A millió közül

Már régóta nem érzek vágyat senki emberfia után. Sem a szívemben, sem az ágyékomban. Már régóta nem érzek semmit.

Hajléktalan vagyok. Egy hajléktalan nő. Egy senki. Egy megviselt arc, egy koszos ruházat a millió közül.

Volt olyan idő, amikor bármit megadtam volna egy gyengéd, emberi érintésért. Egy őszinte ölelésért. Szomjúhoztam a szeretetre, akár a sivatagban rekedt vándor egy tiszta vízű forrás után. Mindent jelentett volna. A reményt. A jövőt. Az életet. Az ígéretet. Így, nagybetűvel az ÍGÉRETET. Amiért érdemes felkelni reggel és végig csinálni a napot. Kibírni az életet.

De nem én kaptam a gyengédséget. Nem én kaptam a törődést. Sem a szeretetet. Mások kapták. A szerencsésebbek. A jobbak, ki tudja? Én az emberektől csak rosszat kaptam, vagy semmit sem. Ekkor, de tényleg a legeslegutolsó pillanatban fordultam Jézus felé.

Ó, milyen tisztán, milyen erősen hittem benne. Egy emberben, aki szerette, aki megérintette, aki gyógyította az olyan kudarchegyeket is, mint amilyen én vagyok. Akinek a tekintetében nem undor, ítélet vagy megvetés tükröződik, amikor rám néz. Hanem a megértés. A szeretet. Az elfogadás.

Milyen kár, kár, kár, ahogy a varnyú is szajkózza, hogy csak mese az egész. Gyönyörű mese, a világ legszebb vágyálma. De végül megértettem, hogy az üresség oltárát imádtam. Mindhiába. Jézus nem jött el. Értem nem. Nem érintett meg. Engem nem. Nem szólt hozzám. Hozzám nem. Nem törte át a falakat. Még ő sem. És a szívem megfagyott. Már régóta nem érzek vágyat senki emberfia után. Már régóta nem érzek semmit.

Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Néha szólnak hozzám. Idegenek. Megkérdezik miért koldulok ahelyett, hogy dolgoznék, mint más, tisztességes emberek. Tisztességes emberek. Ez ellentmondás. Egy oximoron. Vegyél egy élő testet. Adj hozzá nagy adag mindenféle éhséget. Önzést. Durvaságot. Rövidlátást. Keverd össze képmutatással. Aljassággal. Közönnyel. A tetejére szórj egy csipetnyi cukrot. Az a jóság. Az olvad el azonnal, ahogy a pite melegedni kezd. Íme, az ember.

Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Olykor elzavarnak. Megbámulnak. Megbasznak. Kirabolnak. Megvernek. Megszánnak. Adnak. De a legtöbbször nem látnak. Láthatatlan vagyok. Egy hajléktalan. Egy hajléktalan nő. Egy senki. Egy megviselt arc, egy koszos ruházat a millió közül.

Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Lassan ölöm magam. Gyorsan nem megy. Ahhoz gyenge vagyok. Minden jöhet, ami árt. Ami lerövidíti a hátra levőt. Ami fájdalommentessé varázsolja. Pia. Gyógyszer. Drog. Füst. Az ítélet már úgyis kimondatott. Amit én is kimondtam magamra. Kudarc vagyok. Egy tévedés. Zsákutca. Szétkent ondó a falon. Ürülék a lábtörlő alatt. Visszhangtalan üvöltés az űrben. Ha találnék egy lámpást. Ha előbújna a dzsinn. Nekem csak két kívánságom lenne. A második, hogy ő legyen szabad. Ne kelljen tovább a börtönében élnie. Kezdhessen valamit az életével. Az első viszont az, hogy sohase józanodjak ki. Kell a homály. A homály megvéd. Homály fedje az emlékeket. Homály takarja el az éveket. Homály burkolja be a tudatot. Mert tudni azt, hogy csak egy hajléktalan vagyok. Egy nincstelen. Egy félresiklott. Egy nyomorult. Egy kitaszított a társadalom peremén. Egyedül a családosok között. Kurva a becsületesek között. Szennyfolt a makulátlan lepedőn. Ezt nem lehet kibírni ép ésszel.

Ugyan ki akarja érezni a saját bűzét? Ki akar szembesülni a kudarcaival a józanság fájdalmas pillanataiban? Ki akarja a tükörben látni vesztes önmagát? Melyik szülő akarja ezt a gyermekének? Melyik szülő akarja hajléktalanként látni az utódját? Ahogy koldul részegen a templom előtt? Züllötten, betegen, mocskosan. Nincs ilyen szülő. Nekem sem volt. Én is csak úgy lettem, mint az utca porában szétmálló falevél. Hogy került ide, melyik ág volt a nevelője? Senki sem tudja. Senkit sem érdekel. Én is csak úgy lettem. Hajléktalannak. Láthatatlannak.

Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Ülök a buszmegállóban. Takaróba bújok. Szívom a csikket. Napfény érinti a bőröm. Nézem a messzeséget. Az emberek elkerülnek. Szellő érinti a bőröm. Borzolja a hajam. Nincs otthonom. Nincs családom. Nincs barátom. Nincs ellenségem. Nincs senkim. Nincs tervem. Nincs jövőm. Nincs kenyerem. Nincs páncélom. Nincs fegyverem. Nincs pénzem. Nincs igazolványom. Nincs nevem. Nincs semmim. Nincs senkim. Nincs élet. Nincs élet.

 

Tigyi Jégfarkas Balázs

Színekért időt

Mintha most született volna, minden új volt a számára. És minden szürke. Elindult. Olyasmit érzett, ami leginkább az éhségre emlékeztetett. Szürke volt az égbolt, az utak, a házak, az autók. A buszmegálló. A szürke nem érdekelte. De ott, a szürke buszmegállóban volt valami más is. Egy idős nő, szatyrokkal a kezében. Igen, szürke volt ő is, de mégis. Valami vonzotta ehhez a nőhöz. Ha már mindenképpen nevet akarunk adni neki, egy szín. A fekete. Erős vonzás. Talán ellent tudott volna állni neki, ha akar, de nem akart. Éhezett. A nő fölé magasodott. Ösztönösön tudta, hogyan kell csinálni és mialatt csinálta, az éhsége megszűnt.

Amikor végzett, a nő még mindig a buszmegállóban állt. Ami fekete volt korábban, azt ő elnyelte. A fájdalma benne kavargott tovább. Aztán leülepedett. Újra érezte azt a leginkább éhségre emlékeztetőt, de a nőben már nem maradt több, amit elvehetett volna. Megérkezett egy busz. Szürke volt, de emberekkel teli. És az emberekben újra érezte a vonzót, a feketét, a szomorúságot. Felszállt hát a buszra.

*****

A buszmegállóban állt. Esett az eső, nem számított. Amióta Sanyi meghalt, egy vastag búra alatt élt a világban. Minden értelmét veszítette. Sanyi volt minden, a férj, a társ, A FÉRFI, a másik fele. Vele feleség volt, a szó szoros értelmében, mert ketten együtt voltak egy egész, egy egész a világban, a világért, vagy akár a világ ellen. És ennek az egésznek ő volt az egyik fele, Sanyi a másik. De most már nem feleség. Csak egy fél. Egy fél ember, akinek félelmei vannak és aki félelmetesen egyedül lett a világban, a világ ellen. Egyedül a gyászával, a szomorúságával, melyből egy falat épített, mely egy áthatolhatatlan búrát húzott köré.

A búra vékonyodni kezdett. Meglepően gyorsan történt, mintha valaki vagy valami egyszerűen elszívta volna. Az idős nő érzékelte, ahogy fokról fokra tűnik el belőle a fájdalom. És ahogy a szomorúság csökkent, úgy nőtt benne valami más, valami ijesztő, aminek nem volt neve sem. Szeretett volna a fájdalma után kapni, visszatartani, mert ez a bánat az övé volt, egyedül az övé, de mire észbe kapott volna, már vége is lett. Azelőtt soha nem érzett még ehhez fogható hiányt. Fojtogató űrt. Ordító csendet. A túlélés lehetetlenségét. Elejtette a szatyrokat, melyeket addig a kezében szorongatott. Előbbre lépett, a járda szélére. Valami felderengett a hiányon át, mintha valahol nagyon messze és alig észlelhetően az élet még időt kért volna. De ennek már nem volt jelentősége, mert az a valami, ami a fájdalma helyét töltötte be, kibírhatatlanná vált. Az autók elé lépett.

*****

Ádám az egyik ablak melletti ülésen terpeszkedett. Nem szeretett állni és utálta, ha idegenek ülnek mellette, ezért maga mellé rakta a táskáját az üres székre. Zenét hallgatott, mert azt remélte, az majd eltereli a figyelmét a lelkében dúló érzelmekről, de a zene ezúttal kevés volt hozzá. Mióta Erika két hete szakított vele, folyton a lány járt az eszében. Most, utólag úgy érezte, halálosan szerelmes a lányba. A hangjába, az alakjába, a kényességébe, a puha hajába, az elbűvölően kék szemeibe. Csak három hónapig jártak, de neki ez volt a leghosszabb kapcsolata életében. Nagyon sajnálta magát és nem értette, hogy miért lett vége, mert ő úgy érezte, mindent megadott, ami tőle tellett. Még a mostohaapjától is lopott, hogy fedezni tudja a megnövekedett kiadásait, amit egy ilyen kaliberű barátnő megkövetelt. Rendszeresen szórakozóhelyre vinni, kaját rendelni, ékszert ajándékozni, taxival utazni, nos mindez meghaladta a zsebpénze és az ösztöndíja szabta kereteket. Előtte még soha nem utazott taxival, neki megfelelt a tömegközlekedés is, de a csaja elvárta. A mostohaapjától lopni meg kifejezetten szar érzés volt, mert a férfi mindig normálisan viselkedett velük. Ám Erika miatt megtette, amit megkövetelt a haza és mégis le lett cserélve, mint egy elhasznált cipő.

A változás hirtelen történt. Az egyik percben még haragudott az egész világra, miközben kibámult a busz ablakán, a másik percben meg huss, eltűnt a rossz a lelkéből. Nyoma veszett a megbántottságának és a fájdalma táplálta haragnak is. Nem értette, mi történt vele, de egyszeriben jó kedve lett! Erikára gondolt és már nem veszteséget érzett, hanem megkönnyebbülést, mintha megmenekült volna egy kellemetlen jövőtől. A kék szemeit nem elbűvölőnek látta, ellenben hidegnek, felszínesnek. A kényessége nem édesnek tűnt már, sokkal inkább idegesítőnek. Halálos szerelem? Ezen röhögnie kellett. Fel is nevetett hangosan és nem érdekelte, hogy figyelik-e az emberek. Azon nyomban küldött egy körüzit a haveroknak, hogy „Este BULI!”.

*****

A fülhallgatós fiú csak rövid ideig csillapította az éhségét. Hamar végzett vele és a többiek sem tűntek rágósabb falatnak. Már majdnem nekikezdett a következő utasnak, amikor meglátta. A busz hátuljából jött, az utolsó széksorból, ahol csak egyetlen ember ült. Középkorú nő, egyetlen szál virággal a kezében. Teljesen átitatta a fekete színű fájdalom. Csordultig volt vele olyannyira, hogy szinte kifolyt a testéből. Mint a mágnes, úgy vonzotta. Odaült mellé az egyik szabad ülésre és elkezdte. Minden erejét beleadta. Az éhsége megszűnt.

Addig csinálta, amíg tele nem lett. Mikor már nem fért bele több, elengedte a nőt, aki felállt, az ajtóhoz ment és megnyomta a leszállásjelzőt. Vitte magával a rengeteg szomorúságát, amit ő képtelen volt mind megenni, ezért úgy döntött, hogy követi. Felállt és besorolt a nő mögé.

*****

Timi a temetőnél szállt le a buszról. Minden péntek délután, munka után ide vezetett az útja. Egyetlen szál virágot hozott magával most is. Ismerte a járást. Lassan lépegetett, nem volt hova, nem volt kihez sietnie. Akihez jött, az meg úgysem ment sehova. Néhány látogató már ismerős volt számára. Ők a zord időjárás ellenére is kijöttek. Az ősz hajú bácsika, aki mindig ugyanazon a padon pipázott. A nénike, aki virágot hordott a kalapján és virágot ültetett a sír földjébe. A nő, aki halkan dúdolgatott egy ismerős dallamot órákon át, miközben a semmibe nézett. Mások is voltak még és ő mindegyikükkel titkos rokonságot érzett, hiszen ezek az emberek ugyanazért jártak vissza a temetőbe, amiért ő. Elveszítették az életük értelmét.

Csabika 7 éves lenne. Most, az esős idő miatt nem az udvaron, hanem az iskola tornatermében játszana együtt a többiekkel. Focit, kidobóst, bármit. Vagy csak ülne a padon és várná őt. Mikor meglátná, odarohanna hozzá és átölelné az anyukáját. Aztán köszönnének az ügyeletes tanárnak és huss, már kint is lennének a suliból. Talán beülnének egy cukrászdába és ennének egy-egy sütit. Aztán hazamennének, beszélgetnének, játszanának. Legót, vagy társast. Megnéznének egy mesét. Apa is megjönne a munkából. Felkapná a fiát, körbeforgatná a levegőben, Csabika meg kacagna. Együtt vacsiznának, evés közben hülyülnének, nevetnének. De szép lenne!  

Betette a szál virágot a virágtartóba. Megsimogatta a sírkövet. Aztán csak állt, nem mozdult, hallgatta a szemerkélő esőt. Az égbolt sírt, nem ő. Ő képtelen volt rá.

*****

Követte a nőt a temetőbe. Olyan emberek mellett haladtak el, akikben sok volt a fekete. A legtöbbjükben régi, szinte már megkövesedett bánatot látott, melyek újra felszították az éhségét.

A nő megállt egy szürke sírnál. A sír nem érdekelte, csak a nő. Kívánta a csontos fájdalmat, ami belőle áradt. A nő megsimogatta az élettelen, szürke sírkövet, aztán nem mozdult. Elérkezett a megfelelő pillanat. Mögé lépett és csillapítani kezdte az éhségét.

– Elég!

Annyira belefelejtkezett az evésbe, hogy nem is vette észre a másikat, pedig az egészen közel jött hozzá. Ugyanolyan volt, mint ő.

– Elég, különben megölöd.

Abbahagyta a táplálkozást. Megijedt attól, amit hallott. Senkit nem akart megölni.

A nőre nézett, aki a sírnál állt. Még élt, a válla rázkódott. Újra a másik felé fordult, de az már nem volt sehol, bármerre nézett.

*****

Mióta a fia meghalt, Timi képtelen volt sírni. Talán túl nagy volt a benne lévő fájdalom ahhoz, hogy utat találhasson ezen az ősi csatornán. A temetés óta egy mázsás jégdarabot hordozott a mellkasában. De most, itt a sírnál történt valami és végre átszakadt a gát. Zokogott. Siratta elvesztett gyermekét.

