Mottó: Mondják, létezik a menekülésnek az az utolsó, végletes formája, amikor önmagunkba húzódunk vissza, mert már csak oda lehet. Feltáratlan tájainkra, falaink, bástyáink, érintetlen mélységeink közé. És innen talán már nincs is visszaút.
A gyönyörű kezdetek szigetét a képzelet tengere ölelte körül. A szigetről csak sejteni lehetett, hogy sziget, ő maga sohasem járta körül. Nem volt rá szükség. A tengerről sem tudta, hogy tenger. A tengert amúgy sem lehet tudni, a tengert csak érzékelni lehet. Egyébként is, csak nagyon keveset tudott. Körülbelül egy életnyit, a saját életét.
Látta, hogy a tenger tengerkék, netán haragoszöld, vagy éppen sejtelmesen szürkés. Érezte, hogy a tenger olykor titokzatos és távolságtartó, máskor csókolnivalóan pajkos, néha gyönyörtől bágyadt vagy dinnyeszagú és szerelemre szomjas és bizony tudott félelmetes is lenni. Szerette a tengert. Olyannak, amilyennek.
Már egy ideje a szigeten élt. A sziget símogató, finom szemcsés homokja az álmokból maradt itt. Az álmokból és a múltból, ahogy a felhők, a napsugár, a szél, az eső, a ház és ő, a ház lakója. A szigeten egyedül élt és nem tudta volna megmondani, hogy minek nevezze magát. Ő az volt, aki. Egy lény, alakja elfolyó és széteső, ha beleolvadt a szélbe; könnyű és áttetsző, ha vágytalan feküdt a homokban; súlyos és földszagú, ha szomorúság járta át. Nem igazán tudta, hogy kicsoda is valójában.
Időnként meglátogatták őt. Azok jöttek, akiket szeretett, akikre vágyott és sosem jött olyan, akinek nem volt helye a szigeten. Köszöntek egymásnak és beszélgettek, vagy csak együtt voltak és hallgattak egy jót. Mikor elteltek a másikkal, elbúcsúztak, mert ismerték a törvénytelenek törvényét, vagyis azt, hogy mikor kell lelépni. Megölelték egymást, összemosolyogtak és a látogatók elhajóztak. Csak néhány homokszemet nyelt el a végtelen tenger.
Ennek így kellett lennie.
A szerelem jégtündér alakjában érkezett. Szárnyait fehér szűzhó fedte, keblei márványból voltak. Eleinte távoli volt és hűvös, a fák árnyékában tartózkodott és csak a tekintetükkel érintkeztek. Időbe telt, míg megszokták egymás szépségét.
Aztán, a megfelelő pillanatban a jégtündér kilépett a fénybe. Akkor a jégtündérnek italt töltött, italt a véréből és felkínálta a húsát. A jégtündér ivott a véréből és evett a húsából, aztán leültek a homokba és együtt nézték a képzelet tengerét. Szavak nélkül érintkeztek, gyengéden, vigyázva, nehogy felsértsék egymás lelkének érzékeny pillangószárnyait.
Aztán, a megfelelő pillanatban a jégtündér emberalakot öltött, nővé vált és az ölébe hajtotta a fejét. Szeretkeztek. Szeretkeztek. Szeretkeztek kínzó lassússággal és félőrülten, vadul. Meghitt ölelkezésben és idegenül, szükségtől hajtva. Mindenféle testhelyzetben, eggyé olvadva, kézzel, szájjal, mézzel, sárral, leszorítva, felemelve, kielégítve és kielégülve.
Az együtt töltött idő fantasztikus volt. Találkoztak az érzéseik, vágy szült vágyat és vágy szült gyönyört, egymás karjaiban leltek rá a harmóniára. Mikor végre lenyugodott a vérük, együtt nézték a tengert és a tenger felett tovairamló gondolataikat.
„Kértem és te adtál. Betöltöttél a húsoddal, a véreddel, a vágyaddal, a gyönyöröddel. Én vagyok te és te vagy én. Szeretlek.”
„Eljöttél és megízleltük egymást. Szerettünk és szeretkeztünk. Köszönöm, most már igazán éltem. Örökre ott maradtam veled valahol a gyönyör illatos hullámain, de vissza is tértem és most összefonódunk, összeér a bőrünk, fekszünk az álmok finom szemcsés homokján.”
„Ha veled vagyok, szabad vagyok. Nem lettünk az ölelésünk foglyai, mert együtt teljesek vagyunk. Túl minden kötöttségen, immár együtt járunk, mint az árnyék és a fény.”
„Ha veled vagyok, szabad vagyok és teljes. Már nincs szükségem semmi másra. Eltöltöttél. Ami vágyam volt, beteljesítetted. Felszabadítottál, ezt adtad nekem. Köszönöm.”
„Összesimulunk és nézzük a képzelet tengerét.”
„A tenger is néz minket.”
