Emlékezem. Egykor a szél nem volt dílere a szennynek.
Uralkodni egyik sem akart még és az időt sem mérték.
Nem akarták ketrecbe zárni a lelked.
Nem létezett pénz, műanyag, bomba, se vezető-seggfej. Nem hordtunk öltönyt, nem volt börtön, kerítés, se egyház, se pornó. Nem pusztítottunk ki teljes fajokat és nem tanultuk kegyetlen zsarnokok neveit történelemórán. Nem imádtunk nagyképű méregkeverőket, se képzelt isteneket.
A lelkem haldoklik. Haldoklik a tiéd is. Pusztulnak a rovarok, a fák, az erdők. A folyók, a ragadozók, a növényevők. Akik repülni tudnak. A vízben élők. A négylábúak. Akik megcsípnek, akik nem csípnek. A gyengébbek. Az igazak. A másik. Feláldozzuk, kiírtjuk, kiszorítjuk. Pénzért. Hatalomért. Érdekből. A bőrükért, a csontjukért. A vérükért, a húsukért. A kényelmünk miatt. Az éhségünk miatt. Mert megtehetjük. Szórakozásból, távcsöves puskával. Atombombával. Mert megtehetjük kerítéssel, fűrésszel, mezőgazdasági termeléssel. Bankjegyekkel. A vágóhídon. A tőzsdén. Otthon az udvarban, a késsel vagy rovarirtóval. Mert megtehetjük autóval, a haladás nevében. Permetezővel. Légycsapóval. A kezünkkel. A hatalom érzetével. A győztesek mosolyával. Egy kényelmes fotelből, egy utasítással, egy ultramodern, kibebaszott irodában. Mert megtehetjük. Mert megteheted.
Az élet vonyít fájdalmában, de mi úgy teszünk, mintha nem hallanánk. A szabadság zsugorodó ketrecben, de mi vakot játszunk. S néhány óra múlva, amikor már mindent és mindenki mást bekebeleztünk, saját magunkat kezdjük felfalni, szűnni nem akaró mohósággal.
Nyisd fel a szemed!
Tigyi Jégfarkas Balázs