A szennyes ablaküveg tompította a világosságot. A fáradt fényben a reménytelenség absztrakt ábráinak tűntek a falon elkent poloskatetemek. A szoba bútorzatát rozzant faágy, akasztós szekrény, kopott kisasztal és egy szék tette ki. Emőke az ágyon ült, hátát a halványzöld falnak támasztotta. A lepukkant munkásszálló az átmenetiség fullasztó érzetét keltette minden lakójában. A szobában szomorú rend volt: az ágynemű beágyazva, a padló felseperve, a ruhák a bőröndben.
Az asztalon vibráló, kisméretű tévét figyelte. A képernyő egy ezerrészes szappanopera kétezredik epizódját sugározta. A színészek gyenge játéka miatt a történet önmaga paródiájává vált. Emőke mégsem kapcsolta el, hiszen mindegy volt. Csak azért nézte, hogy ne érezze magát megint olyan végtelenül egyedül, mintha ő lenne a legutolsó túlélő a Földön. Hálópólót, foszlott, de kényelmes fürdőköpenyt és egy legalább két mérettel nagyobb pizsamanadrágot viselt. A bőre barna volt, a haja ősz, megereszkedett mellei a hasán pihentek. Begörbült háttal iszogatta reggeli kávéját és örült annak, hogy a szoba menedékében végre nem kell másnak látszania, mint aki. Ha odakint, a világban megkérdezték tőle, hogy ki is ő, mindig akadt egy kész válasz: egy név, egy dátum, egy szám. Ezt elfogadták, ezzel létjogosultságot nyert a létezése a többiek szemében. De ő maga nem hitt ebben, nem hitte el, hogy bárki kifejezhető néhány adattal. Ezek a dolgok számára nem jelentettek az égvilágon semmit. Ha őszintén felelt volna valaha is erre a butácska kérdésre, a válasz csupán egy bánatosan elsuttogott „nem tudom” lett volna.
Cigarettára gyújtott. Behunyt szemmel szívta le az első slukkot, visszatartotta, hogy kicsit megszédüljön, aztán a füstöt a fogai közt eregette ki. Ez olyasmi volt, amit jól csinált és elégedettséggel töltötte el. Mire a cigit végig szívta, úgy érezte, készen áll aznapi létezés-adagjának méltósággal való elviselésére.
Arcot mosott, a hideg víz kiűzte belőle az álmosság utolsó morzsáit. Megnézte magát a tükörben: vastag vonalú ráncai csatornát képeztek kétoldalt, szemgödrei sarkától futva. Tengerkék szeme barátságosan csillogott és ez feledtette az öregedő arc megviseltségét. 56 éves volt, rámosolygott önmagára.
A bőröndből tiszta fehérneműt, pólót vett. Szürke kordnadrágot húzott, dereka köré kötötte pulóverét. Végigment a folyosón, ahol a zárt ajtók a vesztesek nyomorát őrizték. A portán barátságtalan arcú biztonsági őrnek adta oda a szobakulcsát. Az őr mintha csupán egy lélektelen, maszkírozott báb lett volna, rá sem nézett, csak meredt tovább a tévé képernyőjére.
A Nappali Melegedőben ingyen reggelit lehetett kapni. Beállt a várakozók hosszú sorába. Nem türelmetlenkedett, megszokta, hogy várakozik. A sorban állás közben elképzelte, milyen szépen fog sütni odakinn a nap, ha majd igazán rákezdi. S ha olyankor az ember végigfekszik az illatos füvön és semmit sem csinál, csak bámészkodik a vonuló bárányfelhőkben, vagy akár a pillangók könnyű röptében, hát az a legjobb dolgok egyike a világon!
Két szelet vajas kenyeret, bögre teát kapott. Megköszönte, viaszosvászon terítős asztalhoz ült. Senki nem kívánt neki jó étvágyat, de azért jó étvággyal fogyasztotta el a reggelit. A tányért és a bögrét beadta a konyhaablakon. Ági, a vezetőnő visszamosolygott rá és Emőke elrakta magának a kedves gesztust, mert ez neki szólt, az övé volt, bizonyítéka törékeny létezésének. Számára minden egyes bizonyíték fontos volt, ahogy teltek az évek, egyre fontosabb.
