Kivilágított reklámtábla alatt ücsörög a hajléktalan. Mondanám, hogy ember, de úgysem hinnéd el. Az élet sara már rárakódott. Ami kilátszik belőle, az neked is épp megfelel. Egy szatyor, szakadt ruha, durva szakáll és valami ősember tekintet a kapucni alatt. Az eső zuhog. Bicskát vesz elő. Már nem akar élni. Az utolsó üveg piát egy órája itta meg és kezd józanodni. Az sosem jó. Ha most odamennél hozzá és megpróbálnál segíteni rajta, elküldene a jó büdös francba. Itt már nincs segítség.
A keze remeg. De remegő kézzel is szét tudja szabdalni a kabátot a bicskával a bal alkarján.
– Bekaphatjátok! Mind egy szálig bekaphatjátok!
Dörmögi, de nem hallja senki. Az ablakok zárva vannak, a messzeségben motorcsónakok ringanak a kikötőben.
A reklámtáblán egy díszmagyar család. Fehér fogsorosak, mosolygósak. Férfi, nő és két gyerek. Egyik se cigány. Egyik se beteg. Egyik se szegény. Egyik se fogyi. Valamin nevetnek, a napsütötte kikötő partján, előttük a jacht, háttérben a folyóparti luxusingatlanok. A kép szabadságot, kalandot, jólétet, minőségi életet sugall. Azt mondja, hogy költözz be ide, a folyóparti luxuslakóparkba és mindezt megkapod. A férfi a tökéletes feleséget, aki engedelmes, szép és mindig kapható egy kis etyepetyére. Neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, minden este vacsorával várja az urát, sohasem rosszkedvű és csak mosolyogna azon, ha megcsalnák. De meg se lehetne csalni, mert persze azt is megértené, hogy egy férfinek időnként kell a változatosság, sőt, akár hármasban is hajlandó lenne. Szóval a férfi megkapja ezt az örökké fiatal és rajongó feleséget, meg az engedelmes gyerekeket, akik pont olyanok lesznek, amilyennek ő szeretné őket. Egészségesek, sikeresek, még csak nem is kamaszodnak majd, nem lázadoznak, nem illetik kritikával az apjukat, nem ábrándulnak ki belőle, nem nyafognak, nem követelőznek, nem hazudoznak, nem csinálnak serdülőkori állatságokat, amikért szégyenkezni kellene. A férfi ezt kapja. A feleség természetesen megkapja a tökéletes családot. A mindig jókedvű, megértő férjet, aki megteremti az anyagi biztonságot, aki a munkáján kívül csak a családjának él, hűséges, más nőre szemet sem vet. Igényes, türelmes a gyerekekkel, imádja a családi programokat, gyengéden meghallgatja őt, amikor arra van szükség, de tud férfias és határozott is lenni. Együtt mennek majd a szülői értekezletre, magától kiviszi a szemetet és felajánlja, hogy elmosogat, amikor azt látja, hogy a felesége fáradt. A feleség megkapja az álomgyerekeket is. Egy fiú, egy lány, akik mindig őszinték az anyjukkal, szót fogadnak neki és megfogadják a tanácsát. Az első szóra rendet raknak a szobájukban, jó tanulók, jó sportolók és imádják a közös családi programokat. Nem keverednek rossz társaságba és az anyjukhoz természetesen egy kicsit jobban ragaszkodnak, mint bárki máshoz. Mindezt megkapod, ha beköltözöl, hát mire vársz még, kérdezi a reklámtábla.
A csöves meg csak ül ez alatt a kép alatt, ami egy ordas nagy ellentmondás. Nem oda kellett volna ülnie, nem illik oda, miért nem takarodik máshová végezni magával. Egy ilyen szar, vesztes csöves ne üljön ez alá a tökéletes idill alá, mert a puszta létével is beszennyezi azt.