*****

A temetőben állt, szürke eső esett a szürke földre. Tanácstalan volt. Tudta, hogy több is van a világban, mint a szürke és a fekete, az éhség és a telítődés. És márt tudta azt is, hogy képes ölni, de azt nem akart. Semmiképpen sem. Épp ezért volt tanácstalan. Mit csináljon? Csináljon-e bármit is? Nem tudott dönteni, hát csak állt, tanácstalanul.

Míg ácsorgott, abbamaradt az eső. Felhők jöttek, mentek. Éjszaka lett, aztán kisütött a nap és újra éjszaka. Ő mindebből semmit sem észlelt. Figyelte önmagát, az egyre növekvő éhségét. Nem akart ölni, ezért nem evett.

Újra felbukkant a másik. Nézték egymást. Aztán a másik megszólította:

– Ha mindig csak keveset veszel el, általában nem lesz bajuk. Hagyjál belőle nekik is, mert szükségük van rá! Ha teljesen kiüríted őket, akkor halnak meg. És akkor sem mindig. Szóval mindig csak keveset egyél!

Ezt mondta neki a másik, utána távozott. Ő gondolkozott. Ha elveszem tőlük a bánatukat, én ugyan nem éhezek, de ők meghalhatnak. Ha csak keveset veszek el, csillapítom az éhségem és nekik is marad valamennyi. Ha viszont semmit sem veszek el, mind az övék marad. De akkor mi lesz velem? Vajon meddig növekszik az éhségem?

Tovább álldogált a temetőben. Váltották egymást a napszakok és az éhsége egyre nőtt. Teljesen elhatalmasodott rajta, mintha már nem is állt volna semmi másból, csupán követelőző szükségből. Ám ekkor a szürke oszladozni kezdett és meglátta a színeket. Először a kéket, az égbolt kékjét. Aztán a fák barnáját, a fonnyadó levelek sárgáját, rozsdáját, zöldjét. Végül a nap aranyát. A nap aranya megostromolta a testét. És amikor áthatolt rajta, az éhsége egyszeriben megszűnt. A legfinomabb telítettség-érzet kerítette hatalmába, amit csak el lehet képzelni. Már nem tudott megmozdulni, de nem is akart. Búcsúzott. Átjárták a színek és az elmúlása pillanatában tudta, hogy jól döntött, amikor az időt a színekre cserélte el.

Tigyi Jégfarkas Balázs

Reklámtábla

Kivilágított reklámtábla alatt ücsörög a hajléktalan. Mondanám, hogy ember, de úgysem hinnéd el. Az élet sara már rárakódott. Ami kilátszik belőle, az neked is épp megfelel. Egy szatyor, szakadt ruha, durva szakáll és valami ősember tekintet a kapucni alatt. Az eső zuhog. Bicskát vesz elő. Már nem akar élni. Az utolsó üveg piát egy órája itta meg és kezd józanodni. Az sosem jó. Ha most odamennél hozzá és megpróbálnál segíteni rajta, elküldene a jó büdös francba. Itt már nincs segítség.

A keze remeg. De remegő kézzel is szét tudja szabdalni a kabátot a bicskával a bal alkarján.

– Bekaphatjátok! Mind egy szálig bekaphatjátok!

Dörmögi, de nem hallja senki. Az ablakok zárva vannak, a messzeségben motorcsónakok ringanak a kikötőben.

A reklámtáblán egy díszmagyar család. Fehér fogsorosak, mosolygósak. Férfi, nő és két gyerek. Egyik se cigány. Egyik se beteg. Egyik se szegény. Egyik se fogyi. Valamin nevetnek, a napsütötte kikötő partján, előttük a jacht, háttérben a folyóparti luxusingatlanok. A kép szabadságot, kalandot, jólétet, minőségi életet sugall. Azt mondja, hogy költözz be ide, a folyóparti luxuslakóparkba és mindezt megkapod. A férfi a tökéletes feleséget, aki engedelmes, szép és mindig kapható egy kis etyepetyére. Neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, minden este vacsorával várja az urát, sohasem rosszkedvű és csak mosolyogna azon, ha megcsalnák. De meg se lehetne csalni, mert persze azt is megértené, hogy egy férfinek időnként kell a változatosság, sőt, akár hármasban is hajlandó lenne. Szóval a férfi megkapja ezt az örökké fiatal és rajongó feleséget, meg az engedelmes gyerekeket, akik pont olyanok lesznek, amilyennek ő szeretné őket. Egészségesek, sikeresek, még csak nem is kamaszodnak majd, nem lázadoznak, nem illetik kritikával az apjukat, nem ábrándulnak ki belőle, nem nyafognak, nem követelőznek, nem hazudoznak, nem csinálnak serdülőkori állatságokat, amikért szégyenkezni kellene. A férfi ezt kapja. A feleség természetesen megkapja a tökéletes családot. A mindig jókedvű, megértő férjet, aki megteremti az anyagi biztonságot, aki a munkáján kívül csak a családjának él, hűséges, más nőre szemet sem vet. Igényes, türelmes a gyerekekkel, imádja a családi programokat, gyengéden meghallgatja őt, amikor arra van szükség, de tud férfias és határozott is lenni. Együtt mennek majd a szülői értekezletre, magától kiviszi a szemetet és felajánlja, hogy elmosogat, amikor azt látja, hogy a felesége fáradt. A feleség megkapja az álomgyerekeket is. Egy fiú, egy lány, akik mindig őszinték az anyjukkal, szót fogadnak neki és megfogadják a tanácsát. Az első szóra rendet raknak a szobájukban, jó tanulók, jó sportolók és imádják a közös családi programokat. Nem keverednek rossz társaságba és az anyjukhoz természetesen egy kicsit jobban ragaszkodnak, mint bárki máshoz. Mindezt megkapod, ha beköltözöl, hát mire vársz még, kérdezi a reklámtábla.

A csöves meg csak ül ez alatt a kép alatt, ami egy ordas nagy ellentmondás. Nem oda kellett volna ülnie, nem illik oda, miért nem takarodik máshová végezni magával. Egy ilyen szar, vesztes csöves ne üljön ez alá a tökéletes idill alá, mert a puszta létével is beszennyezi azt.

De a csöves nem törődik vele. Szuszog az esőben, a szakálláról is folyik, a ruhája is átázott. Vészesen józanodik, a keze remeg, a vére kívánja az alkoholt, de ma nincs utánpótlás, nem vett több kilincsmosót, nem akarja tovább élni ezt az életet. Ezt már eldöntötte. Ma reggel döntötte el, amikor kilépett a fapad kapuján. Amikor hátbavágta a tudat, hogy ötven éves lett. Ott, abban a pillanatban döntötte el és elég volt annyi, hogy ötven évesen egy éjjeli menedékhely kapuján jött ki reggel.

A reklámtábla szívja magába az esőt. Rosszul ragasztották fel a papírt, vagy eleve hibás volt az anyag, mert azért ezt az esőt ki kéne bírnia, de a gyerekek, a nő és a férfi arca hámlani kezd, ahogy az eső mossa alá a papírt, majd darabokban leválik a mosoly, a haj, a szemek, elmosódnak az arcok foszlik, semmisül meg az idilli kép, a jövő.  

A csöves még vár. Valami visszatartja a végső mozdulatoktól, ami után már nincs visszatérés, csak az előre, a semmibe, a vágyva vágyott nemlétbe. Egyébként meg pont jó helyen van itt a fostos tábla alatt a zuhogó esőben. Rég nem borotválkozott. Valójában évek óta. Minek. Senkinek nem kell már tetszenie, megfelelnie, nem kell megjátszania magát. Ez a szabadság együtt jár a gyökértelenséggel, hogy senkije sincs és ő sem tartozik senkinek számadással. Nem volt ez mindig így. Volt asszony, gyerek, család, meló. Rendes élet. Másik élet. Rég volt, tán nem is volt. De volt, mert még fáj a helye. Az űr a lelkében. Fáj. És hol van most az az asszony és hol van most az a gyerek. Valahol Németországban. Nem tudja kimondani a város nevét. Ott az asszony, meg a gyerek egy másik férfival, egy másik apával. Az már egy másik család, egy másik élet. Persze, az asszonyt is meg lehet érteni. Jobbra vágyott, nem egy ilyen satnya, magyar életre. Mi is várt itt rá, ebben a lerohadt országban? És a gyerekre? Nem focista alkat, nem tanult papnak, nincs itt neki jövő. Ott meg Európa, az igazi Európa, nem olyan Fideszisztán-baszisztán, mint ez itt. Neki a Nyugat kellett, csupa nagybetűvel, szín, gazdagság, biztonság, jövő, nem az ezerszer is lerabolt gizdamagyarország. Mert itt tényleg nincs jövő, ezt már ő is belátja, de akkor még nem, akkor még hazaárulózta is a feleségét azért, mert az jobb életet akart.

A bicskát a Lidl-ben vette. Olyat akart, ami új, amit még nem használtak másra előtte. Nem tudja, hogy miért volt fontos ez, de fontos volt. Persze húzkodták az orrukat az emberek a sorban, de szólni nem mertek neki. És jó is, hogy nem szóltak, mert ma nem nyelte volna le. Ma belemászott volna a képükbe, az ájtatos-keresztény pofájukba, az ostoba, félművelt ábrázatukba. Lehet, ölt is volna. Neki már mindegy. De nem szólt be senki. Kezdeményezni meg nem akart, azért annyit nem ért a dolog.

Nézi, ahogy lehámlanak az arcok, a testek, a színek, a mondanivaló, a hazugság mind leválik a reklámtábláról és nem marad más, mint a rozsdás fémváz. Ennyi ez a csicska élet is. Utána is mi marad majd. Egy bűzlő test, amit el kell temetni, vagy égetni, oly mindegy. Semmi sem marad utána. Még csak emlék sem. A gyerek tán már nem is emlékszik rá. Az asszony meg igyekszik elfelejteni. Semmi sem marad utána. Ez a gondolat egyszerre volt számára megrendítően fájó és felszabadító. Hiszen, ezek szerint ő már most is egy semmi. Egyetlen mozdulat választja el attól, hogy lehetőség semmiből, igazi semmi legyen. Persze a többiek is ugyanilyen semmik. Csak ők még elhiszik a nagy maszlagot, hogy számít, mit kezdenek az életükkel. Ő már tudja, hogy nem számít. Semmi sem számít. Csak ez az eső. Csak ez az este. Csak ez a penge.     

És a penge most vág bele a húsba. Nagyon fáj, de ez az utolsó fájdalom és így ki lehet bírni, hogy nincs visszaút. Nincs visszaút a romok közé. Nincs több kudarc, hiány, fájdalom, magány és megaláztatás, ami az élete nagy részét kitette. Főleg azután, hogy elhagyta az asszony. És vitte a gyereket is. Ő meg hagyta. Mit tehetett volna, mégiscsak az anyja volt neki a legelső. De ezt a csapást sohasem heverte ki. Jött a piálás, a sértett büszkeség, a búfelejtés, az önsajnálat. Lassan csúszott le, vagy gyorsan? Minden csak nézőpont kérdése. Mindenki elkopott mellőle. A haverok is. Barát meg sohasem volt. És a hajléktalanság már a végállomás. Egy irdatlanul hosszú állomás.

Azért jó lett volna kipróbálni egy másmilyen életet. Egy Svájcit, Norvégot, vagy egy Svédet. Nem csak ezt a ragacsos Magyart. Jó lett volna egy normális országban élni. Ahol nem ilyen szemetek az emberek egymással. Ahol megéri alkotni, küzdeni, teremteni. Ahol van értelme az életnek. De itt… A viccre gondol, arra a bizonyos üstre a pokolban. A magyarok üstjére, amelyet őrizni sem kell, mert úgyis visszahúzzák egymást az emberek az üst mélyére, ha valaki ki akarna mászni.

Folyik el a vére, kábaság vesz erőt rajta, lecsukódnak a szemei. Végig dől a padon. Már vihetik börtönbe is, közterületen alvásért, az sem érdekli. Ez is csak ilyen szétgyalázott országban lehet törvény, hogy börtönbe zárják azt, akinek nincs hol aludnia. Mindegy, leszarja már ezt is. Mi volt a jó az életben? Nehéz felidézni. Amikor a gyerek született. Olyan apró volt és védtelen. Akkor érzett valamit. Szeretetet, gyengédséget, meg akarta védeni a világtól. És ez fáj azóta is, hogy nem tudta megvédeni. Hogy nem ő tudta megvédeni. És a gyerek nem tehet róla. Nem tehet róla, hogy nincs igazi apja, csak egy pót, egy német. Egy biztos rendes seggfej. De nincs, aki megmutassa neki, milyen egy igazi, egy magyar férfi. Egy elfuserált ember. Nincs már ilyen és nem is lesz. Nem lesz, mert ő sincs már többé.  

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs

Egy lepel lehull, avagy miért etetjük a galambokat

Régóta zuhogott az eső egyfolytában. A hajón nagy volt a nyüzsgés. Noé a kormánykeréknél állt. Békét érzett magában, a jól végzett munka elégedettségét. Minden állat felpakolva, mindenkinek elegendő az élelem, víz is van bőven és a hajó sem szelel. A világ többi része meg elpusztult. Élőlények milliárdjai. Hm, az élet megy tovább. Miközben ezen elmélkedett, valami mégis idegesíteni kezdte. Egyszerűen nem hagyta nyugodni. A valami rá szállt az orrára. Fájdalmat érzett, dühödten odakapott. Mikor elvette a kezét, a tenyerén egy szétnyomott nőstényszúnyog hevert.

– Az istenit!

– Szólítottál? – Zengett a már ismert, de még mindig félelmetes hang és az ég kinyílt.

Gyorsan a háta mögé rejtette a bűnjelet és ártatlan képet vágott.

– Nem uram, csak káromkodtam. Bocsánatot kérek, nem fordul elő többet!

– Ajánlom is Noé, mert igen sok dolgom van és nem érek rá azzal foglalkozni, hogy a saját teremtményem azért szólít, mert frusztrált lesz valami szarságtól!

És az isten csak mondta, csak mondta a magáét.

Noé tudta, hogy ennyivel nem úszta meg. Bólogatott együgyűen és magában áldotta az Urat a szabad akaratért és azért, hogy nem lát bele a fejébe. Arra gondolt, ahhoz képest, hogy az Öregnek elvileg nincs szabad ideje, még egy ideig pörölni fog vele. Ugyanúgy, mint az asszony…

– …a Föld csak a számos világok egyike, melyekről gondoskodnom kell és nem érek rá folyton iderepkedni a világűr távoli csücskéből csak azért, mert az egyik kellemetlen teremtményem nem tud uralkodni a dühén…

De hogy fogom pótolni a szúnyogot? Biztos nélkülözhetetlen, különben nem lett volna rajta a listán. Hajjaj! Csak meg ne tudja! Legutóbb is milyen dühös lett rám, amikor keresztezni próbáltam a birkát a rókával. Pedig a biróka überelte volna az öszvért is! Persze megtudta és a náthával sújtott. Vajon most mivel büntetne, ha kiderülne, hogy agyonütöttem egy másik teremtményét? Nyilván sokkal durvábbal…

– …Pedig nem olyan nehéz uralkodni magadon! Tanulj tőlem! Mikor láttál engem dühösnek?

