Az osztálykép

Peti felkelt az ágyából, a még alvó testvéréhez lépett és a fejével tolni-böködni kezdte őt.

– Ne, hagyjál! Hagyjál! Játssz a legóval! – mormogta Gábor, legszebb álmából ébredve.

Átfordult a másik oldalára, a párnát a fejére húzta és megpróbált újra elaludni. Ám a párna alól is hallotta, ahogy Peti a legóval zörög. Babanyelvén, mély hangján szerepeltette a figurákat. Gábor belátta, hogy innestől lehetetlen aludnia. Kikelt az ágyból és nyújtózkodott.

Gábor 16 éves, karcsú, izmos, barna hajú fiú volt. Zöldeskék szemmel és helyes pofival áldotta meg a sors. Mindaz a tetszetősség, ami őbenne megvolt, hiányzott az ikertestvéréből, Petiből, akinél súlyos autizmust állapítottak meg az orvosok. Peti felfogóképessége és gondolkodásmódja korától messze elmaradt, mozgása esetlen és darabos volt, beszéde idegenek számára érthetetlen. Kizárólag Anyu, Apu és Gábor értette babanyelvét. Mindazért, amit az anyatermészet elvett tőle, rajtehetsége formájában kárpótolta. Peti gyönyörűen rajzolt! Tisztán, pontosan, biztos kézzel. Apu rendszeresen tanította őt alkotni, viszont már legalább két éve, pontosabban Apu halála óta Peti nem volt hajlandó rajzeszközt fogni a kezébe.

– Elkészítem a reggelit. Nutellás vagy lekváros pirítóst kérsz? – kérdezte Gábor.

Peti szó nélkül hozzábújt. Fejét a mellkasának döntötte, karjai esetlenül lógtak a levegőben. Gábor átölelte. Mozdulatlanul, némán álltak, hallgatták egymás lélegzését.

– Nut.

Ez Peti babanyelvén a Nutellásat jelentette. Gábor elindult. A konyhában egy kézzel írt üzenet várta az asztalon.

„Drága fiam!

Hát eljött a nagy nap, 16 éves lettél! Sokat tudsz már a világról Kicsim és olyan hamar kellett szembesülnöd az élet kegyetlen oldalával… De nem pityergek, ne aggódj, hisz gyönyörű ifjúvá serdültél! Még rengeteg, boldog esztendőt kívánok neked! Nagyon büszke vagyok rád és Apád is az! Ő is lát most Téged, ezt ne feledd!

Hajnalban megpuszilgattalak, még aludtál, nem akartalak felkelteni. Pénzt a dobozba tettem, vigyázz Petire, ha bármi van, hívj! Szeretlek mindkettőtöket, holnap reggel jövök és csapunk egy igazi szülinapi bulit!

Csókollak, Anyu”

Szegény Anyu! – gondolta – 24 órás műszakot visz az öregek otthonában és reggelre majd úgy elfárad, hogy csak az árnyéka lesz önmagának, mégis bulit akar nekem adni!. Addig mindent megcsinálok! – határozta el – Amikor hazajön, nem lesz más dolga, mint jól kialudni magát! Felporszívózok, felmosok, kimosom a szennyest, kiteregetek Petivel és készítek Anyunak egy nagy adag mézes-gyümölcsös teát!

Miközben mindezt végiggondolta, a pirító kilökte az első két szelet kenyeret. Finom illatot árasztottak. Megkente őket mogyorókrémmel és feltette a gázra a tejet melegedni. Emberibbnek találta a tűzhelyet, ha csak tehette, ezt használta a micro sütő helyett.

Kár, hogy nem ébredtem fel, amikor Anyu bejött! – morfondírozott – Szerettem volna látni! Vajon fáradt volt már reggel is? Anyu sokszor fáradt. Túl sokszor.

Ha Anyura gondolt, melegség öntötte el a szívét. Anyu egyedül nevelte őket, mióta Aput elvitte a rák. Ennek már több mint 2 éve. Eleinte nagyon nehéz volt elfogadnia a veszteséget. Úgy érezte, hogy a nap, a hold és a csillagok tűntek el Apuval együtt és ő ott maradt árván a kifosztott égbolt alatt. Ha Anyu nem tartja benne akkor a lelket… De Anyu tartotta, Anyu szivárvánnyá is vált, ha kellett. Apu halálával kapcsolatban egy Duna-parti séta jelentette számára a fordulópontot. Apuval mindig kijártak, nézték a folyót, kacsáztatták a köveket és beszélgettek. A temetés után sorra felkereste azokat a helyeket, ahol együtt megfordultak. Érezni akarta őt, felidézni az emlékeket. Apu irtó ügyes volt a kacsázásban. Ha jó követ talált, 10-12-szer is meg tudta ugratni azt a vízen. Neki soha nem sikerült többet 3-4-nél. Azon a bizonyos napon azonban egymás után vagy egy tucatszor úgy dobott, mint Apu! Tudta, hogy ez nem sikerülhetett egyedül. Ő üzent ezzel, szinte érezte a vállán a kezét! És akkor alulról, a gyomrából indult meg a zokogás. Mintha a világ minden fájdalma őbenne sűrűsödött volna össze, feltartóztathatatlanul folytak a könnyei. Amikor a sírás abbamaradt, megkönnyebbült. Ráesteledett és hazaindult, mert nem akarta, hogy Anyu aggódni kezdjen. Ám hazafelé menet már mosolygott, mert Apu újra vele volt. A szívében, az elméjében, a lelkében és valahogy mindenütt. Az ágról-ágra repdeső madárkákban, a folyó hömpölygésében, az alkonyatban…

