Szerző: balazsszocsokk

Mintha most született volna, minden új volt a számára. És minden szürke. Elindult. Olyasmit érzett, ami leginkább az éhségre emlékeztetett. Szürke volt az égbolt, az utak, a házak, az autók. A buszmegálló. A szürke nem érdekelte. De ott, a szürke buszmegállóban volt valami más is. Egy idős nő, szatyrokkal a kezében. Igen, szürke volt ő is, de mégis. Valami vonzotta ehhez a nőhöz. Ha már mindenképpen nevet akarunk adni neki, egy szín. A fekete. Erős vonzás. Talán ellent tudott volna állni neki, ha akar, de nem akart. Éhezett. A nő fölé magasodott. Ösztönösön tudta, hogyan kell csinálni és mialatt csinálta, az éhsége megszűnt.

Amikor végzett, a nő még mindig a buszmegállóban állt. Ami fekete volt korábban, azt ő elnyelte. A fájdalma benne kavargott tovább. Aztán leülepedett. Újra érezte azt a leginkább éhségre emlékeztetőt, de a nőben már nem maradt több, amit elvehetett volna. Megérkezett egy busz. Szürke volt, de emberekkel teli. És az emberekben újra érezte a vonzót, a feketét, a szomorúságot. Felszállt hát a buszra.

*****

A buszmegállóban állt. Esett az eső, nem számított. Amióta Sanyi meghalt, egy vastag búra alatt élt a világban. Minden értelmét veszítette. Sanyi volt minden, a férj, a társ, A FÉRFI, a másik fele. Vele feleség volt, a szó szoros értelmében, mert ketten együtt voltak egy egész, egy egész a világban, a világért, vagy akár a világ ellen. És ennek az egésznek ő volt az egyik fele, Sanyi a másik. De most már nem feleség. Csak egy fél. Egy fél ember, akinek félelmei vannak és aki félelmetesen egyedül lett a világban, a világ ellen. Egyedül a gyászával, a szomorúságával, melyből egy falat épített, mely egy áthatolhatatlan búrát húzott köré.

A búra vékonyodni kezdett. Meglepően gyorsan történt, mintha valaki vagy valami egyszerűen elszívta volna. Az idős nő érzékelte, ahogy fokról fokra tűnik el belőle a fájdalom. És ahogy a szomorúság csökkent, úgy nőtt benne valami más, valami ijesztő, aminek nem volt neve sem. Szeretett volna a fájdalma után kapni, visszatartani, mert ez a bánat az övé volt, egyedül az övé, de mire észbe kapott volna, már vége is lett. Azelőtt soha nem érzett még ehhez fogható hiányt. Fojtogató űrt. Ordító csendet. A túlélés lehetetlenségét. Elejtette a szatyrokat, melyeket addig a kezében szorongatott. Előbbre lépett, a járda szélére. Valami felderengett a hiányon át, mintha valahol nagyon messze és alig észlelhetően az élet még időt kért volna. De ennek már nem volt jelentősége, mert az a valami, ami a fájdalma helyét töltötte be, kibírhatatlanná vált. Az autók elé lépett.

*****

Ádám az egyik ablak melletti ülésen terpeszkedett. Nem szeretett állni és utálta, ha idegenek ülnek mellette, ezért maga mellé rakta a táskáját az üres székre. Zenét hallgatott, mert azt remélte, az majd eltereli a figyelmét a lelkében dúló érzelmekről, de a zene ezúttal kevés volt hozzá. Mióta Erika két hete szakított vele, folyton a lány járt az eszében. Most, utólag úgy érezte, halálosan szerelmes a lányba. A hangjába, az alakjába, a kényességébe, a puha hajába, az elbűvölően kék szemeibe. Csak három hónapig jártak, de neki ez volt a leghosszabb kapcsolata életében. Nagyon sajnálta magát és nem értette, hogy miért lett vége, mert ő úgy érezte, mindent megadott, ami tőle tellett. Még a mostohaapjától is lopott, hogy fedezni tudja a megnövekedett kiadásait, amit egy ilyen kaliberű barátnő megkövetelt. Rendszeresen szórakozóhelyre vinni, kaját rendelni, ékszert ajándékozni, taxival utazni, nos mindez meghaladta a zsebpénze és az ösztöndíja szabta kereteket. Előtte még soha nem utazott taxival, neki megfelelt a tömegközlekedés is, de a csaja elvárta. A mostohaapjától lopni meg kifejezetten szar érzés volt, mert a férfi mindig normálisan viselkedett velük. Ám Erika miatt megtette, amit megkövetelt a haza és mégis le lett cserélve, mint egy elhasznált cipő.

