Szárnyaim összezárom
Fényeim messze rejtem
Szavaim csendre váltom
Nevemet elfelejtem
Bolygok éhesen jóllakottak között
Mint láncra vert démon, ki épp most szökött
Élek kérgesen jégszilánkok mögött
Lépek nesztelen alvó vágyak fölött
Minden mozdulatlan, minden megfagyott
Mindent jég borít, mi derűt adhatott
Halott hullámokon, alvadt tengeren
Dermedt emlékek közt járok csendesen
Tigyi Jégfarkas Balázs
Már régóta nem érzek vágyat senki emberfia után. Sem a szívemben, sem az ágyékomban. Már régóta nem érzek semmit.
Hajléktalan vagyok. Egy hajléktalan nő. Egy senki. Egy megviselt arc, egy koszos ruházat a millió közül.
Volt olyan idő, amikor bármit megadtam volna egy gyengéd, emberi érintésért. Egy őszinte ölelésért. Szomjúhoztam a szeretetre, akár a sivatagban rekedt vándor egy tiszta vízű forrás után. Mindent jelentett volna. A reményt. A jövőt. Az életet. Az ígéretet. Így, nagybetűvel az ÍGÉRETET. Amiért érdemes felkelni reggel és végig csinálni a napot. Kibírni az életet.
De nem én kaptam a gyengédséget. Nem én kaptam a törődést. Sem a szeretetet. Mások kapták. A szerencsésebbek. A jobbak, ki tudja? Én az emberektől csak rosszat kaptam, vagy semmit sem. Ekkor, de tényleg a legeslegutolsó pillanatban fordultam Jézus felé.
Ó, milyen tisztán, milyen erősen hittem benne. Egy emberben, aki szerette, aki megérintette, aki gyógyította az olyan kudarchegyeket is, mint amilyen én vagyok. Akinek a tekintetében nem undor, ítélet vagy megvetés tükröződik, amikor rám néz. Hanem a megértés. A szeretet. Az elfogadás.
Milyen kár, kár, kár, ahogy a varnyú is szajkózza, hogy csak mese az egész. Gyönyörű mese, a világ legszebb vágyálma. De végül megértettem, hogy az üresség oltárát imádtam. Mindhiába. Jézus nem jött el. Értem nem. Nem érintett meg. Engem nem. Nem szólt hozzám. Hozzám nem. Nem törte át a falakat. Még ő sem. És a szívem megfagyott. Már régóta nem érzek vágyat senki emberfia után. Már régóta nem érzek semmit.
Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Néha szólnak hozzám. Idegenek. Megkérdezik miért koldulok ahelyett, hogy dolgoznék, mint más, tisztességes emberek. Tisztességes emberek. Ez ellentmondás. Egy oximoron. Vegyél egy élő testet. Adj hozzá nagy adag mindenféle éhséget. Önzést. Durvaságot. Rövidlátást. Keverd össze képmutatással. Aljassággal. Közönnyel. A tetejére szórj egy csipetnyi cukrot. Az a jóság. Az olvad el azonnal, ahogy a pite melegedni kezd. Íme, az ember.
Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Olykor elzavarnak. Megbámulnak. Megbasznak. Kirabolnak. Megvernek. Megszánnak. Adnak. De a legtöbbször nem látnak. Láthatatlan vagyok. Egy hajléktalan. Egy hajléktalan nő. Egy senki. Egy megviselt arc, egy koszos ruházat a millió közül.
Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Lassan ölöm magam. Gyorsan nem megy. Ahhoz gyenge vagyok. Minden jöhet, ami árt. Ami lerövidíti a hátra levőt. Ami fájdalommentessé varázsolja. Pia. Gyógyszer. Drog. Füst. Az ítélet már úgyis kimondatott. Amit én is kimondtam magamra. Kudarc vagyok. Egy tévedés. Zsákutca. Szétkent ondó a falon. Ürülék a lábtörlő alatt. Visszhangtalan üvöltés az űrben. Ha találnék egy lámpást. Ha előbújna a dzsinn. Nekem csak két kívánságom lenne. A második, hogy ő legyen szabad. Ne kelljen tovább a börtönében élnie. Kezdhessen valamit az életével. Az első viszont az, hogy sohase józanodjak ki. Kell a homály. A homály megvéd. Homály fedje az emlékeket. Homály takarja el az éveket. Homály burkolja be a tudatot. Mert tudni azt, hogy csak egy hajléktalan vagyok. Egy nincstelen. Egy félresiklott. Egy nyomorult. Egy kitaszított a társadalom peremén. Egyedül a családosok között. Kurva a becsületesek között. Szennyfolt a makulátlan lepedőn. Ezt nem lehet kibírni ép ésszel.