A házból kilépve megsimogatták az arcát a napsugarak. Falhoz támaszkodott, szatyrát gondosan a lábai közé helyezte és behunyta a szemét. Érezte bőrén a lágy sugarak pajkos táncát, a szellő gyengéd érintését. Szendergéséből veszekedés lármája riasztotta fel. Két ittas sorstársa civakodott, belassulva az alkoholtól. Rövid ideig nézte csak a vitát, melyet feleslegesnek, jelentéktelennek ítélt. Sajnálta őket, mert méltóságukat veszítették a dulakodásban.
A hajléktalanok számára fenntartott Munkaügyi Kirendeltségen órák múlva került sorra. Az ügyintéző nem tudott számára munkalehetőséget ajánlani, de biztosította arról, hogy a csökkentett összegű álláskeresési támogatást még 6 hónapig folyósítják a részére. A segély helyett munkát szeretett volna kapni, de sokan voltak az áporodott levegőjű, szűk irodában, ezért nem kardoskodott. Amint kilépett a fénybe, megnyugodott. A napfény sok mindenért kárpótolta.
Az utcák betontengerében itt-ott, magányos szigetként fák simultak a járókelőkhöz. Lélegzetelállítón szépek voltak és ő mindegyiküket megcirógatta, mindegyikükhöz szólt pár kedves szót. Azt gondolta, ez a fáknak ugyanolyan jól eshet, mint akárki másnak.
A Hajléktalan Információs Irodában átfutotta a mindenki számára elérhető álláslistákat, valamint a hirdető újságot. Megvárta, míg felszabadul egy számítógép és három helyre küldte el az önéletrajzát. Szép, tömör leveleket írt. Korábbi leveleire nem érkezett válasz. A szociális munkástól elkérte a telefont és végig hívta azokat a munkaadókat, amelyek szóba jöhettek. Nyolc helyre telefonált. Három nem vette fel, négy betelt már. Az egyik cégnél irodai takarítót kerestek éjjeli műszakba, itt sikerült másnapra egy személyes meghallgatást lebeszélnie. Ez egy pici reménnyel töltötte el. Visszaadta a telefont Tamásnak, a hosszú hajú, fáradt arcú szociális munkásnak. Kedvelte őt, mert emberségesen bánt a hajléktalanokkal. Elhatározta, hogy legközelebb virágot hoz neki.
Aznapra nem maradt más intéznivalója. Sétafikált az utcákon. Bérletet, jegyet nem engedhetett meg magának, de az idő szép volt, nem bánta, hogy gyalogolnia kell. Szerette elnézni a házakat. A házak nem mondtak róla ítéletet, ellenben titkokat rejtettek magukban és talán éppúgy szerették a napfényt, az esőt, meg a szelet, ahogy ő. Minden hetedik lépésnél tett egy apró tánclépést az órák ketyegése miatt. Nem szerette, ahogy ketyegnek, mindig egyformán, mindig ugyanúgy. Persze megértette őket, de amikor a hetedik lépésnél megtörte a ritmust, kibillentette egyhangúságából a világot.
A Népkonyhában egytálételt adtak a rászorultaknak. Nemcsak az ingyen ebéd miatt járt ide. Itt szokott találkozni egyetlen barátnőjével, Magdival, akivel hosszú idő óta jó viszonyt ápolt. Magdi nem akart tőle semmit, nem akarta sem megdugni, sem kihasználni és ezt nagyon értékelte benne. Magdi együtt volt egy férfival, aki folyamatosan vedelt és gyakran meg is verte őt. Emőke tudta, hogy a barátnője mindezek ellenére sem hagyja el a férfit, mert számára ez az alkoholista, agresszív és tehetetlen ember jelenti az egyetlen mentsvárat a magánnyal szemben.