Noé már olyan finomra hangolta a hallását az asszonnyal való kommunikációjának köszönhetően, hogy tudta, erre a kérdésre felelnie kell. Ráadásul azt is megtanulta, hogy ennél a bizonyos hangsúlynál nem őszinte választ várnak tőle, csupán egyetértést.

– Még soha nem láttalak dühösnek, ó Uram!

– Na látod! Ha én képes vagyok rá, pedig összehasonlíthatatlanul több feladatom van, mint neked, akkor te is képes vagy rá, hiszen a saját tükörképemre teremtettelek. Minden csak akaraterő kérdése. Találd meg magadban az isteni erő morzsáját…

Szereznem kell egy másikat! Nem is olyan bonyolult a dolog, csak van még valahol egy túlélő szúnyogina! De kit küldjek el érte? Olyan kell, aki tud repülni! Egy madár! Ráveszem, megkeresi, elhozza, sima ügy…

– …Szóval nőjél fel végre és ne kelljen még egyszer feleslegesen idejönnöm!

– Igen ó Uram, így lesz! Köszönöm a leckét, alázatos szolgád nem fog csalódást okozni neked!

Az ég bezárult és Noé magára maradt.

– Holló, galamb, gyertek ide!

A két madár odaröppent, kíváncsian várták, mit akar mondani a megmentőjük.

– Figyeljetek, akadt egy kis probléma! Ez nemcsak az én problémám, hanem a tiétek is, szóval együtt csücsülünk a lecsóban. Amint eláll az eső, kirepültök és…

Noé megint a kormánykeréknél gondolkodott. Az eső már régóta elállt, a tengernyi vizet beitta a föld. A holló visszajött, de nem a várt eredménnyel. A galambnak még se híre, se hamva. Ha ő is odaveszett, azzal már semmiképp sem tudok elszámolni, ó Teremtőm! Még csak az asszony tudja, neki el kellett mondanom, látta rajtam, hogy valami emészt. Hihetetlen, hogy mindig mindent észrevesz! Ezzel kezdenem kell majd valamit, de előbb legyen meg a szúnyog! De mit mondjak az Úrnak, ha majd újra kérdezi, miért nem megyek ki a hajóból? Mintha csak megérezte volna a félelmét, felhangzott a félelmetes hang és az ég kinyílt.

– Noé!

– Igen, ó Uram?

– Nem értem, miért nem hagyod el a bárkát! Megígértem már, hogy többé nem zúdítok a Földre özönvizet! Becsszóra ez volt az utsó! Akkor meg miért nem jössz ki és népesíted be ezt a bolygót, ahogy meghagytam neked? Hetek óta bent kuksolsz!

– Poszttraumás stresszben szenvedek, ó Uram! Negatív gondolatok és rémálmok gyötörnek! Képtelen vagyok elhagyni a menedékemet!

– Jaj, te szerencsétlen ember, ne gyere nekem ezzel a maszlaggal! Ami történt, megtörtént, fátylat rá!

– Igazad van, ó Uram és mennék is én, de a lábaim nem engedelmeskednek. Elfog a félelem, ha arra gondolok, odakint kell élnem. Azonkívül bűntudatom van, hogy én túléltem, a többiek pedig mind meghaltak!

– Bla-bla-bla. Na figyelj, ez engem nem érdekel! Kijössz és megjutalmazlak, vagy bent maradsz és megbüntetlek. Válassz!

– Ó, Uram, ha jól meggondolom, már az is jutalom számomra, hogy életben hagytál! Csak adj még egy pirinyó időt a gyásznak és meglátod, magamtól helyre jövök!

– Egy pirinyó időt kapsz!

Az ég bezárult és Noé magára maradt.

Épp azon kezdett tanakodni, vajon a Teremtő mindig ilyen végletes volt-e, vagy csak nemrég választotta a sötét oldalt… Ekkor bukkant elő a galamb. Csőrében egy olajággal. Az olajágon pedig egy kifejlett nőstényszúnyog pihent.

– Szavamra! Megcsináltad!

Ujjongott Noé és azonmód táncra perdült örömében. Mikor kitáncolta magát, megkérdezte a galambot.

– Hát az úgy volt, hogy csak repültem, repültem napokig, de sehol sem találtam túlélőt. Már a fele elfogyott a magnak, amit az útra adtál. Ekkor egy hordót pillantottam meg, amint békésen ringott a víz tetején. Leszálltam rá. És akkor megláttam őket, édes kis szúnyoglárvák kapaszkodtak a hordó peremébe! Mondanom sem kell, az utolsókat rúgták szegénykék! Segítettem nekik életben maradni. Tápláltam őket a saját testemből! És most itt ez a felnőtt példány, készen arra, hogy benépesítse a Földet szúnyogokkal!

– Várjál csak! Azt mondtad, több lárva is volt, de én csak egy szúnyogot látok!

– Igen, de elfogyott a mag és én éhes voltam…

– Pfuj, ez undorító, de értelek. Nos, leköteleztél. Hogyan hálálhatnám ezt meg neked?

– Előszőr is azt akarom, hogy amikor majd elmeséled a gyerekeidnek az utókornak szánt, kifehérített verziót, szóval abban a sztoriban én valami hősies cselekedet hajtsak végre!

– Meglesz!

– Másodszor, unom az örökös keresgélést a kaja után. Az a kívánságom, hogy ezentúl az emberek etessenek!

– Hm, megoldható. De erről a kis kalandodról egy szót se senkinek!

– Hallgatni fogok, mint a sír. Tud még róla valaki?

– Az asszony.

– El kell hallgattatnunk!

– Mi?

– Ha mondom! Túl sokat tud.

– Egy fenét hallgattatjuk el! Nélküle nagyon magányos lennék!

– Akkor viszont a hatalmában leszel! Zsarolni fog!

– Nem fog, mert szeret!

– Hát, legyen neked igazad, Noé! De a mi kettőnk dolgában megegyeztünk, ugye?

– Meg.

– Akkor jó. Béke veled!

A galamb elrepült. A szúnyog megkereste a hímjét és benépesítették a Földet. Az asszony megtartotta a titkot és szerette is a férfit, de azért uralkodott rajta. Noé előjött a hajóból és betartotta az ígéretét. Végül minden jól alakult, kivéve az éhséget, a szomjúságot, a fájdalmat, a betegségeket, a halált, az irigységet, a haragot, a bosszút, a hazugságot… itt a vége, fuss el véle!

Jégfarkas

Cicifotó

Pedig az a fotó a legszebb reményekkel készült.

Az lett a legjobb az összes közül és az is lett elküldve hatalmas izgalmak és szívdobogások közepette. Hiszen az anyján és saját magán kívül évek óta senki más nem láthatta azt, amit most lefotózott. Az apja vigyázott, hogy még csak véletlenül se lepje meg a lányát mezítelenül és a lány is ügyelt arra, hogy az oltalmazó apai szemek elé ne kerüljön olyan látvány, amit azok nem láthatnak már. 14 éves, bimbózó virágszál volt, minden üde és friss rajta, de ő természetesen elégedetlen volt a testével. A melle túl kicsi, a combja vastag, a popsija fokhagymagerezd, a hasa nem elég izmos, a szeme nem kék, a haja nem természetes szőke. Egyedül az ujjaival volt kibékülve, mert azokat pillanatnyilag kecsesnek és karcsúnak találta.

Több beállítást is kipróbált, fura pózokba merevedett, csinált fej nélkülit is, ami csak a cicikről, közelit és távolabbit, félmeztelen szelfiket, mosolygósat, csücsörítőset, komolyat, bolondosat, erotikusat, ami borzalmasan idióta lett és amikor már végképp kiábrándult és feladni készült, akkor született meg az, ami tényleg jól sikerült.

A képen a mellei megfelelő szögben álltak és elég távoli volt ahhoz, hogy ne látszódjanak a bőr egyenetlenségei. A haja ziláltan hullott a vállára, a tekintete pedig fáradt és dühös volt egyszerre, mert pont azt tükrözte, amit érzett. Ettől az egész kép valahogy természetes lett, a lány rajta kicsit hisztis és kihívó, frusztrált és szexi, szóval olyan, amilyennek mutatni szerette volna magát.

Ha ezért sem szeret belém, akkor soha nem is fog! – gondolta.

Tudta, hogy merészet lép, de ettől remélte az áttörést. Vonzódott a fiúhoz, a nagyképű dumájához, imponált neki a könnyedsége, a lazasága, a szőke haja, a sármja. Az osztályban szinte az összes lánynak tetszett a srác, aki természetesen tudta ezt magáról és rá is játszott, de még ez is jól állt neki, hiszen olyan jóképű volt a lány szerint. Még a neve is menő volt: Flaci. Mindenki így hívta, Flaci.

Flaci nem igazán számított a képre, hiszen csak szórakozott Reginával. Játszadozott vele, mint a meccsen a védőkkel. Imádta, ha vele foglalkoznak, róla beszélnek, őt tartják a legjobbnak, a legcoolabbnak. Egyszerűen akarta, ezt akarta és nem is érdekelte igazán más, csak a siker, a rivaldafény. Regina túl komoly volt neki, bevehetetlen erődnek tartotta, mert a csaj olvasott, fura gondolatai és csípős beszólásai voltak. Jobbnak látta jóban lenni vele, úgyhogy inkább csak cicázott, kivárt, talonban tartotta. Szerette a könnyű sikereket a pályán is, a csajoknál is, meg egyáltalán és nem akart fárasztó, kérdéses kimenetű hódításba kezdeni. Szóval csak buliból kérte a képet, tréfás formában, a klasszikus „úgysem mered” csapdát használva, az egészet poénnak feltüntetve. És nem számított a képre. Regina viszont elküldte azt.

Gyorsan lementette a telójára és bezárta a szobája ajtaját. A képen rajta volt Regina arca és a cickói is. Baromi jó kép volt, rögtön megmerevedett tőle. Lehúzta a gatyáját és elképzelte, ahogy a hegyes bimbókat az ajkai közé veszi és szopja, szopogatja, aztán ahogy a ciciket a tenyerébe veszi, emelgeti, méricskéli, körbe nyalogatja őket és ekkor élvezett el.

Zsebkendőkkel letörölgette magát, aztán kiment a fürdőszobába kezet mosni. Közben arra gondolt, hogy ez baromi jó volt ugyan, de mi legyen a csajjal?

Bálint éppen a matekleckéje fölött görcsölt, amikor megkapta a képet. Elsőre nem is hitt a szemének.

De hiszen ez a Regi! – kiáltott fel meglepetten.

És jött az üzenet is Flacitól: „Regina is megvolt!”. Bálint nézte a képet és nagyokat nyelt az izgalomtól. Regi félmeztelen volt és látszólag dühös. Aztán újra a didkókra meredt. Győzködte magát, hogy igen, ezek tényleg a Regi didkói. Furán érezte magát, egyrészt azért, mert rögtön merevedése lett. Másrészt azért, mert valahol hátul az agyában egy szar érzése keletkezett. Egy szar érzése arról, hogy ezt neki nem is kéne látnia. Nem kéne látnia, mert ez csak Regire és Flacira tartozik.

De a fenébe is, ezek Regi fantasztikus mellei! – kiáltott fel gondolatban és ez el is sodorta a szar érzését ott valahol hátul az agyában. Magára zárta az ajtót és maszturbálni kezdett.

Peti és Karesz éppen játszottak, amikor a kép és üzenet érkezett. Meglepetésükben kiesett a konzol a kezükből és majdnem a szemük is a helyéből. „Regina csudajó csöcsei, na erre élvezzetek seggfejek!”, így szólt az üzenet Flacitól és meg kell hagyni, tényleg Regi csudajó csöcseit látták.

A kurva életbe – mondta Peti -, ez a farok már megint megfogta az isten lábát!

Karesz egyetértett a barátjával és a képet nézve csak még tovább nőtt az irigysége és csodálata Flaci iránt.

Másnap, a suliban robbant ki a balhé. Az osztály éppen egy videót nézett, ami arról szólt, hogyan alakul ki az iskolai bántalmazás. Csak ketten nem nézték a videót. Az egyikük Gabesz bá volt, az iskolai szociális munkás, aki az órát tartotta, a másikuk pedig Zoli. Gabesz bá pont Zolit nézte megkövülten, aki az utolsó padban ült és hol Regire, hol az ölében tartott telefonra bámulva maszturbált.

– Mi a francot csinálsz te ott?! – Ordította Gabesz bá.

Ezután felpörögtek az események. Gabesz bá odarohant és sikeresen kiverte Zoli kezéből a mobilt, de szerencsétlenségére éppen akkor, amikor Zoli is kiverte…

Így Gabesz bá karjára is csöppent Zoliból, amitől olyan dühös lett, hogy lekevert Zolinak egy hatalmas pofont. És ezt a pofont annak ellenére keverte le a gyereknek, hogy egyébként a konfliktusok békés rendezését és az indulatok kezelését tanította az iskolában.

Zoli ritka érzéseket élt át, mint azt utólag oly sokszor és szívesen elmesélte a haveroknak. Elsősorban azért, mert a fellegekben járt, amikor a pofon elcsattant és ő, ondótól lucskosan a padlón kötött ki. Ez a jelenet nem szerepelt a tervében és a ritka érzéseket csak fokozta az a mozzanat, hogy a kiáltásra belépő igazgató feloltotta a villanyt, ami a videózás miatt addig le volt kapcsolva. Így minden osztálytársa megfelelő megvilágításban láthatta Gabesz bá dühét és Zoli szégyenét.

