Pókfonálon lógálódzol kilencmacska életeddel. Az egész ott csesződik el, amikor előbányásznak anyádból, aki háromnegyed évig svédasztalos élménymedencét kreált magából a kedvedért. Kilenc hónapnyi, hatcsillagos lubickolás az előre felvett béred mindazért a szívásért, amiben későbbi életed folyamán részed lesz. Kilenc.
Póknyálba kapaszkodol, a fonalaknak nevük is van: Anya, Apa, Testvér, Barát, Társ, Gyermek, Cél, Hit és a legcsúszósabb a Remény, a vén link, aki csak áltat, de sosem fizet. Vastag élethálót fonsz belőlük és fonnak köréd, melyben a boldogság hellyel-közzel benne ragad és ha az évek múlásával sorra szakadnak el a szálak, te egyre kevesebbel is beéred. Nyolc.
Anyád háromnegyed évig ringatott belei bölcsőjében, két szíve van azóta is, csak az egyiket te hordod. Apád megcsinált, de néha már bánja, hogy nem húzott gumit. A szüleid jót akartak, ezért nem neveltek szabadnak. Elvárások, beilleszkedés, siker, család, karrier, kikövezett utak. Ezekkel semmit sem tudsz kezdeni és ők sem veled és ez nem a te hibád, de mire erre rájössz, a lelkedet apró cafatokra tépte az önutálat és a kétség. Az élet kemény, próbálsz nem elkurvulni, de persze nem nagyon megy, az egyszeregyből te sem nyerhetsz ki másfelet egyenes gerinccel. Pedig annyi kellene a boldogsághoz. Hét.
Ha fáradt vagy, sajnos gondolkodni kezdesz. Az első kérdés, amely mérgezett patkányként berágja magát az önsajnálat kéjétől lucsakos agytekervényeidbe: „ki a fasz vagyok én?”. Ez a kérdésnek tűnő rossz banalitás arra késztet, hogy válaszokat keress, néha mindenáron. Van, hogy felcsillan a remény, a vén link csapdába ejt és már-már azt hiszed, igenis tudod, hogy ki is vagy te. Aztán a padlón öklendezve a fájdalomtól rájössz, hogy mégse. És a kérdés is szar, mert csak újabb kérdésekhez vezet. Sosem lesz vége. Egyébként fontos, tényleg olyan fontos, hogy ki vagy te? Anélkül nem banán a banán? Felejtsd el, aki vagy, hogy kinek kéne lenned és kezdj el végre élni! Hat.
A régi, nagy bölcsek úgy mondták, versbe is szedték, hogy:
„Akkor kezdődnek a bajok,
ha kontrollt veszít a farok!”
Nem tudom, hogy igazuk volt-e, és hogy kik voltak egyáltalán azok a bölcsek. Szerintem arra gondoltak, hogy az ember jobb híján elindul a közveszélyes önismeret tévútján és ahogy halad, egyre távolabb kerül az élet apró örömforrásaitól, magyarul elfelejtesz aludni, baszni és falni. Egyre csak lépdelsz a megismerés szögekkel és trágyával szórt szerpentinjén és hamar felérsz az első dombtetőre, ahol észreveszed, hogy jééé, mások is élnek a világban rajtad kívül. És eddig azért nem láttad őket, mert rajtuk tapodtál. Miután erre rájöttél, már nincs visszaút. A gondolkodás ide vezet, ehhez a felismeréshez. Öt.
Ezek a mások is éreznek, szeretnek, gyűlölnek, terveznek, remélnek, csalódnak. Az ő világukban – ha a pofájukba robbansz is – csak mellékszereplő lehetsz, sőt létezik milliárdnyi világ, melyekben egyáltalán nem szerepelsz, melyek bizony nélküled működnek kiválóan. Hát mégsem vagy fontos. Mélypont. Talán jobb lett volna csak dugni és zabálni, megvezetve vinnyogni és meghalni hülyén, imádva Orbánt vagy Putyint, mondom talán, de talán nem, mert mostanra már rá is jöttél egy kiadós hasgörcs kíséretében a következő aranyigazságra, hogy szar ember vagy. Egy önző fasz. A rengeteg öröm és kéj, amit felhajtottál és úgy-ahogy kitöltötte negyven-ötven-hatvan évnyi elkúrt létezésed mind semmit sem ér. Hangyafost. Annyit sem. Felismered, hogy léted korábbi motivációi értéktelen és szánalmas kis önzések csupán, ergo eddigi cselekedeteid, ergo eddigi létezésed bizonyítéka annak, milyen is egy elpocsékolt élet. Nem vagy különleges, csak egy átlagos pöcs. Utolér a kétségbeesés, a falhoz szorít, térdre kényszerít és már nyomja is le a hatalmas, rücskös bránert a torkodon. Úgy érzed megfulladsz, nem bírod tovább. És akkor nyomnád a gázpedált, bele a szakadékba, de végül úgyis meg fogsz állni és kelletlenül szembenézel azzal a kiégett, felejthetően rothadó, farokforma emberarccal, aki a tükörből sunyít vissza rád. Hát ez vagy. Négy.