De a csöves nem törődik vele. Szuszog az esőben, a szakálláról is folyik, a ruhája is átázott. Vészesen józanodik, a keze remeg, a vére kívánja az alkoholt, de ma nincs utánpótlás, nem vett több kilincsmosót, nem akarja tovább élni ezt az életet. Ezt már eldöntötte. Ma reggel döntötte el, amikor kilépett a fapad kapuján. Amikor hátbavágta a tudat, hogy ötven éves lett. Ott, abban a pillanatban döntötte el és elég volt annyi, hogy ötven évesen egy éjjeli menedékhely kapuján jött ki reggel.
A reklámtábla szívja magába az esőt. Rosszul ragasztották fel a papírt, vagy eleve hibás volt az anyag, mert azért ezt az esőt ki kéne bírnia, de a gyerekek, a nő és a férfi arca hámlani kezd, ahogy az eső mossa alá a papírt, majd darabokban leválik a mosoly, a haj, a szemek, elmosódnak az arcok foszlik, semmisül meg az idilli kép, a jövő.
A csöves még vár. Valami visszatartja a végső mozdulatoktól, ami után már nincs visszatérés, csak az előre, a semmibe, a vágyva vágyott nemlétbe. Egyébként meg pont jó helyen van itt a fostos tábla alatt a zuhogó esőben. Rég nem borotválkozott. Valójában évek óta. Minek. Senkinek nem kell már tetszenie, megfelelnie, nem kell megjátszania magát. Ez a szabadság együtt jár a gyökértelenséggel, hogy senkije sincs és ő sem tartozik senkinek számadással. Nem volt ez mindig így. Volt asszony, gyerek, család, meló. Rendes élet. Másik élet. Rég volt, tán nem is volt. De volt, mert még fáj a helye. Az űr a lelkében. Fáj. És hol van most az az asszony és hol van most az a gyerek. Valahol Németországban. Nem tudja kimondani a város nevét. Ott az asszony, meg a gyerek egy másik férfival, egy másik apával. Az már egy másik család, egy másik élet. Persze, az asszonyt is meg lehet érteni. Jobbra vágyott, nem egy ilyen satnya, magyar életre. Mi is várt itt rá, ebben a lerohadt országban? És a gyerekre? Nem focista alkat, nem tanult papnak, nincs itt neki jövő. Ott meg Európa, az igazi Európa, nem olyan Fideszisztán-baszisztán, mint ez itt. Neki a Nyugat kellett, csupa nagybetűvel, szín, gazdagság, biztonság, jövő, nem az ezerszer is lerabolt gizdamagyarország. Mert itt tényleg nincs jövő, ezt már ő is belátja, de akkor még nem, akkor még hazaárulózta is a feleségét azért, mert az jobb életet akart.
A bicskát a Lidl-ben vette. Olyat akart, ami új, amit még nem használtak másra előtte. Nem tudja, hogy miért volt fontos ez, de fontos volt. Persze húzkodták az orrukat az emberek a sorban, de szólni nem mertek neki. És jó is, hogy nem szóltak, mert ma nem nyelte volna le. Ma belemászott volna a képükbe, az ájtatos-keresztény pofájukba, az ostoba, félművelt ábrázatukba. Lehet, ölt is volna. Neki már mindegy. De nem szólt be senki. Kezdeményezni meg nem akart, azért annyit nem ért a dolog.
Nézi, ahogy lehámlanak az arcok, a testek, a színek, a mondanivaló, a hazugság mind leválik a reklámtábláról és nem marad más, mint a rozsdás fémváz. Ennyi ez a csicska élet is. Utána is mi marad majd. Egy bűzlő test, amit el kell temetni, vagy égetni, oly mindegy. Semmi sem marad utána. Még csak emlék sem. A gyerek tán már nem is emlékszik rá. Az asszony meg igyekszik elfelejteni. Semmi sem marad utána. Ez a gondolat egyszerre volt számára megrendítően fájó és felszabadító. Hiszen, ezek szerint ő már most is egy semmi. Egyetlen mozdulat választja el attól, hogy lehetőség semmiből, igazi semmi legyen. Persze a többiek is ugyanilyen semmik. Csak ők még elhiszik a nagy maszlagot, hogy számít, mit kezdenek az életükkel. Ő már tudja, hogy nem számít. Semmi sem számít. Csak ez az eső. Csak ez az este. Csak ez a penge.