Ezután következtek a feljelentések. Zoli szülei panaszt tettek Gabesz bá munkáltatójánál a pofon miatt. Regina szülei feljelentést tettek a rendőrségen a lányuk meztelen fotójának birtoklása és továbbküldése miatt. Az iskola fegyelmi eljárást indított Zoli maszturbálása okán. A fegyelmi eljárás békéltető megbeszélésén Regina apja és Zoli apja összeverekedett, de Gabesz bá és az igazgató még időben szétválasztották őket. Az iskola gyermekvédelmi jelzést tett az illetékes családsegítő szolgálat felé. A rendőrség vizsgálatot indított gyermekpornográfia bűntett elkövetésének ügyében és mivel fiatalkorúak voltak az érintettek, tájékoztatta az illetékes gyámhivatalt. Az illetékes gyámhivatal felkérte a családsegítőt, tájékoztassa őt az ügyben és egyben tegyen javaslatot gyermekvédelmi intézkedésre, ha szükségesnek tartja. A családsegítő felkereste Regináéket, Flaciékat és minden olyan gyermek családját, aki megkapta a képet, vagy tudott a képről, de nem szólt sem a szüleinek, sem az osztályfőnöknek. A családsegítő elmagyarázta az ügyben érintett gyermekeknek és szüleiknek azt, amit a többség már addig is tudott, csak nem hitték, hogy velük is megtörténhet, hogy ők is bebukhatják. Szóval elmagyarázta a gyermekpornográfia fogalmát, az erről szóló törvényt, a személyiségi jogok védelmét, a megalázás és a zaklatás fogalmát és következményét. Kérte a gyerekeket, hogy gondolják végig, ők mit éreztek volna Regina helyében. Vagy mit éreznének akkor, ha az anyjukról, vagy a húgukról készült félmeztelen képeket nézegetnék mások és küldözgetnék tovább fűnek-fának. Ugyanezt kérdezte a nyomozónő, aki az ügyben eljárt és szintén anya volt, mint a családsegítő. Hogy mit éreznének és hogy ezzel nem szabad játszani. A szülők dühösek voltak a hülye gyerekre, aki a fotót készítette és elküldte a másik hülye gyereknek, aki aztán továbbküldte az ő hülye gyereküknek. Dühösek voltak, ügyvéddel fenyegetőztek, háborogtak, de a végén belátták, hogy a legjobb és a legrövidebb út ebből a szégyenteljes helyzetből való szabadulásra az együttműködés.

Gabesz bának le kellett adnia ezt az iskolát és kapott egy fegyelmit is a munkáltatójától, amiért fizikailag bántalmazott egy gyerekeket. Zolit kizárták az iskolából. Regina önszántából váltott sulit. Flacit kicsit megverte a saját apja. Bálint szobafogságot kapott, Petit 1 egész hónapra eltiltották a gépezéstől, Karesz megúszta egy ejnye-bejnyével és az apja elkérte Regina fényképét.

Pedig az a fotó a legszebb reményekkel készült.

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs

Gyönyörű kezdetek szigete

Mottó: Mondják, létezik a menekülésnek az az utolsó, végletes formája, amikor önmagunkba húzódunk vissza, mert már csak oda lehet. Feltáratlan tájainkra, falaink, bástyáink, érintetlen mélységeink közé. És innen talán már nincs is visszaút.

A gyönyörű kezdetek szigetét a képzelet tengere ölelte körül. A szigetről csak sejteni lehetett, hogy sziget, ő maga sohasem járta körül. Nem volt rá szükség. A tengerről sem tudta, hogy tenger. A tengert amúgy sem lehet tudni, a tengert csak érzékelni lehet. Egyébként is, csak nagyon keveset tudott. Körülbelül egy életnyit, a saját életét.

Látta, hogy a tenger tengerkék, netán haragoszöld, vagy éppen sejtelmesen szürkés. Érezte, hogy a tenger olykor titokzatos és távolságtartó, máskor csókolnivalóan pajkos, néha gyönyörtől bágyadt vagy dinnyeszagú és szerelemre szomjas és bizony tudott félelmetes is lenni. Szerette a tengert. Olyannak, amilyennek.

Már egy ideje a szigeten élt. A sziget símogató, finom szemcsés homokja az álmokból maradt itt. Az álmokból és a múltból, ahogy a felhők, a napsugár, a szél, az eső, a ház és ő, a ház lakója. A szigeten egyedül élt és nem tudta volna megmondani, hogy minek nevezze magát. Ő az volt, aki. Egy lény, alakja elfolyó és széteső, ha beleolvadt a szélbe; könnyű és áttetsző, ha vágytalan feküdt a homokban; súlyos és földszagú, ha szomorúság járta át. Nem igazán tudta, hogy kicsoda is valójában.

Időnként meglátogatták őt. Azok jöttek, akiket szeretett, akikre vágyott és sosem jött olyan, akinek nem volt helye a szigeten. Köszöntek egymásnak és beszélgettek, vagy csak együtt voltak és hallgattak egy jót. Mikor elteltek a másikkal, elbúcsúztak, mert ismerték a törvénytelenek törvényét, vagyis azt, hogy mikor kell lelépni. Megölelték egymást, összemosolyogtak és a látogatók elhajóztak. Csak néhány homokszemet nyelt el a végtelen tenger.

Ennek így kellett lennie.

A szerelem jégtündér alakjában érkezett. Szárnyait fehér szűzhó fedte, keblei márványból voltak. Eleinte távoli volt és hűvös, a fák árnyékában tartózkodott és csak a tekintetükkel érintkeztek. Időbe telt, míg megszokták egymás szépségét.

Aztán, a megfelelő pillanatban a jégtündér kilépett a fénybe. Akkor a jégtündérnek italt töltött, italt a véréből és felkínálta a húsát. A jégtündér ivott a véréből és evett a húsából, aztán leültek a homokba és együtt nézték a képzelet tengerét. Szavak nélkül érintkeztek, gyengéden, vigyázva, nehogy felsértsék egymás lelkének érzékeny pillangószárnyait.

Aztán, a megfelelő pillanatban a jégtündér emberalakot öltött, nővé vált és az ölébe hajtotta a fejét. Szeretkeztek. Szeretkeztek. Szeretkeztek kínzó lassússággal és félőrülten, vadul. Meghitt ölelkezésben és idegenül, szükségtől hajtva. Mindenféle testhelyzetben, eggyé olvadva, kézzel, szájjal, mézzel, sárral, leszorítva, felemelve, kielégítve és kielégülve.

Az együtt töltött idő fantasztikus volt. Találkoztak az érzéseik, vágy szült vágyat és vágy szült gyönyört, egymás karjaiban leltek rá a harmóniára. Mikor végre lenyugodott a vérük, együtt nézték a tengert és a tenger felett tovairamló gondolataikat.

„Kértem és te adtál. Betöltöttél a húsoddal, a véreddel, a vágyaddal, a gyönyöröddel. Én vagyok te és te vagy én. Szeretlek.”

„Eljöttél és megízleltük egymást. Szerettünk és szeretkeztünk. Köszönöm, most már igazán éltem. Örökre ott maradtam veled valahol a gyönyör illatos hullámain, de vissza is tértem és most összefonódunk, összeér a bőrünk, fekszünk az álmok finom szemcsés homokján.”

„Ha veled vagyok, szabad vagyok. Nem lettünk az ölelésünk foglyai, mert együtt teljesek vagyunk. Túl minden kötöttségen, immár együtt járunk, mint az árnyék és a fény.”

„Ha veled vagyok, szabad vagyok és teljes. Már nincs szükségem semmi másra. Eltöltöttél. Ami vágyam volt, beteljesítetted. Felszabadítottál, ezt adtad nekem. Köszönöm.”

„Összesimulunk és nézzük a képzelet tengerét.”

„A tenger is néz minket.”

„Mielőtt fázni kezdenék, elmegyek. Mielőtt újra elővesz a vágy, a szükség, elhagylak. Nem leszek a drogod és nem leszel a gyógszerem. Te itt maradsz és elengedsz. A szerelmed vagyok és nem emlékszel majd rám, de a teljesség érzését hagyom hátra.”

„Elmégy és én elengedlek. Nem marad fájdalom. A teljesség érzését viszed magaddal.”

A szerelem éjszaka hajózott el és ahogy ígérte, nem maradt utána fájdalom. Csak néhány homokszemet nyelt el a végtelen tenger.

……

Az öregekkel, a szülőkkel az élet apróságairól elmélkedett. Arról, hogyan lehet két lépés között észrevétlenül megállni és ottmaradni mindenestül abban az egyetlen, elnyújtott pillanatban. Vagy arról, hogyan lehet kiszűrni azt a világ zajából, ami fontos és csakis arra figyelni, ami figyelemre méltó. Az öregek tudták ezeket. És most már tudta ő is. Az öregek, a szülők hunyorogtak a fénybe, de mosolyogtak hozzá. Kiélt szenvedélytől és bölcs megnyugvástól ráncosodott a bőrök és az elengedés fénye derengett át alakjukon. Tudta, hogy ők, a létrehozói mindig védelmezni és szeretni fogják, mert őbelőlük lett, vér a vérből, hús a húsból, lélek a lélekből, élet az életből. Egy velük és mégis más, több is, kevesebb is, nem számít. Az öregek arca könnyező szikla, tajtékos tó, mezei virág. Már nem ítélkeztek semmi felett és boldogok voltak pusztán attól, hogy életet adtak neki. Amikor elhajóztak, az illatuk vele maradt, folyópart illata, harmatos fűszálak illata, nedves föld illata. Újabb homokszemet nyelt el a végtelen tenger.

…….

„Ha valami bánt, mondd el nekem, a barátnak.”

„Tudom, hogy benned megbízhatom. Te is bízhatsz bennem. Sosem árultuk el egymást.”

„Megvédtél, ha bántottak. Ahogy én is téged.”

„Nincsenek előtted titkaim. Ismersz engem. A jót is, a rosszat is.”

„Elfogadtalak mindenestül. A hibáiddal, az erényeiddel. Hihetetlen jó érzés, hogy mindent elmondhattam neked.”

„Azt is, amiért a világ elítélt volna. Amiért kigúnyolt és kinevetett volna. Amiért bántott volna.”

„Te megértettél. Nem nevettél ki.”

„Nem gúnyoltál, nem bántottál.”

„Veled biztonságban voltam.”

„Barátok vagyunk.”

A barát olyan volt, mint egy jóságos medve, mint egy árnyat adó szikla. Ha szomorú volt, ő felvidította. Ha a haragja kiáramlott, ő meghallgatta. Ha egyedül érezte magát, mellette termett és együtt vészelték át a nehéz időket. Most együtt hallgatták a tengert. Már nem mondtak semmit, mert tökéletesen értették a másikat és ez csodálatos érzés volt. Amikor elhajózott, a barát az elfogadás örömét hagyta ajándékul hátra. És csak néhány homokszemet nyelt el a végtelen tenger.

……

Amikor a szigeten találta magát, feladta a sáncait. Ez nem ment egyszerre, de minden találkozással könnyebb lett. Nem voltak visszatérők, akik újabb és újabb nyomokat hagyhattak volna. A látogatók csak egyszer jöttek és minden búcsúval elnyelt néhány homokszemet a tenger. Tudta, hogy a sziget szűkül, a tenger növekszik és mindez visszafordíthatatlan immár és mindez így van jól. A sziget ő maga. És a tenger? Ki tudja? Őrá vár. Mire mindezt végig gondolta, újabb homokszemet nyelt el a végtelen tenger.

……

„Te a füst vagy, amit a sebre fújnak. Gyógyító füst.”

„Amit a szörnyű sebre fújnak és megszelídítem a világba vágtató vért. Ez vagyok én, a szeretet.”

„Könnyű vagy és áldott. Gyógyír vagy a sebre, amit a többi ember okoz. Amit feltépnek újra és újra. Irigységből. Félelemtől hajtva. Mohó karmokkal. Közönyös szívvel. Önző gondolatokkal.”

„Feltépik és ömlik a fekete vér. Lüktet és feltör a világba, elborít mindent.”

„De te, a gyógyító füst, aki lágy és békét hozó újra és újra megszelídíted a szaladó vért. Te vagy az egyetlen reményünk. A szeretet.”

Újabb homokszemet nyelt el a végtelen tenger.

……

A gyermek ugrándozva jött, mint a betöretlen kiscsikó. Barna haja szálldosott a szélben. Kacagását a szellő felkapta és mint drága kincset, gyönyörködve vitte tovább.

Megnézték együtt a naplementét. Soha azelőtt nem látott még ilyen szép naplementét. Tökéletes volt, mert mellette ült a homokban a gyermek, a lány, vér a véréből, hús a húsából, lélek a lelkéből, élet az életéből. Olyan természetes volt, hogy itt van. Gyönyörködve nézte ismerős vonásokat, a szemének oly kedves lényt. Büszkeséget érzett, hogy köze van hozzá, hogy hozzá tartozik elszakíthatatlan, örök kötelékkel. Olyan kötelékkel, ami biztonságot ad és megóvja attól, hogy összetörje magát. Mindennél többet jelentett számára, hogy ő lehetett az, akinek ez a hívás szólt:

„Apa.”

„Kislányom.”

„Kisértél és oltalmaztál. Megtanítottál járni az úton. Felsegítettél, ha elestem és elkaptál, ha zuhantam. Ápoltál, ha beteg voltam és neveltél, ha rosszat tettem. Vígasztaltál a szomorúságban, mellettem voltál a bajban. Megnevettettél. Figyeltél rám és őszinte voltál. Mindig velem leszel. Szeretlek Apa.”

„Értelmet és célt adtál az életemnek. Megtanítottál szeretni és türelmesnek lenni, figyelni és oltalmazni. Általad lett teljes az életem. Neveltél, ha hibáztam. Veled őszinte lehettem. Vígasztaltál a szomorúságban és mellettem voltál a bajban. Megnevettettél. Bíztál bennem és őszinte voltál. Mindig veled maradok. Szeretlek Kicsim.”

A gyermek az élet értelmét adta ajándékul, aztán ő is elhajózott azzal a széllel, aminek kacagó babaszaga volt. Újabb homokszemet nyelt el a végtelen tenger.

……

Nem sok maradt hátra. A szél gitárhangot hozott. Az eső dalát fújta, s eleredt az eső. A homok elnyelte az apró cseppeket. Jó volt így ülni, az eső dalát hallgatva, érezve a lágy, csiklandozó permetet. A dal végighömpölygött a tenger felett. A bálnák kidugták hatalmas fejüket és könnyeztek, de ezek örömkönnyek voltak, mert a bálnák a vattacukorra gondoltak, annak kedves ízére és illatára. Aztán elállt az eső, a bálnák búcsút intettek és ő egyedül maradt. Nem jött több látogató, már csak egyvalaki maradt, akit el kellett engednie. Önmagát.

„Összességében nézve nem tudom, hogy milyen az élet. Jó-e vagy rossz, nem tudnám eldönteni. Néha túl nagynak érzem az árat, amit fizetnünk kell érte. Hiszen folyamatosan pusztítunk, hogy életben maradjunk. Ölünk, ha fázunk; gyilkolunk, ha éhség hajt; fosztogatunk, hogy nekünk több legyen és elvesszük, amit megkívánunk. Az ember szörnyeteg. Az ember a szörnyeteg. Mi vagyunk a szörnyek, én vagyok a szörny. Szörny vagyok.

Máskor meg mindet megadnék azért, hogy részese maradjak ennek a csodának, amit életnek nevezünk. Amkor ránézek a gyermekemre, amikor anyámat hallgatom, amikor megnevettetem apámat, amikor a kedvesem kezét fogom, amikor megérint Beethoven zenéje, amikor az erdőben ballagok vagy megcsap a tenger illata…

Mindig kerestem a választ, a válaszokat. Mi az élet értelme? Van-e isten? Mire jó élni? Honnan jöttünk? Tartunk-e valamerre? Hogyan működik a világ? Lehetne-e másképp?

