Nekem olyan válasz kellett, amelyik képes volt elűzni a csontjaimba hatoló űrt. Vásároltam hát egyet a kész hitek piacán, akciósan adták. Aztán hallgattam a giccses hangú pásztort és a csorda melegített. Már válaszom volt, kész világképem, tehát pajzsom is volt. Nem kellett gondolkodnom többé és nem kellett szembenéznem a fenyegető űrrel, mely minden másodpercben megkérdőjelezte a létezésem értelmét. Befogadtak. Egy idő múlva már én is elég jól bégettem ahhoz, hogy felálljak a pulpitusra és hirdessem a betevő igét.
Az egyik pillanatban még okés volt minden. Hit pipa, világkép pipa, örökélet pipa, közösség pipa, tejelnek pipa, de egyszer csak bummm. Mi a szart keresek én itt? Ki ez a negédes hangú fasz, aki a szószékről prédikál az én testemben, az én hangomon? És ki ez a sok balek körülöttem, akik mindezt benyelik? Itt csak vesztegetem az időm. Ez nem az én utam.
Az én utam szögletes és nyers, nem simulékony, sem gömbölyű. Az én utam a népszerűtlen, a sikertelen, a nem mutogatni való, a kudarcait vállaló, az életszagú, a nem retusált, a szívből nevetős, a szókimondó, a szarok az egészre, a kétkedéssel övezett, a kiábrándult, a változással teli…
Vagyok, aki vagyok, egy madárijesztő a sok közül. Nem számít. Az űrt saját magam találtam és szembe tudok vele nézni. Nem kell az olcsó vigasz, nem kell az illúzió, nem kell a könnyebbik út, nem kell a látszatbiztonság. Te se add fel, haver és kezdj el végre rákérdezni a dolgokra!
Nyisd fel a szemed!
Tigyi Jégfarkas Balázs