És a penge most vág bele a húsba. Nagyon fáj, de ez az utolsó fájdalom és így ki lehet bírni, hogy nincs visszaút. Nincs visszaút a romok közé. Nincs több kudarc, hiány, fájdalom, magány és megaláztatás, ami az élete nagy részét kitette. Főleg azután, hogy elhagyta az asszony. És vitte a gyereket is. Ő meg hagyta. Mit tehetett volna, mégiscsak az anyja volt neki a legelső. De ezt a csapást sohasem heverte ki. Jött a piálás, a sértett büszkeség, a búfelejtés, az önsajnálat. Lassan csúszott le, vagy gyorsan? Minden csak nézőpont kérdése. Mindenki elkopott mellőle. A haverok is. Barát meg sohasem volt. És a hajléktalanság már a végállomás. Egy irdatlanul hosszú állomás.
Azért jó lett volna kipróbálni egy másmilyen életet. Egy Svájcit, Norvégot, vagy egy Svédet. Nem csak ezt a ragacsos Magyart. Jó lett volna egy normális országban élni. Ahol nem ilyen szemetek az emberek egymással. Ahol megéri alkotni, küzdeni, teremteni. Ahol van értelme az életnek. De itt… A viccre gondol, arra a bizonyos üstre a pokolban. A magyarok üstjére, amelyet őrizni sem kell, mert úgyis visszahúzzák egymást az emberek az üst mélyére, ha valaki ki akarna mászni.
Folyik el a vére, kábaság vesz erőt rajta, lecsukódnak a szemei. Végig dől a padon. Már vihetik börtönbe is, közterületen alvásért, az sem érdekli. Ez is csak ilyen szétgyalázott országban lehet törvény, hogy börtönbe zárják azt, akinek nincs hol aludnia. Mindegy, leszarja már ezt is. Mi volt a jó az életben? Nehéz felidézni. Amikor a gyerek született. Olyan apró volt és védtelen. Akkor érzett valamit. Szeretetet, gyengédséget, meg akarta védeni a világtól. És ez fáj azóta is, hogy nem tudta megvédeni. Hogy nem ő tudta megvédeni. És a gyerek nem tehet róla. Nem tehet róla, hogy nincs igazi apja, csak egy pót, egy német. Egy biztos rendes seggfej. De nincs, aki megmutassa neki, milyen egy igazi, egy magyar férfi. Egy elfuserált ember. Nincs már ilyen és nem is lesz. Nem lesz, mert ő sincs már többé.
Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs
Kedves Balázs tanár úr!
Mert nekem Te ezután ez leszel, és remélem ezzel nem sértelek meg!
Most ismét megfogtál, mert olyat írtál, amit nem lehet gyorsan elfelejteni,
amin nem lehet átlibbenni, csak úgy továbblépni.
És ami a legfontosabb, hogy minden sora igaz!
Ez tényleg sokkoló!
Én is írtam tavaly a hajléktalanságról
egy verset, mert foglalkoztat az elesettek sorsa, de ez a megközelítés amit alkalmaztál „elborzasztóan zseniális”!
Folytasd tovább azért, hogy ha már nem is túl sokáig, de Én tanulhassak Tőled, amire nagyon büszke vagyok és leszek!
De kár hogy annak idején ilyenről nem váltottunk szót. Te egy jó és érzékeny ember vagy, csodálatos lelki adottságokkal, képességekkel.
Talán még egyszer sikerül összefutnunk eés sokat beszélgetnünk!
Vigyázz magadra!
Szeretettel üdvözöl egy régi oktatód, aki most már a tanulód lesz!
Sanyi bá