Ugyan ki akarja érezni a saját bűzét? Ki akar szembesülni a kudarcaival a józanság fájdalmas pillanataiban? Ki akarja a tükörben látni vesztes önmagát? Melyik szülő akarja ezt a gyermekének? Melyik szülő akarja hajléktalanként látni az utódját? Ahogy koldul részegen a templom előtt? Züllötten, betegen, mocskosan. Nincs ilyen szülő. Nekem sem volt. Én is csak úgy lettem, mint az utca porában szétmálló falevél. Hogy került ide, melyik ág volt a nevelője? Senki sem tudja. Senkit sem érdekel. Én is csak úgy lettem. Hajléktalannak. Láthatatlannak.
Telnek a napok, múlik az idő, apad az élet. Ülök a buszmegállóban. Takaróba bújok. Szívom a csikket. Napfény érinti a bőröm. Nézem a messzeséget. Az emberek elkerülnek. Szellő érinti a bőröm. Borzolja a hajam. Nincs otthonom. Nincs családom. Nincs barátom. Nincs ellenségem. Nincs senkim. Nincs tervem. Nincs jövőm. Nincs kenyerem. Nincs páncélom. Nincs fegyverem. Nincs pénzem. Nincs igazolványom. Nincs nevem. Nincs semmim. Nincs senkim. Nincs élet. Nincs élet.
Tigyi Jégfarkas Balázs
Bőröd színe van a vágynak
Múló titka van az éjnek
Gyönyör íze van a szádnak
Pillekönnyű most az élet
Minden évszak illik hozzád
Minden sóhajod mennyország
Minden sejtem kíván téged
Fürgén szalad el az élet
Szívem óvja szíved álmát
Rég elhagytuk már a vértet
Ápoljuk a holnap fáját
Együtt hajlít meg az élet
És együtt talál ránk a tél
Lassan véget ér az élet
Köszönöm, hogy bennünk hittél
Köszönöm, hogy megígérted
Tigyi Jégfarkas Balázs
És a darvak tovaszálltak
És a lelkek kiürültek
És a szívek elfáradtak
És az arcok megvénültek
És a fények szárnyra keltek
És a szépet messze vitték
És a fogak hajnalt téptek
És a gyomrot megtöltötték
És a mesék kiröppentek
Legtöbbjüket el se hitték
És a zsebek egyre teltek
Pénz az élet, üvöltötték
És az ifjak menekültek
És a bölcset megvesszőzték
És az álmok mind elégtek
És a mosolyt láncra verték
És a fogak minket rágtak
És a szemed már nem fénylett
És a darvak tovaszálltak
Vissza többé sose tértek
Tigyi Jégfarkas Balázs
Az első egy gondolat
Riadt gyermek, elszalad
A második az égbolt
A régi még fáj. Kék volt
Telt, szívdöglesztő erdő
Vén folyó, eltekergő
Az ismeretlen úton
Már három puha lábnyom
Jó egyedül a csendben
Kicsikét elveszetten
Friss szellő szárnyán szavak
A titok rejtve marad
Az idő ólomlábán
Fityeg az élet, kábán
Szirmot bontott egy virág
Így született a világ
Szívemből adom neked
Új kaland vár, hát megyek
Tigyi Jégfarkas Balázs
A szeretet nem mér
A szeretet nem bánt
A szeretet nem kér
A szeretet gyémánt
Tiéd a szíved összes ereje
Tiéd a világ minden ideje
Míg le nem hull a rózsa levele
Ameddig hamvas föld nem lepi be
A szeretet nem zár
A szeretet nem nyer
A szeretet nem fáj
A szeretet jó hely
Tiéd a szépség ős ígérete
Tiéd egy másik hű szeretete
Ne várj, míg lehull a rózsa levele
Ne várj, míg porhanyós föld takarja be
Tigyi Jégfarkas Balázs
Mintha most született volna, minden új volt a számára. És minden szürke. Elindult. Olyasmit érzett, ami leginkább az éhségre emlékeztetett. Szürke volt az égbolt, az utak, a házak, az autók. A buszmegálló. A szürke nem érdekelte. De ott, a szürke buszmegállóban volt valami más is. Egy idős nő, szatyrokkal a kezében. Igen, szürke volt ő is, de mégis. Valami vonzotta ehhez a nőhöz. Ha már mindenképpen nevet akarunk adni neki, egy szín. A fekete. Erős vonzás. Talán ellent tudott volna állni neki, ha akar, de nem akart. Éhezett. A nő fölé magasodott. Ösztönösön tudta, hogyan kell csinálni és mialatt csinálta, az éhsége megszűnt.