A változás hirtelen történt. Az egyik percben még haragudott az egész világra, miközben kibámult a busz ablakán, a másik percben meg huss, eltűnt a rossz a lelkéből. Nyoma veszett a megbántottságának és a fájdalma táplálta haragnak is. Nem értette, mi történt vele, de egyszeriben jó kedve lett! Erikára gondolt és már nem veszteséget érzett, hanem megkönnyebbülést, mintha megmenekült volna egy kellemetlen jövőtől. A kék szemeit nem elbűvölőnek látta, ellenben hidegnek, felszínesnek. A kényessége nem édesnek tűnt már, sokkal inkább idegesítőnek. Halálos szerelem? Ezen röhögnie kellett. Fel is nevetett hangosan és nem érdekelte, hogy figyelik-e az emberek. Azon nyomban küldött egy körüzit a haveroknak, hogy „Este BULI!”.

*****

A fülhallgatós fiú csak rövid ideig csillapította az éhségét. Hamar végzett vele és a többiek sem tűntek rágósabb falatnak. Már majdnem nekikezdett a következő utasnak, amikor meglátta. A busz hátuljából jött, az utolsó széksorból, ahol csak egyetlen ember ült. Középkorú nő, egyetlen szál virággal a kezében. Teljesen átitatta a fekete színű fájdalom. Csordultig volt vele olyannyira, hogy szinte kifolyt a testéből. Mint a mágnes, úgy vonzotta. Odaült mellé az egyik szabad ülésre és elkezdte. Minden erejét beleadta. Az éhsége megszűnt.

Addig csinálta, amíg tele nem lett. Mikor már nem fért bele több, elengedte a nőt, aki felállt, az ajtóhoz ment és megnyomta a leszállásjelzőt. Vitte magával a rengeteg szomorúságát, amit ő képtelen volt mind megenni, ezért úgy döntött, hogy követi. Felállt és besorolt a nő mögé.

*****

Timi a temetőnél szállt le a buszról. Minden péntek délután, munka után ide vezetett az útja. Egyetlen szál virágot hozott magával most is. Ismerte a járást. Lassan lépegetett, nem volt hova, nem volt kihez sietnie. Akihez jött, az meg úgysem ment sehova. Néhány látogató már ismerős volt számára. Ők a zord időjárás ellenére is kijöttek. Az ősz hajú bácsika, aki mindig ugyanazon a padon pipázott. A nénike, aki virágot hordott a kalapján és virágot ültetett a sír földjébe. A nő, aki halkan dúdolgatott egy ismerős dallamot órákon át, miközben a semmibe nézett. Mások is voltak még és ő mindegyikükkel titkos rokonságot érzett, hiszen ezek az emberek ugyanazért jártak vissza a temetőbe, amiért ő. Elveszítették az életük értelmét.

Csabika 7 éves lenne. Most, az esős idő miatt nem az udvaron, hanem az iskola tornatermében játszana együtt a többiekkel. Focit, kidobóst, bármit. Vagy csak ülne a padon és várná őt. Mikor meglátná, odarohanna hozzá és átölelné az anyukáját. Aztán köszönnének az ügyeletes tanárnak és huss, már kint is lennének a suliból. Talán beülnének egy cukrászdába és ennének egy-egy sütit. Aztán hazamennének, beszélgetnének, játszanának. Legót, vagy társast. Megnéznének egy mesét. Apa is megjönne a munkából. Felkapná a fiát, körbeforgatná a levegőben, Csabika meg kacagna. Együtt vacsiznának, evés közben hülyülnének, nevetnének. De szép lenne!  