Maga sem tudta, honnan meríti az erőt, amikor visszautasítja a Magdi párjához hasonló férfiak ajánlatait. Olyan könnyű lett volna rácsúszni arra a vágányra, amin a barátnője is haladt. Belesüllyedni a társas boldogtalanság mocsarába, mely készségesen körülöleli az embert, mint egy büdös, de meleg takaró. Magáénak tudni egy férfit, aki időnként használja és elveri, de cserébe azt érezheti, hogy tartozik valakihez. Emőke eddig még tudott nemet mondani, amikor kellett.
A Népkonyhában kevés dolgot lehetett csinálni. Ülhetett, ha jutott hely és beszélgethetett Magdival. Szerette hallgatni barátnőjét, aki tapasztalt volt és fanyar humorral fűszerezve mesélte élete többnyire szomorú történéseit. Ma azonban hiába kereste őt. Magdi nélkül idegennek érezte magát. Mintha vastag üvegfalat húztak volna köréje, minden távolinak, személytelennek tűnt. Leült hát egy székre, hátát egyenesen tartotta és igyekezett nem belegondolni abba, mennyire magányos.
Nem messze tőle nagyképernyős tévé vetített. Ez őt most sem érdekelte, de voltak, akik a tévénézés csapdájába estek. A tévézők keveset beszéltek vagy nevettek és mintha magányosabbak, fásultabbak lettek volna a többieknél, de erre azért nem mert volna megesküdni.
Voltak könyvek a falakra szerelt polcokon, meg folyóiratok és persze az elmaradhatatlan újságok. Nem olvasott napilapot, mert nem akarta tudni, hogy milyen rossz dolgok történtek a világban. Nem értette azokat az embereket, akik minden nap magukba fogadták a katasztrófákról, tragédiákról, háborúkról szóló híreket. Ő már nem bírt értelmezni több fájdalmat. Akármerre nézett, túl sokat látott belőle.
Egyenes derékkal ült a széken és nem vett tudomást a háta fájdalmáról, ami ma hamarabb érkezett, mint szokott. Ahogy erősödött a hasogatás, kényszerítette magát, hogy másra figyeljen. Körbenézett. A tévét nézők hiába itták a képernyőből áradó drogot, egyre csak szomjasabbnak tűntek. A sakkozók a látszólag mozdulatlan táblákra koncentráltak, akciókon és következményeken gondolkoztak. Szerette volna életre kelteni a figurákat, megsimogatni a csodálatos lovak szabadság – illatú sörényét, megérinteni a királynők drága selyemruháját. Voltak, akik aludtak az asztal lapjára dőlve vagy elnyúlva a székben. Ők lassan lépdeltek az álom birodalmában. A két világot elválasztó, hatalmas kapu rézkilincséhez bizonyára kötelet csomóztak, s a maguk után eregetett fonal mutatta a visszautat az ébrenlétbe. Akármerre nézett, hajléktalanokat látott maga körül. Kirekesztettek voltak, senkinek sem kellettek. Ismerte a szégyenüket, a bénító érzést, a hajléktalanság billogját. Ezrek és ezrek töltötték meg eleven hajléktalan-sorsukkal az emberi társadalom vesztesekre mindig éhes vermeit, hogy aztán az ekképp betemetett mélységeken biztonsággal masírozhassanak át a győztesek. Megfeledkezett a hátában dolgozó kínról, ahogy tudatosult benne a felismerés, hogy ezek az élő töltőanyagnak tekintett emberek azért verekszik át magukat fojtogató mindennapjaikon, mert még várnak valamire. Az őt körölfogó üvegfal darabokra tört. Hányszor, de hányszor látta már a tekintetükben azt a bizonyos, kívülállóknak láthatatlan sóvárgást, a figyelő tekintetet az álarc mögött! Mikor a teájuk kortyolgatták a hideg utcakövön, az olcsó cigarettáikat sodorták a padon, vagy épp a mosógép dobjának száz meg száz forgását bámulták, elnyűtt fehérneműben a repedezett stokikon ülve… Ahogy tovább forgatta a gondolatot, végre azt is megértette, mire várnak. Elvégre erre várt ő is, hosszú-hosszú évek óta anélkül, hogy beismerte volna önmagának. Suttogva mondta ki a bűvös szavakat:
– Esély!