Amikor végzett, a nő még mindig a buszmegállóban állt. Ami fekete volt korábban, azt ő elnyelte. A fájdalma benne kavargott tovább. Aztán leülepedett. Újra érezte azt a leginkább éhségre emlékeztetőt, de a nőben már nem maradt több, amit elvehetett volna. Megérkezett egy busz. Szürke volt, de emberekkel teli. És az emberekben újra érezte a vonzót, a feketét, a szomorúságot. Felszállt hát a buszra.
*****
A buszmegállóban állt. Esett az eső, nem számított. Amióta Sanyi meghalt, egy vastag búra alatt élt a világban. Minden értelmét veszítette. Sanyi volt minden, a férj, a társ, A FÉRFI, a másik fele. Vele feleség volt, a szó szoros értelmében, mert ketten együtt voltak egy egész, egy egész a világban, a világért, vagy akár a világ ellen. És ennek az egésznek ő volt az egyik fele, Sanyi a másik. De most már nem feleség. Csak egy fél. Egy fél ember, akinek félelmei vannak és aki félelmetesen egyedül lett a világban, a világ ellen. Egyedül a gyászával, a szomorúságával, melyből egy falat épített, mely egy áthatolhatatlan búrát húzott köré.
A búra vékonyodni kezdett. Meglepően gyorsan történt, mintha valaki vagy valami egyszerűen elszívta volna. Az idős nő érzékelte, ahogy fokról fokra tűnik el belőle a fájdalom. És ahogy a szomorúság csökkent, úgy nőtt benne valami más, valami ijesztő, aminek nem volt neve sem. Szeretett volna a fájdalma után kapni, visszatartani, mert ez a bánat az övé volt, egyedül az övé, de mire észbe kapott volna, már vége is lett. Azelőtt soha nem érzett még ehhez fogható hiányt. Fojtogató űrt. Ordító csendet. A túlélés lehetetlenségét. Elejtette a szatyrokat, melyeket addig a kezében szorongatott. Előbbre lépett, a járda szélére. Valami felderengett a hiányon át, mintha valahol nagyon messze és alig észlelhetően az élet még időt kért volna. De ennek már nem volt jelentősége, mert az a valami, ami a fájdalma helyét töltötte be, kibírhatatlanná vált. Az autók elé lépett.
*****
Ádám az egyik ablak melletti ülésen terpeszkedett. Nem szeretett állni és utálta, ha idegenek ülnek mellette, ezért maga mellé rakta a táskáját az üres székre. Zenét hallgatott, mert azt remélte, az majd eltereli a figyelmét a lelkében dúló érzelmekről, de a zene ezúttal kevés volt hozzá. Mióta Erika két hete szakított vele, folyton a lány járt az eszében. Most, utólag úgy érezte, halálosan szerelmes a lányba. A hangjába, az alakjába, a kényességébe, a puha hajába, az elbűvölően kék szemeibe. Csak három hónapig jártak, de neki ez volt a leghosszabb kapcsolata életében. Nagyon sajnálta magát és nem értette, hogy miért lett vége, mert ő úgy érezte, mindent megadott, ami tőle tellett. Még a mostohaapjától is lopott, hogy fedezni tudja a megnövekedett kiadásait, amit egy ilyen kaliberű barátnő megkövetelt. Rendszeresen szórakozóhelyre vinni, kaját rendelni, ékszert ajándékozni, taxival utazni, nos mindez meghaladta a zsebpénze és az ösztöndíja szabta kereteket. Előtte még soha nem utazott taxival, neki megfelelt a tömegközlekedés is, de a csaja elvárta. A mostohaapjától lopni meg kifejezetten szar érzés volt, mert a férfi mindig normálisan viselkedett velük. Ám Erika miatt megtette, amit megkövetelt a haza és mégis le lett cserélve, mint egy elhasznált cipő.