Betette a szál virágot a virágtartóba. Megsimogatta a sírkövet. Aztán csak állt, nem mozdult, hallgatta a szemerkélő esőt. Az égbolt sírt, nem ő. Ő képtelen volt rá.

*****

Követte a nőt a temetőbe. Olyan emberek mellett haladtak el, akikben sok volt a fekete. A legtöbbjükben régi, szinte már megkövesedett bánatot látott, melyek újra felszították az éhségét.

A nő megállt egy szürke sírnál. A sír nem érdekelte, csak a nő. Kívánta a csontos fájdalmat, ami belőle áradt. A nő megsimogatta az élettelen, szürke sírkövet, aztán nem mozdult. Elérkezett a megfelelő pillanat. Mögé lépett és csillapítani kezdte az éhségét.

– Elég!

Annyira belefelejtkezett az evésbe, hogy nem is vette észre a másikat, pedig az egészen közel jött hozzá. Ugyanolyan volt, mint ő.

– Elég, különben megölöd.

Abbahagyta a táplálkozást. Megijedt attól, amit hallott. Senkit nem akart megölni.

A nőre nézett, aki a sírnál állt. Még élt, a válla rázkódott. Újra a másik felé fordult, de az már nem volt sehol, bármerre nézett.

*****

Mióta a fia meghalt, Timi képtelen volt sírni. Talán túl nagy volt a benne lévő fájdalom ahhoz, hogy utat találhasson ezen az ősi csatornán. A temetés óta egy mázsás jégdarabot hordozott a mellkasában. De most, itt a sírnál történt valami és végre átszakadt a gát. Zokogott. Siratta elvesztett gyermekét.

*****

A temetőben állt, szürke eső esett a szürke földre. Tanácstalan volt. Tudta, hogy több is van a világban, mint a szürke és a fekete, az éhség és a telítődés. És márt tudta azt is, hogy képes ölni, de azt nem akart. Semmiképpen sem. Épp ezért volt tanácstalan. Mit csináljon? Csináljon-e bármit is? Nem tudott dönteni, hát csak állt, tanácstalanul.

Míg ácsorgott, abbamaradt az eső. Felhők jöttek, mentek. Éjszaka lett, aztán kisütött a nap és újra éjszaka. Ő mindebből semmit sem észlelt. Figyelte önmagát, az egyre növekvő éhségét. Nem akart ölni, ezért nem evett.

Újra felbukkant a másik. Nézték egymást. Aztán a másik megszólította:

– Ha mindig csak keveset veszel el, általában nem lesz bajuk. Hagyjál belőle nekik is, mert szükségük van rá! Ha teljesen kiüríted őket, akkor halnak meg. És akkor sem mindig. Szóval mindig csak keveset egyél!

Ezt mondta neki a másik, utána távozott. Ő gondolkozott. Ha elveszem tőlük a bánatukat, én ugyan nem éhezek, de ők meghalhatnak. Ha csak keveset veszek el, csillapítom az éhségem és nekik is marad valamennyi. Ha viszont semmit sem veszek el, mind az övék marad. De akkor mi lesz velem? Vajon meddig növekszik az éhségem?

Tovább álldogált a temetőben. Váltották egymást a napszakok és az éhsége egyre nőtt. Teljesen elhatalmasodott rajta, mintha már nem is állt volna semmi másból, csupán követelőző szükségből. Ám ekkor a szürke oszladozni kezdett és meglátta a színeket. Először a kéket, az égbolt kékjét. Aztán a fák barnáját, a fonnyadó levelek sárgáját, rozsdáját, zöldjét. Végül a nap aranyát. A nap aranya megostromolta a testét. És amikor áthatolt rajta, az éhsége egyszeriben megszűnt. A legfinomabb telítettség-érzet kerítette hatalmába, amit csak el lehet képzelni. Már nem tudott megmozdulni, de nem is akart. Búcsúzott. Átjárták a színek és az elmúlása pillanatában tudta, hogy jól döntött, amikor az időt a színekre cserélte el.

Tigyi Jégfarkas Balázs