De már nem keresem. A válasz, a válaszok mind hamisnak bizonyultak. Illetve nem mind. Néhány igaz maradt, mint a szeretet. A hűség. Az őszinteség. Az önfeláldozás. A nagylelkűség. A bátorság. Azok a pillanatok, amikor valami jót cselekszel. Amikor több leszel önmagadnál. Amikor alkotsz. Amikor adsz. Amikor adsz.

Most én jövök. Már érzem azt az illatot, az utolsót, a megfoghatatlant. Amikor elnehezülnek. Elnehezülnek és nem térnek vissza többé. Itt van ez az illat és kicsúszik a homok a lábam alól. Megfogom ezt az illatot, átadok neki mindent, amim van és elhajózom vele, el ezzel az illattal, ami nem más, mint a csendesülő élet utolsó sóhajának az illata és nem térek vissza többé.”

Elhajózott és az utolsó homokszemet is elnyelte a végtelen tenger.

……

– Elment. Vége. – mondta az orvos és lekapcsolta a szívműködést jelző gépet.

Az öregek, szülők csendben álldogáltak, könnyük patakja hangtalan csordogált arcukon. A kislány zokogott, a nő átkarolta, a barát az ablakhoz lépett és kinyitotta azt. Hűs szellő hatolt be a kórházi szobába, elhozta a tenger illatát, majd megpördült és magával vitte egy lélek illatát.

Tigyi Jégfarkas Balázs

Az osztálykép

Peti felkelt az ágyából, a még alvó testvéréhez lépett és a fejével tolni-böködni kezdte őt.

– Ne, hagyjál! Hagyjál! Játssz a legóval! – mormogta Gábor, legszebb álmából ébredve.

Átfordult a másik oldalára, a párnát a fejére húzta és megpróbált újra elaludni. Ám a párna alól is hallotta, ahogy Peti a legóval zörög. Babanyelvén, mély hangján szerepeltette a figurákat. Gábor belátta, hogy innestől lehetetlen aludnia. Kikelt az ágyból és nyújtózkodott.

Gábor 16 éves, karcsú, izmos, barna hajú fiú volt. Zöldeskék szemmel és helyes pofival áldotta meg a sors. Mindaz a tetszetősség, ami őbenne megvolt, hiányzott az ikertestvéréből, Petiből, akinél súlyos autizmust állapítottak meg az orvosok. Peti felfogóképessége és gondolkodásmódja korától messze elmaradt, mozgása esetlen és darabos volt, beszéde idegenek számára érthetetlen. Kizárólag Anyu, Apu és Gábor értette babanyelvét. Mindazért, amit az anyatermészet elvett tőle, rajtehetsége formájában kárpótolta. Peti gyönyörűen rajzolt! Tisztán, pontosan, biztos kézzel. Apu rendszeresen tanította őt alkotni, viszont már legalább két éve, pontosabban Apu halála óta Peti nem volt hajlandó rajzeszközt fogni a kezébe.

– Elkészítem a reggelit. Nutellás vagy lekváros pirítóst kérsz? – kérdezte Gábor.

Peti szó nélkül hozzábújt. Fejét a mellkasának döntötte, karjai esetlenül lógtak a levegőben. Gábor átölelte. Mozdulatlanul, némán álltak, hallgatták egymás lélegzését.

– Nut.

Ez Peti babanyelvén a Nutellásat jelentette. Gábor elindult. A konyhában egy kézzel írt üzenet várta az asztalon.

„Drága fiam!

Hát eljött a nagy nap, 16 éves lettél! Sokat tudsz már a világról Kicsim és olyan hamar kellett szembesülnöd az élet kegyetlen oldalával… De nem pityergek, ne aggódj, hisz gyönyörű ifjúvá serdültél! Még rengeteg, boldog esztendőt kívánok neked! Nagyon büszke vagyok rád és Apád is az! Ő is lát most Téged, ezt ne feledd!

Hajnalban megpuszilgattalak, még aludtál, nem akartalak felkelteni. Pénzt a dobozba tettem, vigyázz Petire, ha bármi van, hívj! Szeretlek mindkettőtöket, holnap reggel jövök és csapunk egy igazi szülinapi bulit!

Csókollak, Anyu”

Szegény Anyu! – gondolta – 24 órás műszakot visz az öregek otthonában és reggelre majd úgy elfárad, hogy csak az árnyéka lesz önmagának, mégis bulit akar nekem adni!. Addig mindent megcsinálok! – határozta el – Amikor hazajön, nem lesz más dolga, mint jól kialudni magát! Felporszívózok, felmosok, kimosom a szennyest, kiteregetek Petivel és készítek Anyunak egy nagy adag mézes-gyümölcsös teát!

Miközben mindezt végiggondolta, a pirító kilökte az első két szelet kenyeret. Finom illatot árasztottak. Megkente őket mogyorókrémmel és feltette a gázra a tejet melegedni. Emberibbnek találta a tűzhelyet, ha csak tehette, ezt használta a micro sütő helyett.

Kár, hogy nem ébredtem fel, amikor Anyu bejött! – morfondírozott – Szerettem volna látni! Vajon fáradt volt már reggel is? Anyu sokszor fáradt. Túl sokszor.

Ha Anyura gondolt, melegség öntötte el a szívét. Anyu egyedül nevelte őket, mióta Aput elvitte a rák. Ennek már több mint 2 éve. Eleinte nagyon nehéz volt elfogadnia a veszteséget. Úgy érezte, hogy a nap, a hold és a csillagok tűntek el Apuval együtt és ő ott maradt árván a kifosztott égbolt alatt. Ha Anyu nem tartja benne akkor a lelket… De Anyu tartotta, Anyu szivárvánnyá is vált, ha kellett. Apu halálával kapcsolatban egy Duna-parti séta jelentette számára a fordulópontot. Apuval mindig kijártak, nézték a folyót, kacsáztatták a köveket és beszélgettek. A temetés után sorra felkereste azokat a helyeket, ahol együtt megfordultak. Érezni akarta őt, felidézni az emlékeket. Apu irtó ügyes volt a kacsázásban. Ha jó követ talált, 10-12-szer is meg tudta ugratni azt a vízen. Neki soha nem sikerült többet 3-4-nél. Azon a bizonyos napon azonban egymás után vagy egy tucatszor úgy dobott, mint Apu! Tudta, hogy ez nem sikerülhetett egyedül. Ő üzent ezzel, szinte érezte a vállán a kezét! És akkor alulról, a gyomrából indult meg a zokogás. Mintha a világ minden fájdalma őbenne sűrűsödött volna össze, feltartóztathatatlanul folytak a könnyei. Amikor a sírás abbamaradt, megkönnyebbült. Ráesteledett és hazaindult, mert nem akarta, hogy Anyu aggódni kezdjen. Ám hazafelé menet már mosolygott, mert Apu újra vele volt. A szívében, az elméjében, a lelkében és valahogy mindenütt. Az ágról-ágra repdeső madárkákban, a folyó hömpölygésében, az alkonyatban…

Gábor tálcára rakta a meleg tejet, a mogyorókrémes pirítóst. A nagyszobába vitte és bekapcsolta a tévét. Megkereste a mesecsatornát. Tom és Jerry ment éppen. Peti bejött a szobába, a szemét a képernyőre szegezve leült a kanapéra. Peti nem mosolygott, de Gábor tudta, hogy szereti ezt a mesét. Elé tolta hát a kis étkezőasztalt és Peti szótlanul, a tévét bámulva reggelizni kezdett.

Csengettek.

Gábor felvett egy pólót és kinyitotta az ajtót.

Osztálytársa, Szabolcs állt az ajtóban két nagydarab, kopasz fiúval. Mindhárman fekete bőrkesztyűt viseltek, ami fura volt.

– Hello! Nem számítottál rám, ugye? Jöttem folytatni a legutóbbi beszélgetésünket!

– Megbolondultál? – kérdezte Gábor – Ez itt az otthonom!

– Bemegyünk srácok! – mondta Szabolcs.

A két nagydarab megindult befelé. Gábor ki akarta lökdösni őket, de kapott egy gyomrost és belökték. A földre rogyott. Az idegenek behatoltak a lakásba.

– Na, akkor beszéljünk arról, mi volt az a múltkori geciskedés a suliban! A falhoz szorítottál a folyosón, engem?! Mindenki szeme láttára megszégyenítettél?! Azt hitted, nem fogok bosszút állni érte? Most megfizetsz érte! – hergelte magát Szabolcs.

Gábor próbálta visszaidézni azt jelenetet. Hogy is volt… Szabolcs erőszakkal fogdosni kezdte Esztert, ő pedig ezt nem hagyta és a falhoz nyomta a molesztálót. Szabolcs rúgkapálni kezdett, de ő kitekerte a karját, mire meghunyászkodott. Aztán elengedte, és a maga részéről el is felejtette az egészet. De ennek majdnem egy hónapja is már!

Rúgást kapott a hátába és egy pillanatra minden elsötétült előtte.

– Áááááá! Áááááááá! Ááááááá! Ááááááááá!

Mindhárom behatoló megdermedt. Előttük állt Peti és folyamatosan ordított.

Szabolcs megzavarodott. Azt hitte, hogy Gábor egyedül van itthon, hiszen látta az anyját dolgozni menni hajnalban. Mindezidáig abban a tudatban élt, hogy csak ketten élnek a házban.  

– Hallgass el! Kussolj! – kiáltott Szabolcs, de Peti folytatta tovább.

– Én leütöm! – szólalt meg az egyik kopasz és már indult is a hangforrás felé. Gábor összeszedte minden erejét és a testvéréhez kúszott.

– Cssss! Nincs semmi baj! Minden rendben van!

Lehúzta magához Petit és úgy ölelte át, hogy a vállával és a mellkasával eltakarja előle a külvilágot. A kiáltozás nyöszörgéssé halkult.

Szabolcs gondolkodott. Meg akarta leckéztetni Gábort egy kiadós veréssel, de ez a gyogyós nem szerepelt a képben. Kisvártatva az arca felderült, mert felismerte, hogy a fogyi személyében egy jokert kapott a sorstól.

– Fogjátok le a gyogyóst! Vele is eljátszhatunk egy kicsit, nemde? – mondta Szabolcs és az arcán gonosz vigyor jelent meg Gábor reakciója láttán.

Gáborba belemart a félelem, hogy a testvérét is bánthatják. Agya lázasan dolgozott a megoldáson.

– Ne! – kiáltotta – Mindent… mindent megteszek nektek, ha őt békén hagyjátok!

– Hmm, ez kezd érdekelni! Na, lökd a rizsát te szarfejű! – vigyorgott Szabolcs.

– Ha őt békén hagyjátok, azt tehettek velem, amit csak akartok! Nem fogok ellenállni, megígérem! Bármit megteszek, amit csak akartok!

 – Hmm, ez egy jó ajánlat. A nagyfiú, mint engedelmes pincsikutya. Na jó, legyen!

Gábor Petihez fordult.

– Gyere, most felmegyünk az emeletre!

– Nem lesz jó! – mondta az egyik nagydarab – A bolond nem fogja tartani a száját és beköp minket a zsaruknak!

A terv szerint Gábort megzsarolták volna, hogy amennyiben eljár a szája a veréssel kapcsolatban, az édesanyját csúnya baleset fogja érni a közeljövőben. Szabolcs tudta, hogy a fenyegetés hatására Gábor hallgatni fog arról, ki a tettes. A sérült tesó azonban dugába döntötte a tervet.

– Most már nem megyünk el üres kézzel! – szögezte le Szabolcs – Nincs mese, el kell törni a gyogyós állkapcsát, hogy ne tudjon beszélni!

– Autista! Értelmi fogyatékos, nem tud beszélni, nem tud artikulálni, nem tudják kihallgatni! – kiáltott Gábor – Képtelen bárkit is azonosítani!

Szabolcs Gáborra meredt, aztán hirtelen Peti arcába hajolt. Peti megpróbált elhúzódni, de Szabolcs megmarkolta a haját és hátrahúzta a fejét. Gábor Szabolcs felé ugrott, de számítottak a reakciójára. A közelebb álló kopasz állkapcson verte, amitől a földre zuhant.

– Ha pofázni merészelsz a zsaruknak arról, ami itt történni fog, egyenként eltöröm a végtagjaid! Aztán a jóédes anyukáddal is ugyanezt megteszem, érted?  – üvöltötte Szabolcs. Peti fakó szemeiben nem látta az értelem jelét, csak a félelmet. Undorodva elengedte őt. Gábor felé fordult. 

– Ha köpsz, vagy ez az ütődött mégis elmondja bárkinek is, hogy itt jártunk, nem csupán anyádat éri baleset, hanem őt is! Olyan csúnya balesetre gondolj, amilyet csak el tudsz képzelni!

– Értem és ne aggódj, hallgatni fogok! És ő is! – mondta Gábor – Akkor elvihetem innen a testvéremet?

Szabolcs gondolkodott. Visszavonulni már késő és ennél jobb esélye úgysem lesz.

– Jó! Felviszed és bezárod, a száját betapasztod ezzel a ragasztószalaggal! Mert ha kiáltozni kezd, mi tapasztjuk be, világos?

Azzal Gábor ölébe dobta a széles ragasztószalagot, amit a Gazdaboltban vásárolt, külön erre a balhéra.

– Nem fog kiabálni és erre nincs szükség. – mondta Gábor Szabolcsnak, aztán a testvéréhez fordult – Figyelj, Peti! Most felmegyünk az emeletre, gyere!

– Nemaka! – motyogta Peti – Velemara!

– Nem! – Csattant fel Gábor – Nem vitatkozol! Felmegyünk és megvársz engem!

– Nemaka! Nemaka! – kiáltotta Peti – Velemara!

– Hallgattasd el, vagy mi tesszük meg! – kiabálta Szabolcs, akit idegesített Peti zagyvaléknyelve.

Gábor a testvére homlokához nyomta a homlokát. Kezeivel betapasztotta Peti füleit és gyengéden kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Tudom, hogy nem akarod. De most azt kell tenned, amit mondok! Ha szeretsz, megteszed! Ha szeretsz, megteszed, amire kérlek! Ha szeretsz, megteszed!

Peti elhallgatott. Könnyek csorogtak az arcán.

– Szeet.

– Akkor megteszed!

– Megtesze.

– Jól van Peti, menjünk!

A testvérpár elindult, nyomukban a két kopasszal. Szabolcs lent maradt és rágyújtott egy cigire.

Felértek az emeletre. Gábor megállította Petit a Wc előtt.

– Várj meg itt! – mondta neki és továbbment a szobájuk felé.

– Hé! – kiáltotta az egyik nagydarab – Hova mész?

– Gyere utánam, ha akarsz!

A szobából összeszedett néhány legófigurát, a fiókból kivette a zseblámpát. A kopasz az ajtóból nézte. Mikor végzett, visszamentek. Gábor kinyitotta az ajtót és betessékelte a testvérét. Lecsukta a WC deszka fedelét, arra ültette rá Petit. A legofigurákat és a zseblámpát a kezébe adta.