A változás hirtelen történt. Az egyik percben még haragudott az egész világra, miközben kibámult a busz ablakán, a másik percben meg huss, eltűnt a rossz a lelkéből. Nyoma veszett a megbántottságának és a fájdalma táplálta haragnak is. Nem értette, mi történt vele, de egyszeriben jó kedve lett! Erikára gondolt és már nem veszteséget érzett, hanem megkönnyebbülést, mintha megmenekült volna egy kellemetlen jövőtől. A kék szemeit nem elbűvölőnek látta, ellenben hidegnek, felszínesnek. A kényessége nem édesnek tűnt már, sokkal inkább idegesítőnek. Halálos szerelem? Ezen röhögnie kellett. Fel is nevetett hangosan és nem érdekelte, hogy figyelik-e az emberek. Azon nyomban küldött egy körüzit a haveroknak, hogy „Este BULI!”.
*****
A fülhallgatós fiú csak rövid ideig csillapította az éhségét. Hamar végzett vele és a többiek sem tűntek rágósabb falatnak. Már majdnem nekikezdett a következő utasnak, amikor meglátta. A busz hátuljából jött, az utolsó széksorból, ahol csak egyetlen ember ült. Középkorú nő, egyetlen szál virággal a kezében. Teljesen átitatta a fekete színű fájdalom. Csordultig volt vele olyannyira, hogy szinte kifolyt a testéből. Mint a mágnes, úgy vonzotta. Odaült mellé az egyik szabad ülésre és elkezdte. Minden erejét beleadta. Az éhsége megszűnt.
Addig csinálta, amíg tele nem lett. Mikor már nem fért bele több, elengedte a nőt, aki felállt, az ajtóhoz ment és megnyomta a leszállásjelzőt. Vitte magával a rengeteg szomorúságát, amit ő képtelen volt mind megenni, ezért úgy döntött, hogy követi. Felállt és besorolt a nő mögé.
*****
Timi a temetőnél szállt le a buszról. Minden péntek délután, munka után ide vezetett az útja. Egyetlen szál virágot hozott magával most is. Ismerte a járást. Lassan lépegetett, nem volt hova, nem volt kihez sietnie. Akihez jött, az meg úgysem ment sehova. Néhány látogató már ismerős volt számára. Ők a zord időjárás ellenére is kijöttek. Az ősz hajú bácsika, aki mindig ugyanazon a padon pipázott. A nénike, aki virágot hordott a kalapján és virágot ültetett a sír földjébe. A nő, aki halkan dúdolgatott egy ismerős dallamot órákon át, miközben a semmibe nézett. Mások is voltak még és ő mindegyikükkel titkos rokonságot érzett, hiszen ezek az emberek ugyanazért jártak vissza a temetőbe, amiért ő. Elveszítették az életük értelmét.
Csabika 7 éves lenne. Most, az esős idő miatt nem az udvaron, hanem az iskola tornatermében játszana együtt a többiekkel. Focit, kidobóst, bármit. Vagy csak ülne a padon és várná őt. Mikor meglátná, odarohanna hozzá és átölelné az anyukáját. Aztán köszönnének az ügyeletes tanárnak és huss, már kint is lennének a suliból. Talán beülnének egy cukrászdába és ennének egy-egy sütit. Aztán hazamennének, beszélgetnének, játszanának. Legót, vagy társast. Megnéznének egy mesét. Apa is megjönne a munkából. Felkapná a fiát, körbeforgatná a levegőben, Csabika meg kacagna. Együtt vacsiznának, evés közben hülyülnének, nevetnének. De szép lenne!