Gábor tálcára rakta a meleg tejet, a mogyorókrémes pirítóst. A nagyszobába vitte és bekapcsolta a tévét. Megkereste a mesecsatornát. Tom és Jerry ment éppen. Peti bejött a szobába, a szemét a képernyőre szegezve leült a kanapéra. Peti nem mosolygott, de Gábor tudta, hogy szereti ezt a mesét. Elé tolta hát a kis étkezőasztalt és Peti szótlanul, a tévét bámulva reggelizni kezdett.

Csengettek.

Gábor felvett egy pólót és kinyitotta az ajtót.

Osztálytársa, Szabolcs állt az ajtóban két nagydarab, kopasz fiúval. Mindhárman fekete bőrkesztyűt viseltek, ami fura volt.

– Hello! Nem számítottál rám, ugye? Jöttem folytatni a legutóbbi beszélgetésünket!

– Megbolondultál? – kérdezte Gábor – Ez itt az otthonom!

– Bemegyünk srácok! – mondta Szabolcs.

A két nagydarab megindult befelé. Gábor ki akarta lökdösni őket, de kapott egy gyomrost és belökték. A földre rogyott. Az idegenek behatoltak a lakásba.

– Na, akkor beszéljünk arról, mi volt az a múltkori geciskedés a suliban! A falhoz szorítottál a folyosón, engem?! Mindenki szeme láttára megszégyenítettél?! Azt hitted, nem fogok bosszút állni érte? Most megfizetsz érte! – hergelte magát Szabolcs.

Gábor próbálta visszaidézni azt jelenetet. Hogy is volt… Szabolcs erőszakkal fogdosni kezdte Esztert, ő pedig ezt nem hagyta és a falhoz nyomta a molesztálót. Szabolcs rúgkapálni kezdett, de ő kitekerte a karját, mire meghunyászkodott. Aztán elengedte, és a maga részéről el is felejtette az egészet. De ennek majdnem egy hónapja is már!

Rúgást kapott a hátába és egy pillanatra minden elsötétült előtte.

– Áááááá! Áááááááá! Ááááááá! Ááááááááá!

Mindhárom behatoló megdermedt. Előttük állt Peti és folyamatosan ordított.

Szabolcs megzavarodott. Azt hitte, hogy Gábor egyedül van itthon, hiszen látta az anyját dolgozni menni hajnalban. Mindezidáig abban a tudatban élt, hogy csak ketten élnek a házban.  

– Hallgass el! Kussolj! – kiáltott Szabolcs, de Peti folytatta tovább.

– Én leütöm! – szólalt meg az egyik kopasz és már indult is a hangforrás felé. Gábor összeszedte minden erejét és a testvéréhez kúszott.

– Cssss! Nincs semmi baj! Minden rendben van!

Lehúzta magához Petit és úgy ölelte át, hogy a vállával és a mellkasával eltakarja előle a külvilágot. A kiáltozás nyöszörgéssé halkult.

Szabolcs gondolkodott. Meg akarta leckéztetni Gábort egy kiadós veréssel, de ez a gyogyós nem szerepelt a képben. Kisvártatva az arca felderült, mert felismerte, hogy a fogyi személyében egy jokert kapott a sorstól.

– Fogjátok le a gyogyóst! Vele is eljátszhatunk egy kicsit, nemde? – mondta Szabolcs és az arcán gonosz vigyor jelent meg Gábor reakciója láttán.

Gáborba belemart a félelem, hogy a testvérét is bánthatják. Agya lázasan dolgozott a megoldáson.

– Ne! – kiáltotta – Mindent… mindent megteszek nektek, ha őt békén hagyjátok!

– Hmm, ez kezd érdekelni! Na, lökd a rizsát te szarfejű! – vigyorgott Szabolcs.

– Ha őt békén hagyjátok, azt tehettek velem, amit csak akartok! Nem fogok ellenállni, megígérem! Bármit megteszek, amit csak akartok!

 – Hmm, ez egy jó ajánlat. A nagyfiú, mint engedelmes pincsikutya. Na jó, legyen!

Gábor Petihez fordult.

– Gyere, most felmegyünk az emeletre!

– Nem lesz jó! – mondta az egyik nagydarab – A bolond nem fogja tartani a száját és beköp minket a zsaruknak!

A terv szerint Gábort megzsarolták volna, hogy amennyiben eljár a szája a veréssel kapcsolatban, az édesanyját csúnya baleset fogja érni a közeljövőben. Szabolcs tudta, hogy a fenyegetés hatására Gábor hallgatni fog arról, ki a tettes. A sérült tesó azonban dugába döntötte a tervet.