„Mielőtt fázni kezdenék, elmegyek. Mielőtt újra elővesz a vágy, a szükség, elhagylak. Nem leszek a drogod és nem leszel a gyógszerem. Te itt maradsz és elengedsz. A szerelmed vagyok és nem emlékszel majd rám, de a teljesség érzését hagyom hátra.”
„Elmégy és én elengedlek. Nem marad fájdalom. A teljesség érzését viszed magaddal.”
A szerelem éjszaka hajózott el és ahogy ígérte, nem maradt utána fájdalom. Csak néhány homokszemet nyelt el a végtelen tenger.
……
Az öregekkel, a szülőkkel az élet apróságairól elmélkedett. Arról, hogyan lehet két lépés között észrevétlenül megállni és ottmaradni mindenestül abban az egyetlen, elnyújtott pillanatban. Vagy arról, hogyan lehet kiszűrni azt a világ zajából, ami fontos és csakis arra figyelni, ami figyelemre méltó. Az öregek tudták ezeket. És most már tudta ő is. Az öregek, a szülők hunyorogtak a fénybe, de mosolyogtak hozzá. Kiélt szenvedélytől és bölcs megnyugvástól ráncosodott a bőrök és az elengedés fénye derengett át alakjukon. Tudta, hogy ők, a létrehozói mindig védelmezni és szeretni fogják, mert őbelőlük lett, vér a vérből, hús a húsból, lélek a lélekből, élet az életből. Egy velük és mégis más, több is, kevesebb is, nem számít. Az öregek arca könnyező szikla, tajtékos tó, mezei virág. Már nem ítélkeztek semmi felett és boldogok voltak pusztán attól, hogy életet adtak neki. Amikor elhajóztak, az illatuk vele maradt, folyópart illata, harmatos fűszálak illata, nedves föld illata. Újabb homokszemet nyelt el a végtelen tenger.
…….
„Ha valami bánt, mondd el nekem, a barátnak.”
„Tudom, hogy benned megbízhatom. Te is bízhatsz bennem. Sosem árultuk el egymást.”
„Megvédtél, ha bántottak. Ahogy én is téged.”
„Nincsenek előtted titkaim. Ismersz engem. A jót is, a rosszat is.”
„Elfogadtalak mindenestül. A hibáiddal, az erényeiddel. Hihetetlen jó érzés, hogy mindent elmondhattam neked.”
„Azt is, amiért a világ elítélt volna. Amiért kigúnyolt és kinevetett volna. Amiért bántott volna.”
„Te megértettél. Nem nevettél ki.”
„Nem gúnyoltál, nem bántottál.”
„Veled biztonságban voltam.”
„Barátok vagyunk.”
A barát olyan volt, mint egy jóságos medve, mint egy árnyat adó szikla. Ha szomorú volt, ő felvidította. Ha a haragja kiáramlott, ő meghallgatta. Ha egyedül érezte magát, mellette termett és együtt vészelték át a nehéz időket. Most együtt hallgatták a tengert. Már nem mondtak semmit, mert tökéletesen értették a másikat és ez csodálatos érzés volt. Amikor elhajózott, a barát az elfogadás örömét hagyta ajándékul hátra. És csak néhány homokszemet nyelt el a végtelen tenger.
……
Amikor a szigeten találta magát, feladta a sáncait. Ez nem ment egyszerre, de minden találkozással könnyebb lett. Nem voltak visszatérők, akik újabb és újabb nyomokat hagyhattak volna. A látogatók csak egyszer jöttek és minden búcsúval elnyelt néhány homokszemet a tenger. Tudta, hogy a sziget szűkül, a tenger növekszik és mindez visszafordíthatatlan immár és mindez így van jól. A sziget ő maga. És a tenger? Ki tudja? Őrá vár. Mire mindezt végig gondolta, újabb homokszemet nyelt el a végtelen tenger.
……
„Te a füst vagy, amit a sebre fújnak. Gyógyító füst.”
„Amit a szörnyű sebre fújnak és megszelídítem a világba vágtató vért. Ez vagyok én, a szeretet.”
„Könnyű vagy és áldott. Gyógyír vagy a sebre, amit a többi ember okoz. Amit feltépnek újra és újra. Irigységből. Félelemtől hajtva. Mohó karmokkal. Közönyös szívvel. Önző gondolatokkal.”
„Feltépik és ömlik a fekete vér. Lüktet és feltör a világba, elborít mindent.”
„De te, a gyógyító füst, aki lágy és békét hozó újra és újra megszelídíted a szaladó vért. Te vagy az egyetlen reményünk. A szeretet.”
Újabb homokszemet nyelt el a végtelen tenger.
……
A gyermek ugrándozva jött, mint a betöretlen kiscsikó. Barna haja szálldosott a szélben. Kacagását a szellő felkapta és mint drága kincset, gyönyörködve vitte tovább.