– Most azt játsszuk, hogy éjszaka van. Te elbújtál, mert bújócskázunk és én megkereslek. Nem jöhetsz ki, amíg meg nem találnak! Csendben kell várnod engem! Zajokat és hangokat fogsz hallani. Ez csak azt jelenti, hogy kereslek. Csendben kell várnod, hogy megtaláljalak! Addig nem szólalhatsz meg, amíg meg nem talállak! Ezt most meg kell ígérned nekem!

Egymás szemébe néztek. Gábor nagyon szerette volna megölelni és örökké úgy tartani a testvérét.

– Nagyon büszke vagyok rád Peti! Ígérd meg, hogy csendben vársz rám! Halljam!

– Ígéje.

Egy pillanatra magához ölelte Petit, aztán eltartotta magát.

– Szeretlek! Most elmegyek, te pedig itt elbújsz. A zseblámpát használhatod, de csendben kell várnod! Nemsokára érted jövök!

– Neme!

– De megyek! Te pedig megígérted, hogy megvársz! És én bízok benned, Peti! Érted, bízok benned!

Gábor kilépett a fülkéből. Kívülről becsukta az ajtót és lekapcsolta a villanyt. Peti halkan nyöszörgött odabent. A három fiú visszaindult.

– Mi tartott ennyi ideig kisköcsög, tán csak nem kisírtad magad a fogyi tesód vállán? – gúnyolódott Szabolcs.

Gábor a kínzójával szemben állt meg és a padlóra köpte a kiszolgáltatottság undorító ízét. Nagyon félt, de nem akarta, hogy lássák rajta.

Kezdjétek! – mondta Szabolcsnak – Vagy talán nem ezért jöttetek?

– De igen, ezért jöttünk! – mondta Szabolcs és kiszolgáltatott ellenfele láttán a hatalom mámora töltötte el.

A három behatoló elkezdte a játékot.

……

Anyu igyekezett halkan kinyitni az ajtót. Vasárnap reggel volt és azt remélte, még alszanak a kicsinyei. Az ajtó kitárult, Anyu leejtette a szatyrait. Szája sikoltásra nyílt, mert a padlón az egyik fia hevert a saját vérébe fagyva.

……

Szabolcs vergődött csak az ágyán, képtelen volt elaludni. Fel volt pörögve, képzeletében újra és újra átélte a verést. Szeretett volna már másra gondolni, de nem tudott. A véres mindig visszatértek.

Lehet, hogy egy kicsit túlzásba estünk! – gondolta – Igen, talán egy kicsit sokat kapott. De a faszomat! Csak azt kapta, amit érdemelt, nem? Máskor majd meggondolja, hogy kivel húz ujjat!

Halkan kinyitotta a szobája ajtaját és a nappaliba osont. Csendesen mozgott, mert a nappaliból nyílt a szülei hálószobája. Nem akarta felébreszteni őket.

A bárszekrényhez lépett és a polcról óvatosan emelte le a whiskys üveget. Visszalopódzott a szobájába. Az ágyra heveredett és meghúzta a palackot.

Nem kellett volna rám támadnia a suliban! – gondolta – Ezt azért mégsem hagyhattam! Na és ha sokat kapott? Majd tanul belőle… – próbálta nyugtatni magát, de a véres képek megint megjelentek.

……

Petire Anyu nővére, Kriszti vigyázott, mert Anyu éjjel-nappal az intenzív osztályon volt. Szinte el sem mozdult Gábor mellől. Most is ott ült és ezredszer is végignézett az ágyban fekvő gyermekén, aki az életmentő műtét és a lélegeztető gép nélkül már halott lett volna. A fia testének minden centiméterét hegek, zúzódások borították és Anyu minden egyes sebről elképzelte, hogyan is keletkezhetett.

Később bement a Rendőrkapitányságra, ahol egy irodába vezették. Az asztalnál az ismerős, rokonszenves nyomozó ült, aki már többször is kikérdezte. Anyu tehetetlenséget olvasott ki a szeméből.

– Hogy van a fia? – kérdezte a nyomozó.

– Még mindig kómában van. Megtudott valamit?

A nyomozó hangja gondterhelt volt.

– Az elkövetés módjából megállapítottuk, hogy többen voltak, minimum ketten, de lehet, hogy hárman. Készpénzt és néhány, könnyen mozdítható értéktárgyat vittek el a lakásból, ebből és más információkból arra következtetünk, hogy a betörök nem profik voltak. Abból, hogy ilyen brutálisan bántalmazták a fiút bosszúra következtetnék, vagy egy pszichopatára! Nem törték fel az ajtót, szerintem a fia engedte be az elkövetőket, lehet, hogy ismerte is őket. Mindent átvizsgáltunk, de nem találtunk idegen ujjlenyomatot a lakásban. A tetthely közelében sajnos nincsen térfigyelő kamera. Kikérdeztük a szomszédokat, már akik otthon voltak az elkövetés feltételezett időpontjában, de azok semmi gyanúsat nem észleltek. Nyomozást végeztünk abban az irányban is, hogy volt-e haragosa a fiának, esetleg tartozott valakinek egy komolyabb összeggel, de nem találtunk semmi érdemlegeset. Úgy néz ki, hogy a fiát mindenki szerette, asszonyom.

– A fiamat mindenki szereti, nyomozó! Ne beszéljen róla múlt időben!

– Elnézést kérek és igaza van! A fiát mindenki szereti, nem voltak ellenségei, nem voltak tartozásai. Sajnos, a tettes és az indíték egyenlőre ismeretlen előttünk.

– Tehát nem tudják, hogy kik verték agyon a fiamat! Nem tudják, hogy kik kínozták meg! – kiáltotta Anyu – Azok a mocskok szabadon futkosnak, élik az életüket, a fiam meg egy kórházi ágyon fekszik és még lélegezni sem képes segítség nélkül! Hát nem érti? Ő a Kicsikém, az én Kicsikém!

A nyomozó zavarban volt. Mélyen átérezte az asszony fájdalmát.

– Asszonyom… kérem… Árulja el, volt-e a fiának haragosa, vagy bárki, aki ártalmára lehetett volna!

– Nem… Az én fiamnak nem volt haragosa… Nem tudok róla.

A nyomozó úgy érezte, megrekedt az ügy. Peti kihallgatása vakvágány volt. A fiút nem lehetett szóra bírni és semmi használható információ nem volt a kezükben.

Anyu a férfira nézett. Látta a szánalmat a szemében. Ezt nem akarta, felállt.

– Köszönöm, hogy tájékoztatott nyomozó. Kérem hívjon, ha új információval rendelkeznek!

……

Hárman ültek a nappaliban. Anyu egyedül Krisztit tudta elviselni maga mellett Petin kívül. Nemrég jöttek meg a kórházból, ahol Gábor már hatodik hete feküdt kómában.

– Fiam menj, öltözz át! – szólt Petinek.

Peti kérdőn nézett Anyura, aki értette a néma kérdést.

– Felveheted Gábor pizsamáját… és utána nézünk mesét.

Peti felment a szobába átöltözni. Az eset óta csakis a testvére ruháit volt hajlandó hordani. Anyu miatta is aggódott. Az esemény óta Peti egy árva szót sem szólt.

– A nyomozó telefonált. –mondta Kriszti – Nem zárják le az ügyet, de amíg nincs újabb nyom, nem tudnak mit csinálni. Azt kéri, hogy bízzunk benne, mert ő nem adja fel.

Csend telepedett a szobára.

– Emlékszel, gyerekkorunkban, hogy szerettük Papa takaróját? Amikor leült a fotelbe és betakarta vele a lábát, mindig hajba kaptunk, hogy melyikünk feküdjön az ölébe! – idézte fel Anyu.

– Igen és Papa ránk szólt, hogy ne veszekedjünk, mert mindketten elférünk! – folytatta Kriszti – Emlékszem, hogy a térdére ültetett bennünket, a fejünket a mellkasára hajtottuk és ő olvasott nekünk! Hogy szerettem azokat a meséket! Pedig sokuk szomorú volt.

– Andersen mesék voltak. Azóta nem is olvastam őket…. Képzeld, megtaláltam Papa takaróját Gábor holmija között.

– Hát ő vette magához?

– Igen. Nála volt a „legendás” takaró. Gondolom, kellett neki egy emlék a nagyapjától.

Egy ideig nem szólalt meg egyikük sem. Aztán Anyu kérdezte meg:

– Ha nem éli túl… Te milyen emléket viszel Gábortól?

Egymásra néztek. Kriszti felállt, odament a húgához és átölelte. Sokáig maradtak így, a szeretet élő szobraiként. Aztán Anyu elsírta magát és úgy érezte, soha többé nem tudja abbahagyni.

……

Anyu rém izgatott volt. Petit figyelte, ahogy az a papír fölé görnyedve dolgozott. A Duna-parton voltak, napmeleg köveken ültek. Gábor már tíz hete volt kómában. Anyu visszament dolgozni, a munkahelyén megoldották, hogy csak nappal kelljen bejárnia. Szinte minden szabadidejét Gábornál töltötte és lelkiismeretfurdalása volt azért, hogy Petit elhanyagolja. Kárpótlásként és mert olyan szépen sütött a nap, lejöttek a partra. És itt, a folyóparton, Peti egyszer csak kivette a táskából a noteszt, a tollat és rajzolni kezdett. Már vagy egy órája rajzolt és Anyu rém izgatott volt. Peti hirtelen abbahagyta a munkát és bambán meredt a semmibe.

– Mit rajzoltál, Kicsim? – kérdezte Anyu, igyekezve nyugodt hangot megütni.

Peti visszatért a valóságba. Felállt, odavitte a művet Anyuhoz és szó nélkül a kezébe nyomta.

Anyu figyelmesen nézte a képet. Felismerte a saját nappalijukat, ahol négy fiú tartózkodott. Az egyik a földön feküdt. Gábor volt az. Anyu kezében megremegett a papír. Erőt vett magán és tovább nézte a képet, a másik három alakot. Mintha ez egyiket látta volna már valahol.

– Ezek ők? – kérdezte Petit.

Peti a folyót bámulta. Nagy sokára Anyura nézett és bólintott.

……

Amint hazaérkeztek, Anyu azonnal a fényképes dobozhoz ment. A tartalmát a padlóra borította. Kapkodva turkált a képek között. Egyszerre a kezébe akadt az, amit keresett. Egy osztálykép volt, tavaly készült. Gábor az első sor közepén mosolygott vidáman. Anyu mozdulatlanná dermedt. A hátsó sorban, balról a harmadikként felismerte azt a fiút, akit Peti lerajzolt.

……

Szabolcsnak nem volt kedve suliba menni, inkább otthon maradt és az apja whiskyjét szopogatva pornót nézett a laptopon.

Ki is verem mindjárt rajtad, olyan jó vagy bébi! – mondta a térdelő helyzetben dolgozó pornószínésznek. Már jócskán volt benne ital. Kintről egyre erősödő szirénázást hallott, aztán fékcsikorgást közvetlenül a házuk előtt. Szirénák kék-piros fénysugarai hatoltak át a függönyön. Az ablakhoz tántorgott, a függönyt résnyire húzva kilesett. A látvány félelemmel töltötte el. Járőrök álltak a kertkapunál.

Rájöttek! – futott át agyán a gondolat és érezte, ahogy a vizelete végigcsurog a lábszárán.

……

Anyu lassan tért magához, hirtelen nem tudta hol van. Aztán beugrott, hogy ez a kórház és elbóbiskolt az ágy melletti székben. Peti az ágyon ült, Gábor kezét fogta és beszélt.

– Szja Gábo! Megtaláltá?

Anyut semmihez sem fogható boldogság járta át, amikor meghallotta Gábor hangját.

– Igen Peti, megtaláltalak…

Tigyi Jégfarkas Balázs

Ítéletidő

Kemény tél volt.

Az emberek azt hitték, soha nem ér véget. A nőtlen, fiatal férfiak az első héten megfagytak, mert nem voltak még hozzászokva a kemény megpróbáltatásokhoz. A férjeket eleinte megóvta a házasélet során megszerzett immunitásuk. Ám amikor gondos nejük jégeralsót és kötött pulóvert parancsolt rájuk, ők is belátták, hogy itt a vég és hamarosan több százezernyi férj – jégszobor gazdagította a pesti utcák amúgy is utánozhatatlan atmoszféráját.

Tudvalévő, hogy a nők szívósabbak az „erősebb” nemnél, így életben maradtak és átvették az uralmat. Végre nem volt férfi, aki irányítgasson, előírjon, zsarnokoskodjon, nagyképűsködjön! Beköszöntött a női nem teljes szabadságának örömteli korszaka!

Sajnos ez sem tartott sokáig. Először a párjukhoz hű, szerelmes nők szíve fagyott jéggé a bánattól, szerencsére ez a folyamat viszonylag kevés áldozatot követelt. Az igazi tragédiát a kevésbé hű, kevésbé szerelmes hölgyek jégszoborrá válása jelentette. Tömegesen dermedtek jéggé lakásaikban, mert nem volt férfi, aki fát vágjon, szenet hozzon, erőművet működtessen, felcsavarja a fűtést vagy csupán jelen legyen.

A fagyhalál futótűzként terjedt, úgy tűnt, senki és semmi nem állhat az útjába. Az idősebbek életuntság okán, a fiatalabbak divatból, a katonák parancsra, az ügyvédek pénzért, a művészek ihletetten, a szociális munkások tiltakozásul, a politikusok érdekből, a papok a perselyek üressége láttán, a lengyelek barátságból, a kétharmaddal agyfagy végzett, a világ többi része a „freeze challlenge” miatt.

Az utcákat, tereket gyermekzsivaj töltötte be. A felügyelet nélkül maradt kisemberek népes bandákban járták a városokat és rettentő nagy hógolyócsatákat vívtak egymással. Ha megéheztek, csak letörtek egy-egy darabot valamelyik jégszobrorról és megízesítették az otthonról hozott csokoládésziruppal, málnaszörppel, az elvetemültebbek salátaöntettel. Irtó jól érezték magukat.

A hírmondónak maradt időjós végső kétségbeesésében zord időt jövendölt az elkövetkező napokra és mivel kivételesen igaza lett, meglepetésében ő is megfagyott. A gyerekek teljesen magukra maradtak. Ettől egyáltalán nem estek kétségbe mindaddig, míg egyikük azt nem mondta komoly, fülsértő hangon, hogy eztán nekik kell átvenni a felnőttek szerepét, mert előbb-utóbb elfogy a csokoládészirup, a málnaszörp, neadjisten a salátaöntet. Belegondoltak, hogy egy szürke hajnalon majd be kell menniük a gyárakba. Termelni, szervezni, rendet tenni, szabályokat hozni, fegyelmezettnek lenni, munka-megbeszéléseket tartani és azokon hülye szavakat használni, egyre kevesebbet örülni és játszani, egyre többet komolynak lenni és boldogtannak. A csokoládészirup, a málnaszörp, a salátaöntet utánpótlásának apropóján, végső soron felnőni.