A „mi az élet értelme?” legszemetebb, legaljasabb kérdésre még Enstein sem tudott elfogadhatóan válaszolni, helyette nyomta inkább a tudományos rizsát. Se egyházra, se a többi házra ne hallgass most se, mindörökké se, mind csak a hatalomról szól. Az isteni teremtés-elméleteket meg már a tízéves unokahúgod is csípőből cafatokra cincálja, olyan ostobák. Mennyország, túlvilág, reinkarnáció, isten akarata, az élet körforgása, hagyjuk már… megannyi rászáradt spermafolt egy szerencsétlen utcalány haján. Akkor már egy fokkal jobb a „mit kezdjek most az életemmel, hogy felismertem, mekkora seggfejként éltem eddig? Tényleg, mit kezdj az életeddel, ha eljutsz idáig? Három.
Kedves volt seggfej az élet záptojás, a tudás kibaszás, felelnéd az igazságnak megfelelően, ha nem verték volna beléd, hogy nem szabad igazat mondani. De beléd verték, így nem mondod, meg az élet azért szép is tud lenni néha, pont annyira, hogy inkább azt választod, mint a halált. Hogy mit kezdj az életeddel? Én honnan tudnám, mikor még az enyémmel sem tudok mit kezdeni, felelném neked, ha őszinte lennék. De van egy kis tartás bennem az őszinteséggel kapcsolatban. Az őszinteség fáj. Nyers, nem használ kölnit, borostás, szúr, és a gatyája is szakadt. A hazugság ellenben kegyes és begyes, gömbölyded és illatos, ezerarcú, jólöltözött és színes. Ja, és nem fáj. Ha igazat kezdenénk mondani egymásnak, az végül katasztrófához vezetne, kinyírnánk egymást. Vagy mégsem? Vagy mégsem lenne ez katasztrófa? Mindegy, ezt úgysem fogjuk megtudni, mert csak korlátozott számú, személyiségenként változó mennyiségű konlfiktust vagyunk képesek elviselni és a határértéken túl hazudozni kezdünk. Én biztosan és én mára már elértem a határértékemet, úgyhogy azzal bíztatlak, hogy az élet szép! Kettő.
Nem tanítottak meg rá téged sem, és valószínűleg hiányzik az a szerved, a neve mej (máj e-vel), mely a boldogság megtartására alkalmassá tenne, ezért előbb-utóbb mindig becsődölsz és beledöföd a sziszegő, saját véreddel mérgezett tőrt abba, akit a legjobban szeretsz, aki a legközelebb áll hozzád. Aztán próbálod elhitetni magaddal, hogy nem akarattal tetted, meg sajnálod persze. De csak jóval később sajnálod, miután könyékig a vérében taposva, torz pofával egyre csak nyomtad beljebb azt a mámorítóan könnyű és áramvonalas tőrt a szívébe annak, aki a legközelebb áll hozzád. Utólag persze lehet mondani, hogy sajnálod. Egy.
Az önismertet könnyes-véres útját járva azért annyit mégiscsak nyersz, hogy valamelyest megismered magad. Már nem vigyorog olyan bután az régi húsevő, bagzó ego-állat, visszabújt a sötétbe és csak ritkán merészkedik elő, ha vérhold van. Olyankor kapkodva csillapítja az éhségét, elmosódó, jövőtlen gyermekarcok néma üvöltésétől kísérve. De ezeket a kis megingásokat is segít felejteni néhány tabletta, meg egy üveg pálesz, amelyekre igazán szükséged van, ha újabb magányos estéken nem dörzsöli senki borostás arcodhoz gyengéd csecse becsét. Mert ez a lényeg. Szeress és hagyd, hogy szeressenek! Nulla.
Megérkeztél. Az élet szívás. És végül olyan mindegy, a dákó melyik végén vagy. Hát térdelj a sárba bátran. Ültess fát. Adj a koldusnak. Állítsd le a pletykát. Gondozd az erdőt. Ne használj mérget. Tapsold meg a vesztest. Figyelj másokra. Vigyázz másokra. Szeress másokat. Szeress. Óvd a környezeted. Kapcsold ki a tévét. Adj az éhezőnek. Tiszteld az életet. Szánd az életet. Ne vágd el a torkát. Ne vedd el az otthonát. Hagyj másnak is teret. Térdelj le a porba. Térdelj le a porba.
Tigyi Jégfarkas Balázs