Megnézték együtt a naplementét. Soha azelőtt nem látott még ilyen szép naplementét. Tökéletes volt, mert mellette ült a homokban a gyermek, a lány, vér a véréből, hús a húsából, lélek a lelkéből, élet az életéből. Olyan természetes volt, hogy itt van. Gyönyörködve nézte ismerős vonásokat, a szemének oly kedves lényt. Büszkeséget érzett, hogy köze van hozzá, hogy hozzá tartozik elszakíthatatlan, örök kötelékkel. Olyan kötelékkel, ami biztonságot ad és megóvja attól, hogy összetörje magát. Mindennél többet jelentett számára, hogy ő lehetett az, akinek ez a hívás szólt:
„Apa.”
„Kislányom.”
„Kisértél és oltalmaztál. Megtanítottál járni az úton. Felsegítettél, ha elestem és elkaptál, ha zuhantam. Ápoltál, ha beteg voltam és neveltél, ha rosszat tettem. Vígasztaltál a szomorúságban, mellettem voltál a bajban. Megnevettettél. Figyeltél rám és őszinte voltál. Mindig velem leszel. Szeretlek Apa.”
„Értelmet és célt adtál az életemnek. Megtanítottál szeretni és türelmesnek lenni, figyelni és oltalmazni. Általad lett teljes az életem. Neveltél, ha hibáztam. Veled őszinte lehettem. Vígasztaltál a szomorúságban és mellettem voltál a bajban. Megnevettettél. Bíztál bennem és őszinte voltál. Mindig veled maradok. Szeretlek Kicsim.”
A gyermek az élet értelmét adta ajándékul, aztán ő is elhajózott azzal a széllel, aminek kacagó babaszaga volt. Újabb homokszemet nyelt el a végtelen tenger.
……
Nem sok maradt hátra. A szél gitárhangot hozott. Az eső dalát fújta, s eleredt az eső. A homok elnyelte az apró cseppeket. Jó volt így ülni, az eső dalát hallgatva, érezve a lágy, csiklandozó permetet. A dal végighömpölygött a tenger felett. A bálnák kidugták hatalmas fejüket és könnyeztek, de ezek örömkönnyek voltak, mert a bálnák a vattacukorra gondoltak, annak kedves ízére és illatára. Aztán elállt az eső, a bálnák búcsút intettek és ő egyedül maradt. Nem jött több látogató, már csak egyvalaki maradt, akit el kellett engednie. Önmagát.
„Összességében nézve nem tudom, hogy milyen az élet. Jó-e vagy rossz, nem tudnám eldönteni. Néha túl nagynak érzem az árat, amit fizetnünk kell érte. Hiszen folyamatosan pusztítunk, hogy életben maradjunk. Ölünk, ha fázunk; gyilkolunk, ha éhség hajt; fosztogatunk, hogy nekünk több legyen és elvesszük, amit megkívánunk. Az ember szörnyeteg. Az ember a szörnyeteg. Mi vagyunk a szörnyek, én vagyok a szörny. Szörny vagyok.
Máskor meg mindet megadnék azért, hogy részese maradjak ennek a csodának, amit életnek nevezünk. Amkor ránézek a gyermekemre, amikor anyámat hallgatom, amikor megnevettetem apámat, amikor a kedvesem kezét fogom, amikor megérint Beethoven zenéje, amikor az erdőben ballagok vagy megcsap a tenger illata…
Mindig kerestem a választ, a válaszokat. Mi az élet értelme? Van-e isten? Mire jó élni? Honnan jöttünk? Tartunk-e valamerre? Hogyan működik a világ? Lehetne-e másképp?
De már nem keresem. A válasz, a válaszok mind hamisnak bizonyultak. Illetve nem mind. Néhány igaz maradt, mint a szeretet. A hűség. Az őszinteség. Az önfeláldozás. A nagylelkűség. A bátorság. Azok a pillanatok, amikor valami jót cselekszel. Amikor több leszel önmagadnál. Amikor alkotsz. Amikor adsz. Amikor adsz.
Most én jövök. Már érzem azt az illatot, az utolsót, a megfoghatatlant. Amikor elnehezülnek. Elnehezülnek és nem térnek vissza többé. Itt van ez az illat és kicsúszik a homok a lábam alól. Megfogom ezt az illatot, átadok neki mindent, amim van és elhajózom vele, el ezzel az illattal, ami nem más, mint a csendesülő élet utolsó sóhajának az illata és nem térek vissza többé.”
Elhajózott és az utolsó homokszemet is elnyelte a végtelen tenger.
……
– Elment. Vége. – mondta az orvos és lekapcsolta a szívműködést jelző gépet.
Az öregek, szülők csendben álldogáltak, könnyük patakja hangtalan csordogált arcukon. A kislány zokogott, a nő átkarolta, a barát az ablakhoz lépett és kinyitotta azt. Hűs szellő hatolt be a kórházi szobába, elhozta a tenger illatát, majd megpördült és magával vitte egy lélek illatát.
Tigyi Jégfarkas Balázs