mink hogyan leszünk tovább?

Mint a testvérek? Úgy fog rám vigyázni, mint a tulajdon vérére? Tényleg elfogadna testvéréül egy cigány származású embert?

Nahát! Ez jólesik! Akkor én is testvéremül fogadom magát, István bátyó! Bár fura, hogy ehhez legalább egy atombomba kellett!

Tigyi Jégfarkas Balázs

Egy komoly kapcsolat

Figyellek a laptopom mögül.

Tök jó, hogy nem ismerjük egymást.

Egy csomó dolog idegesítene benned.

Például a kinézeted, meg ahogy öltözködsz, a hangod, a másfajta gondolkodásod, a fura szokásaid. Reggelente biztos, hogy hamarabb kelnél fel, mint én és hiába próbálnál csendben készülődni nagyjából úgy, mint egy részeg indián, tutira nem tudnék miattad tovább aludni. Lehunyt szemhéjaim mögül lesnélek, egyre növekvő indulattal, mert csapdába ejtettél a korai keléseddel. Ha kinyitnám a szemem, azzal elárulnám, hogy ébren vagyok és akkor érintkezni akarnál velem. Ha nem nyitnám ki, azt hinnéd, hogy alszom és tovább tartana a „próbálok csendben készülődni, ezért kétszer olyan hangos vagyok, mint általában” című kutyakomédia.

Ahogy így elnézlek, fincsi reggelit készítenél számomra. Behoznád az ágyba virágos tálcán, szépen elrendezve, figyelve a részletekre. Pirítós, kétfajta leki, méz, kávé, vaj, felvágott, sajt, friss zöldség. Fogadjunk, hogy félbevágott koktélparadicsomokat is raknál a tálca szélére. Idióta mosollyal és friss csókkal tálalnád. Mindezt a kávé és a csendes bambulás; a kávé és a cigi; a kávé, a cigi és a reggeli gyűlölethullámom szentségei előtt.

Persze miattad megpróbálnék a reggelihez jó képet vágni. De te átlátnál a vicsorgásomon és észlelnéd, hogy baj van. Megkérdeznéd, mi a baj. Választ várnál. Aggódó képet vágnál, törődnél velem, játszanád a jó fiút, mondom még egyszer, mindezt a kávé és a cigi; a kávé, a cigi és a szokásos, imádott, reggeli gyűlölethullámom előtt. Én reggelente még jobban utálom az embereket és a világot. De te választ várnál, megpróbálnál megcsókolni, én meg feküdnék ott kiszolgáltatva az ébredős, poshadt szájszagommal és a „mindenki hagyjon békén a faszba” hangulatommal.

Persze kihasználnálak, mert érzelmileg egy nulla vagyok, tudd meg, olyan vagyok, mint egy kibaszott férfi, szálkás és durva, egy gyalulatlan oszlopfa. Nem akarnék kötődni, titkokat megosztani, érzelmeket felszínre hozni a mélyből és elmondani neked, nem akarnék megbízni benned és azt se akarnám, hogy te megbízz bennem és elmondj olyan dolgokat magadról, amelyek mélyebbek a langyos, mindenki által használt uszodai lábvíznél. Szeretem a lábvizet, érzelmileg sík vagyok és jól van ez így.

Persze egy idő után a szememre vetnéd, hogy közönyös és felszínes vagyok, én meg rögtön hárítanék, visszalőnék, rád kenném az egészet és amilyen becsületes, kis hülye vagy, el is hinnéd, hogy benned van a hiba. Elhinnéd és átmennél irányításra váró kisfiúba. Hát egy faszt leszek az anyád!