Betette a szál virágot a virágtartóba. Megsimogatta a sírkövet. Aztán csak állt, nem mozdult, hallgatta a szemerkélő esőt. Az égbolt sírt, nem ő. Ő képtelen volt rá.
*****
Követte a nőt a temetőbe. Olyan emberek mellett haladtak el, akikben sok volt a fekete. A legtöbbjükben régi, szinte már megkövesedett bánatot látott, melyek újra felszították az éhségét.
A nő megállt egy szürke sírnál. A sír nem érdekelte, csak a nő. Kívánta a csontos fájdalmat, ami belőle áradt. A nő megsimogatta az élettelen, szürke sírkövet, aztán nem mozdult. Elérkezett a megfelelő pillanat. Mögé lépett és csillapítani kezdte az éhségét.
– Elég!
Annyira belefelejtkezett az evésbe, hogy nem is vette észre a másikat, pedig az egészen közel jött hozzá. Ugyanolyan volt, mint ő.
– Elég, különben megölöd.
Abbahagyta a táplálkozást. Megijedt attól, amit hallott. Senkit nem akart megölni.
A nőre nézett, aki a sírnál állt. Még élt, a válla rázkódott. Újra a másik felé fordult, de az már nem volt sehol, bármerre nézett.
*****
Mióta a fia meghalt, Timi képtelen volt sírni. Talán túl nagy volt a benne lévő fájdalom ahhoz, hogy utat találhasson ezen az ősi csatornán. A temetés óta egy mázsás jégdarabot hordozott a mellkasában. De most, itt a sírnál történt valami és végre átszakadt a gát. Zokogott. Siratta elvesztett gyermekét.
*****
A temetőben állt, szürke eső esett a szürke földre. Tanácstalan volt. Tudta, hogy több is van a világban, mint a szürke és a fekete, az éhség és a telítődés. És márt tudta azt is, hogy képes ölni, de azt nem akart. Semmiképpen sem. Épp ezért volt tanácstalan. Mit csináljon? Csináljon-e bármit is? Nem tudott dönteni, hát csak állt, tanácstalanul.
Míg ácsorgott, abbamaradt az eső. Felhők jöttek, mentek. Éjszaka lett, aztán kisütött a nap és újra éjszaka. Ő mindebből semmit sem észlelt. Figyelte önmagát, az egyre növekvő éhségét. Nem akart ölni, ezért nem evett.
Újra felbukkant a másik. Nézték egymást. Aztán a másik megszólította:
– Ha mindig csak keveset veszel el, általában nem lesz bajuk. Hagyjál belőle nekik is, mert szükségük van rá! Ha teljesen kiüríted őket, akkor halnak meg. És akkor sem mindig. Szóval mindig csak keveset egyél!
Ezt mondta neki a másik, utána távozott. Ő gondolkozott. Ha elveszem tőlük a bánatukat, én ugyan nem éhezek, de ők meghalhatnak. Ha csak keveset veszek el, csillapítom az éhségem és nekik is marad valamennyi. Ha viszont semmit sem veszek el, mind az övék marad. De akkor mi lesz velem? Vajon meddig növekszik az éhségem?
Tovább álldogált a temetőben. Váltották egymást a napszakok és az éhsége egyre nőtt. Teljesen elhatalmasodott rajta, mintha már nem is állt volna semmi másból, csupán követelőző szükségből. Ám ekkor a szürke oszladozni kezdett és meglátta a színeket. Először a kéket, az égbolt kékjét. Aztán a fák barnáját, a fonnyadó levelek sárgáját, rozsdáját, zöldjét. Végül a nap aranyát. A nap aranya megostromolta a testét. És amikor áthatolt rajta, az éhsége egyszeriben megszűnt. A legfinomabb telítettség-érzet kerítette hatalmába, amit csak el lehet képzelni. Már nem tudott megmozdulni, de nem is akart. Búcsúzott. Átjárták a színek és az elmúlása pillanatában tudta, hogy jól döntött, amikor az időt a színekre cserélte el.