Mind egy cipőben járunk, a csodára várók gigantikus lábbelijében! – gondolta – Óriásinak kell lennie ennek a cipőnek, hiszen tengernyi ember viseli! Sokan be sem vallják, legfőképp önmaguknak nem. Ha beismernék, hogy még remélnek, azzal sebezhetővé válnának. A csoda viszont attól csoda, hogy akkor is jön, ha nem hívják. Bármilyen alakban érkezhet, tetszőleges időben és módon. Rejtőzhet akár egy kuka mellett, kincset rejtő kofferban. Vagy benyithat a Melegedő ajtaján, emberséges munkaadó képében. Hozhatja a postás levél formájában, benne évek óta nem látott gyermek kézírásával. De a csoda végtére jöhet úgy is, ahogy ő képzeli: leszáll egy angyal az égből. Leánygyermek, kecses és tökéletes, jóság és szeretet sugárzik belőle. A szeme nevet, miközben ajkával érinti a szomjazók homlokát. Az angyalajak érintése kitörli a veszteségeket és enyhülést hoz a fájdalmakra. Az emberek homlokukon csókkal, szívükben áldással kilépnek a Népkonyha ajtaján, immár szabadon, megtisztultan. Remegő kezükkel eltolják maguktól a felkínált kannás bort. Homlokukon csókkal, szívükben áldással bátran néznek újra a tükörbe, és szétpattan a bőrükbe kövült, torz maszk, ami hosszú éveken át maga alá temette a lelküket. A gondozatlan szakáll mögül előbújik a hajdanvolt kisfiú, aki játszik önfeledten. A szikkadt bőrön átdereng a fiatal lány, aki nevet, táncol, suhan…
Könnycsepp gördült bőrén, útja során végig csiklandozta, egészen a vállgödréig. Végtelen szomorúság járta át. Úgy érezte, most először látja igaz mivoltukban ezeket az embereket. Hajléktalan sorstársait, akiknek már rég nem elég semmire a legjobbjuk sem.
Emőke tudta, hogy annál nagyobb csalódás talán nem is érheti az embert, minthogy már a legjobbja sem elég jó mások számára. Az megtöri, kettétöri, mint viharos szél a sétapálcát. Akkor már nem is akar mást, mint inni, túlélni. Elrejtőzni kábulatból és elvadult külsőből kovácsolt páncél mögé, hogy végre „lebüdöscsövesezzék”, elkönyveljék selejtnek és hagyják beleveszni az ember-temető személytelenség áthatolhatatlan ködfalába. Ilyen lett Edit is, aki tőle pár méterre rágta fogatlan ínyével a zsíros kenyeret. Magdi mesélte, hogy az ápolatlan, fekélyes lábú Edit akkor hagyta el magát teljesen, amikor kidobták a polgármesteri hivatalból. Tavaly ősszel történt. Edit megmosdott, kölnit öntött sebes lábára, felvette a napok óta szatyrában őrzött, „tiszta” nadrágját és a hivatalba ment új személyit csináltatni. Az emberek elhúzódtak tőle és az orrukat fogták, mert még így is nagyon kellemetlen szaga volt. Az ügyintéző türelmetlen és goromba volt vele, a biztonsági őr pedig kidobta, amikor Edit szitkozódni kezdett. Editről tudni kell, hogy a szorongását szitkozódással oldja. Minél inkább fél, annál inkább előveszi az árokpartit. Csak egy átkozódó, büdös hajléktant látták benne. A biztonsági őr kilökte az ajtón, majd utána sziszegte, hogy „ide ne gyere többet, tetves kurva!”. Edit még aznap széttörte a kölnijét és visszaolvadt a ködbe.
Ó, bárcsak ott lettem volna Edittel! Én megvédtem volna… leginkább önmagától… – gondolta Emőke – Bárcsak szárnyaim nőnének és minden embert homlokon csókolhatnék!
Valami megpattant benne. Elkente arcán a könnyeit, felállt, kisietett az épületből. Az ajtón kiérve futásnak eredt. Mellkasában égett a kín, úgy érezte, ha nem talál rögtön legalább egy csöppnyi emberi melegséget, a fájdalom elemészti őt.