Összedugták hát kicsiny buksijukat és egyhangúlag elhatározták, hogy nem maradt más lehetőségük. Azonmód hóemberré változtak egytől-egyig, mert tudva levő, hogy a hóembert mindenki szereti.

Tigyi Jégfarkas Balázs

Két sztori a hajléktalanszállón

Első

Idejöttél kérdezgetni, mert neked kell egy csöves-süketelés. A szavaimat akarod, a gondolataimat, a sztorimat. Kifacsarnád az utolsó csepp véremet is. Hát ide hallgass, pont szarok rá, hogy te mit akarsz és ezt az egyet megtehetem még akkor is, ha csöves vagyok. Én az utcán nőttem, a börtön nevelt, piás vagyok, drogos, mert csak így bírlak titeket elviselni. Beteg a vérem, kudarc a szagom, az árnyékban élek, más vagyok, nem a te fajtád.

Nem a te fajtád, nem ismersz engem. Te burokban nőttél, szeretett az anyád. Engem akkor vertek, amikor észrevettek. Megtanultam láthatatlan lenni. Te burokból jöttél, óvott az apád. Én rettegtem, ha részegen jött haza. Minden „áldott” este.

Iszonyúan féltem, amikor az intézetbe vittek, de nem sírtam, mert az soha nem segített. Egyedül voltam az egész rohadék, mérgezett világgal szemben. Az emberarcú szörnyekkel teli világban, a gyerektestű szörnyekkel teli teremben. És a szörnyek közelebb jöttek, aztán még közelebb és már nem volt hova bújni és nem volt senki, aki megvédett volna. Te sem voltál ott, amikor felfaltak és kiettek belőlem mindent, ami még érezni és vérezni tudott.

Nem ismersz engem. Valaha mindent megadtam volna egy csipetnyi szeretetért. Egy apró szeretetmorzsáért, egy kis törődésért. De nem mentett meg senki és én végül befalaztam a lelkem áthatolhatatlan, hideg kősziklák közé. Túléltem. Szörny lettem. Egy közülük. Elvettem, amit értem. Kihasználtam, akit tudtam. Lenyomtam, akit lehetett. Ártatlanok vérében tocsogtam és már kilométerekről megéreztem a préda szagát.

Az intézetből megszökhettem, de a sorsom elől nem lehetett. Senki földjén, kapualjban, erdő mélyén, romok között, szutykos padlón, buszülésen, kint a téren és senki nem hajolt le értem. A győztesek mindig elegánsan léptek át. Fintorral az arcukon, ítélettel a szívükben. Én a sárban, a koszban, a bűnben, de ők mindig jóllakottan és én mindig csak éhesen. Egyedül és éhesen a vádlottak padján is, aztán a cellában, a többi bűnös között. Ember ítélt ember felett, az egyik továbblépett, a másik ottmaradt, beszorulva a zajtalanul őrlő börtönrácsok állkapcsai közé.

Mindegy. A múlton nem lehet változtatni, az éhséget nem lehet csillapítani. Az utamat járom és már nem térít meg senki, nem térít el isten, nem térít le ördög és nem érthetsz meg te sem. Ide, a szeméttelep külvárosába, a baszlak-földre, a lelketlenek sikátorába nem jut el a napfény. Te se gyere erre, mert kihasznállak, összezúzlak, megrabollak, meggyalázlak. Ez nem a te földed és nem a te fajtád. Építs kerítést, vegyél rendőrt, katonát, szögesdrótot, olcsó véremen hízott bankjegyekből vonj átjárhatatlan búrát törékeny világod köré és kerülj el. Hidd el, én alapjáraton nem akarlak bántani, de ha a közelembe kerülsz és megérzem a pénzed, a képmutatásod, a felsőbbrendű-hited bűzét, akkor begurulok és elveszek tőled mindent, amit csak tudok.

Második

Oké, oké ne izgulj, csak gyere arrébb tesó, nem fog ő bántani. Így, látod, már el is ment. Behergelte magát, még túl sok benne a harag. Ne hibáztasd érte, nem volt gyerekszobája. Később megnyugszik és akkor rá sem ismersz majd, kedves lesz, mosolygós, de most egy kicsit zakkant. Szóval csövi-interjút szeretnél. Én szívesen beszélgetek veled, elmondom az életemet, meg az érzéseimet, ha akarod. Régóta rág valami, ami ki akar jönni.

Tudod testvér, már vagy százszor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, aztán mégis továbbvonszolt az élet. Sokáig nem értettem, hogy miért. Előfordult, hogy azért ítéltek el, mert nem volt hol aludnom és nem volt mit ennem. És emlékszem, az erdőt tavaszillat lengte be, április eleje volt, amikor néhány suhanc félholtra vert a bimbózó virágok között. Szórakozásból tették, megtehették és megúszták, mert egy hajleszért nem szakadtak meg a zsaruk sem. Pedig az nem úgy van ám, hogy csövesnek születsz.

Én azért ittam a kilincsmosót, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, amivé váltam. Rettegtem attól, hogy tényleg az vagyok, aminek látnak. Gyanús vagyok, undorító fertelem, megvetést érdemlő, értéktelen, toprongyos szemét. Mert ez tükröződött vissza azoknak a szemében, akik egyáltalán hajlandóak voltak rám nézni. Olykor megpróbáltam kikászálódni, tettem egy lépést, aztán még egyet, de a tekintetekben akkor sem változott semmi. Pedig az nagyon nehéz ám, egy senkiből valaki lenni, változtatni a sorsodon. Mindenki csak azt látja, amit látni akar és ha vesztesnek akarnak látni, akkor annak is fognak.

Gyerekkoromban gyakran füstszagú ruhában kellett iskolába mennem és a többiek nem akartak mellém ülni a padba. A szagom miatt, a bőröm színe miatt, a származásom miatt. Aztán már én nem akartam, hogy mellém üljenek és verekedtem, amikor a lyukas cipőmre néztem. Hamar rájöttem, hogy amíg én bántok mást, addig engem nem bánthatnak. Ez volt a hatalom igazsága, egy olyan kapaszkodó akkor nekem, amiért megérte erősnek lennem. És erős lettem, bárkivel kiálltam, féltek tőlem. De mégsem tudtam megakadályozni, hogy elvigyék az apámat. Öt kocsival jöttek, szirénázva, gumibottal, fegyverrel. A földre nyomták, megbilincselték az én nagy, félelmetes apámat. Betuszkolták egy rendőrautóba és vitték. Még csak el sem köszönhettünk egymástól. Később, ha megkérdezték mivel foglalkozik az apám, lesütött szemmel hallgattam.

Tudod testvérem onnan, ahonnan én jövök, az alvilág egy jobb élet reményével kecsegtetett. Pénz és tisztelet, mert a kettő együtt jár. Elhittem, ha pénzem van, ha félnek tőlem, az már egy jobb élet. Beszippantott és nem létezett más, csak a banda, a balhék, az élvezetek. Azt hittem, hogy végre valaki vagyok, végre elfogadnak. Talán megérted, hogy egy telepi cigánygyereknek, aki éveken át a halálról álmodozik a kormos szobában, mindez ellenállhatatlan vonzerővel bír. Mindent megkaptam, amit csak akartam. Megláttam, megkívántam, megszereztem. Aztán egyszer, ki tudja miért, eljött a nap, amikor nem tudtam megütni azt, akit meg kellett volna. Belenéztem a szemébe és képtelen voltam rá. Sokáig nem értettem, hogy miért. Ő sem volt más, nem volt jobb, mint a többiek, ugyanúgy megérdemelte. Mégsem ütöttem meg és akkor utolért a következő nagy igazság, az illúziók felszámolása. Egyszerűen lecseréltek. Nem tettem meg, amit kell, nem hajtottam több hasznot, hiba lettem a gépezetben. Nem védett többé a banda és előléptek a homályból azok, akik pályáztak rám. Megtaláltak, agyonvertek, eltörték a csontjaim. A csontok idővel ugyan egybeforrtak, de én egy senki lettem. Egy csöves, egy bujdosó. Piáltam, drogoztam, kunyeráltam, hazudtam, csórtam, megalázkodtam. Az illúzió ködét kerestem. A feledést, a soha fel nem ébredést, ahonnan már nincs visszaút. A tű szúrása a mennyország kapujának tárulása volt számomra. Be akartam lépni azon a kapun, így végül beadtam magamnak az aranylövést.

Túléltem. Életben maradtam, akkor még nem értettem, hogy miért. És barátom, ha hiszed, ha nem, ott a kórházban csoda történt: valaki meglátott, valaki végre engem látott. Egy volt drogos, egy lány, egy angyal. Ahhoz, hogy megértsd, mit jelent ez, tudnod kell valamit. Ha végig nézek az életemen, a legrosszabb az volt, hogy senki sem ismert, senki sem értett és nem volt a hatalmas Univerzumban egyetlen lény sem, aki képes lett volna meglátni és megszeretni azt az egyszeri és megismételhetetlen valakit, aki én voltam. A felszín alatt, a szerepek alatt, a haragom, a sebeim, a félelmeim alatt mélyen, legbelül a lényegemben mindig csak arra vágytam, hogy elfogadjanak és szeressenek. Ez a végső igazság, amit csak azután érthettem meg, hogy visszalökött a sorsom a halál kapuján. Visszalökött és azt mondta: „kapsz még egy esélyt haver, lássuk, mit kezdesz vele”. Ezért nem haltam meg és az a lány meglátott, megértett és elfogadott engem. Eszternek hívták, angyal volt. Megtanított látni, érezni, élni. Szerettük egymást, varázslatos időszak volt. Aztán elment, meghalt, de erről tényleg nem akarok beszélni, mert ez még túl fájdalmas bennem.

Arról viszont beszélhetek neked, hogy ez szerelem volt az, amiért nekem ide, erre a bolygóra megérte megszületnem. Sok mindent megértettem neki köszönhetően. S bár csupán egy csöves vagyok, aki vezekel, ugyanakkor mégis boldog, mert ismertem Esztert. Ha ezt megérted, akkor bölcsebb vagy, mint én voltam olyan idősen, mint most te.

Már nem úgy tekintesz rám, mint egy zsák ürülékre, látom a szemedben testvérem, hogy megláttad bennem az embert. Ez baromi jó érzés. Köszönöm, hogy megkérdezted, de nem kérek sem pénzt, sem mást. Remélem, eljössz máskor is és akkor majd te mesélsz az életedről, én pedig meghallgatlak. Persze, csak ha akarod. Most megyek, osztják a vacsorát. Minden jót haver.

Tigyi Jégfarkas Balázs

Hajnal hasadás

Álmában sirály volt. A fényben úszott, a szél hátán repült, a végtelenbe tartott. Szeretett volna örökké így maradni, harmóniával csurig átitatódva lebegni a béke tengerében, ám a sirály végső búcsút intett fénylő szárnyaival… Mandulaillat cirógatta langyos hullámokban és a valóság e kedves hírnöke apránként elmosta az álom homokfalát. Ébresztőóra vidám csilingelése tördelte fel a csend burkát, Anna kinyitotta a szemét. A félhomályos szobában egymásba csimpaszkodva táncoltak az arany napsugarak. Boldoggá tették az ébredés puhán tovahussanó percei. A világot simogatónak, lágynak és biztonságosnak érezte. Összegömbölyödött a mandula leheletű paplan alatt és elégedetten feldorombolt, akár egy kiscica.

…..

A köhögés egész testét rázta, izmai tűréshatárig feszültek. Tüdeje égett. Attól félt, hogy egy nap ki is köpi rongyos foszlányokban. A rohamot nem tudta sem megfékezni, sem irányítani. Végül belsejét egyetlen, gyilkos szorítással rántotta össze a görcs. Képtelen volt moccanni, vagy akár lélegezni. Minden erejét megfeszítve igyekezett kiköpni a torkát harapó, tüskés golyót. Mikor már azt hitte, nem bírja tovább, a roham megkönyörült rajta. Ugyanolyan hirtelen távozott, ahogyan érkezett. Egy kis idő múlva már csak a nyomorult félelem emléke és a betonon szétterülő, véres nyáltócsa emlékeztetett arra, hogy itt járt. A lomhán visszaereszkedő csendet sercegés törte meg, Edit kinyitotta a szemét. Mocskos betonon feküdt a szeméttárolóban, ahol mindent átitatott a bűz. A sercegés a szatyorból jött. Hamar megoldotta az este gondosan becsomózott füleket, a zacskó tartalmát kiborította. Soknapos, száraz kenyér és penészes sajt közül jókora csótány iszkolt elfelé. Megkönnyebbült. Attól tartott egeret, vagy patkányt fog találni, azoktól ugyanis irtózott. Kézbe vette az egyik papucsát és megcélozta a menekülőt. Pufff! Mellétrafált. A csótány eltűnt a konténer mögött.

…..

Anna óvatosan dugta ki lábfejét a takaró alól. A fürkész testrész megnyugtató üzenetet küldött a szoba hőmérsékletéről. Nagyot nyújtózva kitakarózott. A redőnyön átszűrődő fénynyalábok aranybarna színt kölcsönöztek bőrének. Könyökére támaszkodva végignézett magán: lábait izmosnak, csípőjét íveltnek, mellét teltnek találta. Pazar teste kellemes érzéssel töltötte el. Tudta azt, hogy az emberek a szépet szeretik. Belebújt a papucsába, felvette a székre készített selyem pongyolát és felhúzta a redőnyt. Az ablakon betörő napsugarak áradatától egy pillanatra megrészegült. Csak állt az ömlő fényben és a lelke együtt táncolt a napsugarakkal.

…..

– Ó, hogy a rák egye ki a beledet! – káromkodta el magát Edit.

Már az ötödik gyufa tört ketté remegő ujjai között. Jó dekket tett félre előző napról, de eddig képtelen volt meggyújtani. A hatodik próbálkozásra végre sikerült, mélyen leszívta a füstöt. Olcsó rúzs hintőpor-ízét érezte a dohánypapíron. Prostié vagy cigányasszonyé lehetett – gondolta – azok szívnak ilyen erőset. Élvezettel cigizett, miközben a feje fölött futó, nagy csövek zúgását hallgatta. Tudta, hogy már nem sok ideje maradt, mert a lakók hamarosan fölébrednek, a gondnok pedig rányitja az ajtót. Ivott pár kortyot a kilincsmosónak becézett, kétliteres, olcsó borból, hogy elkerülje az alkohol-elvonási tüneteket, melyeket oly jól ismert. Csak szinten kellett tartania magát. A kialudt csikket az egyik konténerbe pöckölte. Flakonból vizet öntött a markába, arcot mosott. Erősen dörzsölte a bőrét, mely a gyenge érintést már rég nem érzékelte. Miután végzett, előszedte a szociális munkástól kapott fertőtlenítő spray-t és a bal lábán térdig felhúzta a nadrágot. Vádliján nagy kiterjedésű, fekélyes seb terjengett. A hús mélyen fertőződött és nyüzsgött a nyüvektől. Pár milliméteres nagyságú, szürkésfehér kukacok százai falatoztak az elhalt húsból, vagy kerestek maguknak újabb táplálékot a még egészséges szövetekben.