Tigyi Jégfarkas Balázs
Nézd. Kásásan izzik az ég alja
A kontúrevő naplemente a világot felfalja
Ne félj. Mást úgysem tehetsz, hát búcsúzz el
Távol, nem láthatod, már nő a holnap árnya
És hűséges szeretőd talán utoljára ölel
Távol, nem láthatod, a vérbe borult hegy mögött
Városok égnek és halálos gyönyört gyöngyöznek az álmok
Lángoló ágyakban egymástól csikarnak csókot
Parázstestű ifjak és olvadó szépleányok
A végső ölelés minden érintéssel egyre közelibb
Ma adj szerelmet, mert holnap
Holnap minden darabokra törik
Tigyi Jégfarkas Balázs
Az élet olyan természetesen nő össze
A mintaszerű bomlással
Mintha a kettő ugyanaz lenne
És miért is ne
Hiszen soha, egyetlen percet sem tudtál megfogni
Úgy igazán
Persze igyekeztél mosolyogni, a látszat kedvéért
Ám veszteségeid tengerében hánykolódva
A mosolyból hamar vált
Vicsorgás
Hörgés
Fuldokás
És nem tudtad meg, ki is vagy valójában
A fiatalságod, a szabadságod elhullt a csatamezőn
Megtörtek
És a boltból már az olcsóbb tejet viszed haza
Valahogy élni kell
És megelégszel egy akciós sörrel a tévé előtt
Az Ikeás kanapén, a reklámok kábulatában
Mert addig se zaklat senki
De élet ez
A jövőd rabszolgája lettél
A múlt kudarcai tobzódnak génjeidben
Gyermekeid vére a kompromisszumaidtól terhes
De ha csak egy percet meg tudnál fogni
Úgy igazán
Akkor talán nem gyarapodna a lista
Azokról a dolgokról, amiket meg sem próbálsz elérni
Akkor talán nem szűkölve szűkülne az a pont az időben
Ahova megérkezel majd
Amikor ebből a fáradt jelenből is elmúlsz
Mint egy rossz perc
Dicstelenül
Megalkudva
Tudva
Hogy csak hiányt és bánatot hagytál magad után
Nyisd fel a szemed
Tigyi Jégfarkas Balázs
Kisajátítanak olyan fogalmakat, mint haza, család, nemzet. Megmondják, ki áruló.
Megmondják azt is, hogy mit csinálj, hogyan élj, kire szavazz.
Átmossák az agyad. Ugye nem leszel áruló? Ugye magyar vagy még?
Üres ígéretekkel kábítanak. Plakátokról vigyorognak, mert már a szar is nyomtatható.
Rendet, gazdagságot, túlvilágot ígérnek neked, de semmit se tudnak rólad. Te se róluk. Nekik a hatalom illúziója kell, neked az, hogy irányítsanak. Nekik kell egy nyelv, neked kell egy segg. Amit fényesre nyalhatsz. Prémiumot is kapsz. Ugye nem leszel áruló?
Nem jobbak nálad, csak sérültebbek. Komisz, bosszúálló gyerekek felnőtt testben. Dominálni akarnak mindenki felett és rettegnek attól, ami nem kontrollálható. Félnek a szabadságtól, az irányíthatatlantól, az ismeretlentől. Ezért szabályokat, törvényeket, rendeleteket hoznak és megmondják, hogy mit csinálj, hogyan élj, kire szavazz. Bizony megmondják öltönyben, egyenruhában, reverendában. Ugye magyar vagy még?
Elbaszott emberek vezetnek átbaszott embereket.
Fejlődésről és új munkahelyekről szövegelnek, miközben felavatják a fegyvergyárat. Te tapsolsz és örülsz erőskezű vezetőidnek. Majd ők megvédenek. Majd ők tudják, mi a jó neked. Majd ők kiküldenek a frontra. Majd ők csinálnak belőled hősi halottat. Ugye nem leszel áruló?
Elmész a templomba, ahol a szeretetről prédikálnak. Utána hazamész és bezabálod a véres húst. A lelkész is ugyanúgy jóllakik belőle. Végül megköszönitek az istennek. Annak az istennek, aki azt mondta, hogy ne ölj. De ugye magyar vagy még?
A malac az ólban röfög. Az ember a képernyőről, a parlamentben, a szószékről, a pulpitusról, soroljam még?
Nyisd fel a szemed!
Tigyi Jégfarkas Balázs