A szembejövők értetlenül, közönyösen nézték a futót, aki meghökkentő és nevetséges látványt nyújtott számukra. Szemeikben nem volt jóság.
Hol egy mosoly, egy meleg szempár? Rohant, ahogy csak bírt. Hát az emberek mind lélektelen bábok és a világban nem maradt számára szeretet? Érezte, az ereje is szalad kifelé a testéből, együtt minden megtett lépéssel. Az út, a házak, az égbolt összefolyt, nem bírta tovább. A földre rogyott, minden homályba veszett.
…
Egész teste sajgott. Egy park bejáratánál feküdt a meleg kavicságyon. Kinyitotta a szemét. Színeikben tündöklő fákat látott, kék eget, vonuló bárányfelhőket. Csend vette körül, egyedül volt.
Nem tudta mennyi ideig feküdt, egyé válva a csenddel. Aztán feltápászkodott. Lassan lépkedett oda a padhoz. Gyűrött, üres papírlapnak érezte magát, melyet az Író a szemétkosárba hajított.
Napsugarak szűrődtek át a platánfa lombjai közt, szabálytalan fényrácsot vontak a pad köré. Virágillatot hozott a szél. Egy „Hello Kitty”-s labda hatolt át a rácsokon és állt meg a lábai előtt.
Egy lányka torpant meg a padnál. Hatéves-forma, hosszú, barna hajú, játékos szemű. Nem merte elvenni a játékszert, az túl közel gurult a padon ülő, idős, idegen nénihez, hát csak állt tanácstalanul. Hol a labdára, hol az idegenre nézett. Zavarban volt, mert a padon ülő néni furcsán, erősen nézte őt. Aztán meglátta, hogy a néni szeme tele van könnyel.
– Miért sírsz?
Emőke gyönyörűnek találta a gyermeket, hosszú, barna haját, tengerkék szemét, lefegyverzően nyílt tekintetét.
– Nem sírok kicsikém, csak… Tudod, nagyon hasonlítasz a lányomra. Ugyanilyen szép volt, mint te!
– Hogy hívják a lányodat?
– Dórinak hívták, Kincsem.
– Miért nem hívod ide Dórit? Labdázhatna velem!
– Tudod, ő már… fenn van az égben. Dórika már odafenn labdázik Kicsim, a felhők között!
A lányka megértette, hogy Dórika már nem ebben a világban labdázik és a néni azért szomorú, mert így nem lehetnek együtt.
Egy kedves, nyílt tekintetű nő állt meg a padnál. A lányka erre közelebb lépett, lehajolt a labdáért és Emőke felé nyújtotta azt.
– Tessék, ezt kölcsönadom! Játszhatsz vele, amennyit csak akarsz, de ígérd meg, hogy visszahozod! Mi holnap is kijövünk a parkba! Amikor jó az idő, mindennap kijövünk, ugye Anyu?
Az anyuka bólintott.
– Amúgy engem Fanninak hívnak.
Fanni rámosolygott Emőkére és elszaladt.
– Köszönöm Fanni! Megígérem! – Suttogta Emőke.
– Már megbocsásson, de… Fanni soha nem csinált még ilyet! Most először adta kölcsön magától a játékát bárkinek is! – Mondta az anyuka és ő is rámosolygott a jóságosnak tűnő, idős nőre.
Emőke az anyuka felé nyújtotta a labdát.
– Tessék!
– Ó, maradjon csak magánál! Mi holnap délután is jövünk a parkba. Azt hiszem, Fanni örülne neki, ha Öntől kapná vissza a labdát. Hiszen megígérte neki…
Az anyuka még egyszer rámosolygott Emőkére és elsétált.
A virágillatot tovább vitte a szél. A platánfa megrázta magát, lombja közt táncolni kezdtek a napsugarak. Emőke felállt. Az égre nézett, a felhőkre mosolygott, aztán a labdával együtt elindult hazafelé. Szívében béke honolt, homlokán egy csók nyomát érezte.
Tigyi Jégfarkas Balázs