Miért nem lehet csak dugni, kötöttségek nélkül? Szórakozni anélkül, hogy felelősséget kelljen vállalnunk a másik végtelenül bonyolult életében? Nem akarok már belemélyedni semmibe! Véreztem már eleget! Voltam őszinte, odaadó és amikor eldobtak, akkorát nyekkentem, hogy még most is sajog. Voltam padlón kúszó remegés, nem is egyszer és köszönöm, nem kérek belőle többet! Kurva nagy erőket fektettem abba, hogy felálljak a mocsokból, páncélt növesszek és falakat építsek! Erre te azt kívánnád tőlem, hogy mindezt a rengeteg önvédelmi munkát csak úgy ukkmukkfukk dobjam ki az ablakon és nyíljak meg neked pusztán azért, mert te érzel valamit irántam! A becsapott szerelmesek vérétől fekete az éjszaka és közte is a legfeketébb fekete az enyém! Nem leszek soha többé önként préda! Igen, félek az elköteleződéstől és a csalódástól, mégis mi a fenét képzeltél, miért fekszem le veled rögtön az első randin? Szóval az lenne a legjobb, ha vennéd a farmered a szex után és elhúznál, vissza se nézve, otthagyva engem a jóllakottság és a végtelen üresség elfogadható koktéljával. De te erre képtelen lennél, látom a bárgyún csillogó szemeidből! Úristen, ébredj már fel! Itt mindenki adja a bankot és játssza az eszét, mert egyik hülye sem akar lépten-nyomon szembesülni önmagával; a rengeteg elbaszott, kudarcos döntésével; a csalódásaival; a fájdalmaival; a félresiklott életével. Szóval ne gyere nekem itt az őszinteséggel, meg a bizalommal! Szerinted miért iszom, bazdmeg?

Na mindegy, igazam van és kész! Látod, még nem is ismerlek, még egymáshoz sem szóltunk és máris az agyamra mész! A szex mehetne érzelmek nélkül is, nem? Ha meg nem, akkor pénzért, vagy mi a szar? Az meg lesz dögivel, ha továbbra is viseljük a szemellenzőt és a felszínen maradunk. Szóval, kinek is kell akkor egy komoly kapcsolat?

Tigyi Jégfarkas Balázs

Hajnali három. Fapad

Hajnali háromkor hozzák be a rendőrök a fapadra. Vacog, motyog. A téren találtak rá egy padon. Azt mondja Ádám. A melegebbik szobában ültetem le. Hozok neki enni, inni. Módjával kérdezgetem, zavarosan válaszolgat. Megkenem neki a kenyeret. A meleg teából megiszik rögtön három pohárral. Papucs van a lábán, zokni nélkül. Odakint, ha öt fokot mérnek. Aludni akar. Matracot kap, betakarom.

Az orvos pár óra múlva érkezik. Sajgó szívvel felkeltem, tudom, mennyire aludna még. Nem tudja hol van. Kommunikál egy másik, számunkra nem létező világgal. Nem balhézik, különben is 20 kiló vasággyal, a lába piszkos, az arca egy üldözötté. Köldöke mellett műtéti vágás nyoma, nem tudja mitől, még gyerekkorából. Az orvos vizsgálja. Szülei? Nem tudja. Honnan jött? Németországból. Hova tart? Nem tudja. Szülei? Meghaltak. Honnan jött? Olaszországból. Merre tart? Nem tudja. Csak aludni szeretne. Olasz vonatjegyet szed elő a zsebéből, aztán visszafekszik. Betakarom. Az orvos intézi a mentőt.

A mentő 2 óra múlva érkezik. Kérdezik tőle, milyen nap van ma. Szombat, válaszol, pedig szerda. De a Budapestet eltalálja. A szemei nem mondanak semmit. A szemei egy másik világba néznek. Nevet, nem ránk, nem nekünk. Szülei? Nincsenek. Honnan Jött? Vecsésről. Merre tart? Csak aludni akar. Nem hagyják, feladja. Szót fogad. Felkel, belebújik a papucsába. Megiszik még egy pohár teát és követi a sorsát a pszichiátriára. Soha többé nem látom. Félek, senki sem látja soha többé.

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs

Majdnem

Élt, elérte a célt, mindene megvolt. Karrier, család, kényelem, békés öregedés. Már csupán az életszínvonal fenntartása végett vívott mindennapi, ámde mérsékelt csatákat hasonszőrű társaival. Stabilnak és elégedettnek érezte magát.

Ám egy nap behorpadt a homloka egy váratlan kérdéstől, melyet a sarki boltos kisfia szegezett neki ártatlan cérnahangocskáján, amikor belépett az üzletbe és rámosolygott a gyermekre:

„Hát te meg ki a fasz vagy, bácsi?”

Tigyi Jégfarkas Balázs