Ez nem az én testem, nem hozzám tartozik! Nekem szép lábam van, ez csak valami tévedés! Valaki másé, valaki más fekélyes lába ez! – üvöltözték kétségbeesett gondolatai, miközben a spray-jel megcélozta a beteg részt. Haldokló kukacok tucatjai hullottak a földre.

…..

A sistergés elérte tetőpontját és alábbhagyott. A konyha frissen főtt kávé illatával telt meg. Anna a kávét kedvenc bögréjébe öntötte. Tejet töltött hozzá egészen addig, míg a keverék vajszínű nem lett. Megkóstolta, nyelvével csettintett, a tejeskávé tökéletesre sikerült. Az erkélyen lévő kis asztalkára pirítóst, dzsemet, vajat, mogyorókrémet, mézet vitt. Imádott az erkélyen reggelizni, az égbolt látványa békével töltötte el a lelkét. Kiült, lakmározni kezdett. Katonánként más-más kennivalót rakott a pirítósra és egy-egy falat után kávét kortyolva hagyta, hogy az ízek elkeveredjenek. Reggeli után lezuhanyozott. A forró víz zuhatagától lélegzése kihagyott, sejtjei örvényleni kezdtek, egész lényét átjárta a gyönyör. Felfrissülve és kókuszillatúan lépett ki a fürdőszobából. Lábujjhegyen járt, mert ehhez támadt kedve. A ruhásszekrényből szexi, fekete alsóneműt, fekete minit és elegáns, azúrkék blúzt választott. A tükör előtt öltözött, magabiztos mozdulatokkal. Mikor készen lett, figyelmesen nézte a tükörképét.

– Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken!

A tükör továbbra is őt mutatta, Anna jót kacagott saját szellemességén.

…..

Voltak ritka napok, amikor a csodával határos módon nem fájt semmije. Edit reménykedett benne, hogy ez is ilyen lesz. A kikerülhetetlen rohamtól eltekintve szerencsésen indult a reggel, csak a dereka sajgott egy kicsit.Belebújt a papucsaiba és eligazította magán a ruházatát: a kockás nadrágot, a kötött pulóvert.Viseltes férfiruha volt mindkettő, de neki megfelelt. A matracot a falhoz támasztotta, aztán körbejáratta tekintetét az „otthonán”. Örült annak, hogy volt egy kis zuga, ahol napnyugtától-napkeltéig a maga ura lehetett. Itt senki sem küldte arrább, senki sem rúgott bele. A szeméttároló biztonsága a kosz, a bűz, a rágcsálók és a bogarak jelenléte ellenére is többet ért számára, mint a hajléktalanszállók nyújtotta extrák. Hiába a meleg víz, a tévé, a tea zsíros kenyérrel, a szállón nem lehetett egyedül. Ott folyton résen kellett lenni, kikerülni a kötekedőket, elviselni a hatalmaskodókat, alkalmazkodni a szabályokhoz.

…..

Anna bezárta az ajtót. A kulcsot a retiküljébe tette, felvette a napszemüvegét. Szeretett meglesni másokat a lencse rejteke mögül. Hívta a liftet, aztán a szemétledobóhoz sietett. A fedelet felnyitva hulladékbűz csapta meg az orrát.

Remélem, soha nem kell kibírnom ezt a szagot 10 másodpercnél tovább! – gondolta és leeresztette a szemeteszsákot.

…..

– Egy adag brassói rendel… És tessék, meg is érkezett! – kiáltotta Edit.

Nevetve mutatott a konténerre, melynek alján nagyot puffant a szemeteszsák. A gondnok fáradt mosollyal jutalmazta a tréfát. Szétnézett a szeméttárolóban, ellenőrizte, hogy védence rendben hagyta-e maga után. Miután mindent rendben talált, bezárta az ajtót.

– Vigyázzon magára Edit! Akkor este! – köszönt el a gondnok.

Akkor este. Mikor jön, én már itt várom. – gondolta Edit, miközben a távolodó férfi alakját nézte – Köszönünk egymásnak, kinyitja az ajtót, beereszt. Megkérdezi, van-e vizem éjszakára. Aztán rám zárja a tárolót. Rendes ember ez, tízezerből, ha egy ilyen akad! Hajlékot ad egy csövesnek. Fura, hogy végül csövi lettem, nem gondoltam volna, hogy ide vezet az út. Pedig fiatalon mindenem megvolt, ami a boldogsághoz kell. Család, lakás, munka. Most ötvennyolc vagyok, mindenem elfér két szatyorban, senki sem tudja a nevemet, senki nem vár haza, igaz, nincs is hova hazamennem, csak ez a szeméttároló, amit esténként rám zárnak, én meg csak fekszem, egyedül a sötétben és hallgatom a csövek zúgását. Minden este azzal a reménnyel alszom el, hogy reggel már nem kelek fel és nem kezdődik elölről ez a szánalmas színjáték, amit életnek csúfolnak! – Lesből támadó gondolatai olyan éleseket vágtak a szívén, mintha zsilettpengét húzkodnának rajta. A magány és a kiszolgáltatottság érzése kerítette hatalmába. Úgy érezte, sürgősen gyógyírra van szüksége, ezért sietős léptekkel indult a talponálló felé.

…..

Anna kilépett a kapun. A napfény az arcát simogatta. Érezte, hogy a mai nap szép lesz. Megakadt a szeme a parkon átvágó hajléktalan nőn.

Adhatnék neki pénzt, de minek. Úgyis csak italt venne belőle és attól nem változna meg semmi. Ő ugyanúgy hajléktalan maradna és minket ugyanúgy egy világ választana el egymástól. De félre ezekkel a negatív gondolatokkal Anna! Az idő gyönyörű és a mai nap nagyszerű lesz! – miután rendezte gondolatait, lendületes léptekkel indult a munkahelye felé.

…..

Az öltönyös férfi követte őt. Nem mentek messzire, csak ide, a kiserdőbe. Az első fák után megfordult és a mögötte jövőre nézett. Nap barnította, fiatal arc, határozott arcél, ragadozó szemek.

A szemed könyörtelen – gondolta Edit, de hangosan csak ennyit mondott:

– Itt jó lesz!

A férfi megállt, nem szólt semmit, csak lehúzta a sliccét. Edit nehézkesen letérdelt és a szájába vette. A férfi durván megmarkolta a haját. Kemény mozdulatokkal irányítani kezdte, nem hagyta levegőhöz jutni. Erőszakos volt és mohó. Edit úgy érezte, hogy menten megfullad.

…..

– Ó te édes, édes kicsi Anna! Annácska! Annyira gyönyörű vagy! – a férfi hangja el-elcsuklott a vágytól és falta, egyre csak falta a kívánatos női testet. Anna finomnak találta a csókjait, gyengédnek a kezeit. Már régóta flörtöltek az irodában, kedves játék volt mindössze, de ma úgy döntött, hogy továbblép, mert érezni akarta a férfit, látni a szemében a vágyat és azt, hogy mindennél jobban akarja őt, csakis őt, Annát.

Nem kellett sokat tennie ezért. Az ebédlőben a férfivel szomszédos asztalhoz ült és addig ügyeskedett, míg leborult a retikülje. A férfi ugrott, segített és a többi már ment, mint a karikacsapás. Ezen a szinten még nem tudtak meglepetést okozni a másiknak, biztosan lépegettek a fizikai vágy kitaposott ösvényén. Az érzelmek ingoványa messze volt és Anna nem akart arra a tájra menni. A férfi tükröt jelentett számára, melyben láthatta önmagát. Azt akarta, hogy visszatükrözze őt a világmindenségnek.

…..

– Szopjál te kurva, megfizettelek érte! Szopjál, az anyád büdös picsáját! – ordította a férfi.

Arcon ütötte és Editelveszítette az eszméletét. Amikor megébredt, legelőször a sperma szagát érezte.

Ez a barom az arcomra élvezett! – gondolta döbbenten – A geci állatja!

Felült. Zsebkendőt keresett a zsebében, de nem talált ott mást, csak azt az ötszázast, amit a férfitól kapott fizetségül, még ott a téren. A pólójába törölte az arcát. Szédült, amikor felállt.

Legalább nem volt neki túrós, mint a taxisnak előtte! – gondolta optimistán. Az első lépésnél megingott, megkapaszkodott egy ágban. Az ág korhadt volt, letört, Edit elesett. Újra belehasított a fájdalom, mely ugyan az egész testét átjárta, de a lelkéig nem hatolt el. A lelke biztonságban volt, áthatolhatatlan ködfalak mögött. A lelkét senki és semmi nem érhette már el, így a fájdalomnak is be kellett érnie fáradt, rothadó testével. Újra felállt, ezúttal talpon maradt. Visszabotorkált a térre.

– Adj két kevertet, Karcsi! – mondta a boltosnak.

Letette a pénzt a pultra. A Karcsinak nevezett szó nélkül letette elé a két kisüveget a visszajáróval együtt. Edit a szatyrába süllyesztette őket és a tér egyik padjára ült. Nézte a nyüzsgést, a tömeget, az embereket és nem érzett semmit.

…..

Gyönyörű volt a szeretkezés, Anna ujjongott magában. Változatos és izgalmas, ő maga három orgazmust élt át. A férfi értette a dolgát és sokáig bírta, de végül kimerült és most úgy alszik mellette az ágyban, mint egy jóllakott csecsemő. Anna mindent megkapott tőle, amit ezen a szinten kapni lehetett és a szeretkezés közben eljött az a pont, amikor azt tehetett a másikkal, amit csak akart. Akkor és ott istennőnek érezte magát. Cserébe ezért a felbecsülhetetlen kincsért oly keveset adott, de a partnere így is boldognak látszott. Anna gépiesen simogatta a férfi haját. Egy forró fürdőre vágyott, egy könnyű vacsorára és egy jó filmre. De mindezt már egyedül akarta átélni.

Megajándékoztál, ezért én is megajándékozlak ezzel a rövidke nyugalommal, mielőtt felkeltelek és menned kell. Nem érzek irántad semmit te édes kiskakas és amikor erre rájössz, talán egy kicsit szomorú leszel. Pedig nincs ebben semmi szomorú, mert közös jövőnk sohasem volt és amint kilépsz az ajtón, újra semmit sem jelentünk majd egymásnak. Egy könnyű és édes, de befejezett harmónia vagy számomra. – gondolta Anna és tovább cirógatta a férfit.

…..

Alkonyodott. A két kevert megtette a hatását, Edit ellazult, megnyugodott. Az alkohol kimosta belőle az átélt szennyet. Csak ült a padon, nem gondolt semmire, elfeledkezett mindenről. Nem hallotta már a civilizált világ zajait, úgy érezte, hogy eggyé válik a lassan lenyugvó, hatalmas, vörös napkoronggal. Az izzó-remegő látóhatár egész lényét betöltötte. Időtlen békét érzett a szívében, kicsordult a könnye.

Milyen szép ez, milyen szép minden, amihez az embernek nincs köze! A fák, a szellő, a naplemente, az eső. Ezekben ott van a Teremtő Erő, amiből bennem is van egy darabka, ami már csak arra vár, hogy visszatérhessen a Forráshoz. És mindaz, amit átéltem, mindaz a rengeteg rossz és a kevéske jó, ami megtörtént velem, elenyészik majd és elmúlik ugyanúgy, ahogyan ez a tökéletes naplemente… – gondolta megrendülten.

Lelkének szirmai magukba gyűjtötték az éltető fényt és a békét. Kinyitotta a szemét. A kisfia és a férje állt előtte. Kéz a kézben. Őt nézték. Mindketten egészségesek voltak, boldognak és felszabadultnak látszottak, mintha a baleset sohasem történt volna meg.

Aztán a szülei tűntek fel. Fiatalok voltak, egymás vállát karolták és neki integettek.

Végül önmagát látta, amint egy zöld mezőn körtáncot jár a gyermekével.

A napkorong eltűnt a házak mögött és vele együtt a boldog látomás is. Editnek patakokban folytak a könnyei. Tudta, hogy ez a napszállta csakis az övé volt és azért kapta ajándékba, mert kibírta az életét.

…..

Nehezebben ment, mint várta. A kiskakas mégis többet akart, érzelmeket, szerelmet, kapcsolatot. Anna erre nem számított. Befejezésül könyörtelennek kellett lennie, pedig nem így tervezte. A férfi végül elment és magával vitte a megbántottságát, a dühét is.

Jobb ez így! Nincs szükségem bonyodalmakra. A munkámra akarok koncentrálni, a karrieremre és ebbe jelenleg nem fér bele egy kapcsolat. Ha megnyugszik, nyilván ő is csak a szépre emlékezik majd. – zárta le kellemetlen gondolatait. Lassan merült bele a kádba. A forró víz jelentette gyönyör újra felidézte benne a férfi vágyát, a szeretkezésük tüzes emlékét. Önkéntelenül magához nyúlt és hagyta, hogy a fantáziája irányítsa a mozdulatait.

…..

– Jó estét Edit!

– Jó estét Gondnok Úr!

A gondnok kinyitotta a szeméttároló ajtaját. Edit nem ment be.

– Van vize éjszakára?

– Van, köszönöm. De ma nem alszom itt. Egy régi barátom meghívott egy jó kis buliba. Csak azért jöttem, hogy ne várjon engem hiába a Gondnok Úr!

– Értem. Akkor érezze jól magát Edit!

– Jó éjt maguknak is! És köszönöm a jóságát!

Egy pillanatra egymásra néztek, aztán a gondnok bezárta az ajtót és elment. Edit nem találkozott a régi baráttal és nem várták egy buliba sem. Azért hazudott, mert nem akart kellemetlenséget okozni annak az embernek, aki jó volt hozzá. Végtelen nyugalmat érzett, mert a lelke mélyén tudta, hogy ez lesz az utolsó éjszakája. Elindult hát keresni egy nyugodt helyet, ahol megvárhatja az áhított halált.

…..

Anna a mandulaillatú paplan alatt feküdt az ágyban. A szobában sötét volt, a redőnyön az esti tébolyát élő város fényei nem szűrődtek át. Szerette az elalvás előtti perceket, amikor a teste és a lelke már csak arra várt, hogy átlendüljön az álom kalandos birodalmába, ahol minden lehetségessé vált.

Végül is jó nap volt, játszottam egy kicsit. Megkaptam, amit akartam és holnap is meg fogom kapni. Én soha nem leszek ágyútöltelék! – gondolta Anna félálomban – Az élet szép, de csak annak, aki felül marad. És én sirály vagyok, legfelül, a fényben úszom, a szél hátán repülök, utam a végtelen…

Tigyi Jégfarkas Balázs