– Most már nem megyünk el üres kézzel! – szögezte le Szabolcs – Nincs mese, el kell törni a gyogyós állkapcsát, hogy ne tudjon beszélni!

– Autista! Értelmi fogyatékos, nem tud beszélni, nem tud artikulálni, nem tudják kihallgatni! – kiáltott Gábor – Képtelen bárkit is azonosítani!

Szabolcs Gáborra meredt, aztán hirtelen Peti arcába hajolt. Peti megpróbált elhúzódni, de Szabolcs megmarkolta a haját és hátrahúzta a fejét. Gábor Szabolcs felé ugrott, de számítottak a reakciójára. A közelebb álló kopasz állkapcson verte, amitől a földre zuhant.

– Ha pofázni merészelsz a zsaruknak arról, ami itt történni fog, egyenként eltöröm a végtagjaid! Aztán a jóédes anyukáddal is ugyanezt megteszem, érted?  – üvöltötte Szabolcs. Peti fakó szemeiben nem látta az értelem jelét, csak a félelmet. Undorodva elengedte őt. Gábor felé fordult. 

– Ha köpsz, vagy ez az ütődött mégis elmondja bárkinek is, hogy itt jártunk, nem csupán anyádat éri baleset, hanem őt is! Olyan csúnya balesetre gondolj, amilyet csak el tudsz képzelni!

– Értem és ne aggódj, hallgatni fogok! És ő is! – mondta Gábor – Akkor elvihetem innen a testvéremet?

Szabolcs gondolkodott. Visszavonulni már késő és ennél jobb esélye úgysem lesz.

– Jó! Felviszed és bezárod, a száját betapasztod ezzel a ragasztószalaggal! Mert ha kiáltozni kezd, mi tapasztjuk be, világos?

Azzal Gábor ölébe dobta a széles ragasztószalagot, amit a Gazdaboltban vásárolt, külön erre a balhéra.

– Nem fog kiabálni és erre nincs szükség. – mondta Gábor Szabolcsnak, aztán a testvéréhez fordult – Figyelj, Peti! Most felmegyünk az emeletre, gyere!

– Nemaka! – motyogta Peti – Velemara!

– Nem! – Csattant fel Gábor – Nem vitatkozol! Felmegyünk és megvársz engem!

– Nemaka! Nemaka! – kiáltotta Peti – Velemara!

– Hallgattasd el, vagy mi tesszük meg! – kiabálta Szabolcs, akit idegesített Peti zagyvaléknyelve.

Gábor a testvére homlokához nyomta a homlokát. Kezeivel betapasztotta Peti füleit és gyengéden kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Tudom, hogy nem akarod. De most azt kell tenned, amit mondok! Ha szeretsz, megteszed! Ha szeretsz, megteszed, amire kérlek! Ha szeretsz, megteszed!

Peti elhallgatott. Könnyek csorogtak az arcán.

– Szeet.

– Akkor megteszed!

– Megtesze.

– Jól van Peti, menjünk!

A testvérpár elindult, nyomukban a két kopasszal. Szabolcs lent maradt és rágyújtott egy cigire.

Felértek az emeletre. Gábor megállította Petit a Wc előtt.

– Várj meg itt! – mondta neki és továbbment a szobájuk felé.

– Hé! – kiáltotta az egyik nagydarab – Hova mész?

– Gyere utánam, ha akarsz!

A szobából összeszedett néhány legófigurát, a fiókból kivette a zseblámpát. A kopasz az ajtóból nézte. Mikor végzett, visszamentek. Gábor kinyitotta az ajtót és betessékelte a testvérét. Lecsukta a WC deszka fedelét, arra ültette rá Petit. A legofigurákat és a zseblámpát a kezébe adta.

– Most azt játsszuk, hogy éjszaka van. Te elbújtál, mert bújócskázunk és én megkereslek. Nem jöhetsz ki, amíg meg nem találnak! Csendben kell várnod engem! Zajokat és hangokat fogsz hallani. Ez csak azt jelenti, hogy kereslek. Csendben kell várnod, hogy megtaláljalak! Addig nem szólalhatsz meg, amíg meg nem talállak! Ezt most meg kell ígérned nekem!

Egymás szemébe néztek. Gábor nagyon szerette volna megölelni és örökké úgy tartani a testvérét.

– Nagyon büszke vagyok rád Peti! Ígérd meg, hogy csendben vársz rám! Halljam!

– Ígéje.

Egy pillanatra magához ölelte Petit, aztán eltartotta magát.

– Szeretlek! Most elmegyek, te pedig itt elbújsz. A zseblámpát használhatod, de csendben kell várnod! Nemsokára érted jövök!

– Neme!

– De megyek! Te pedig megígérted, hogy megvársz! És én bízok benned, Peti! Érted, bízok benned!

Gábor kilépett a fülkéből. Kívülről becsukta az ajtót és lekapcsolta a villanyt. Peti halkan nyöszörgött odabent. A három fiú visszaindult.

– Mi tartott ennyi ideig kisköcsög, tán csak nem kisírtad magad a fogyi tesód vállán? – gúnyolódott Szabolcs.

Gábor a kínzójával szemben állt meg és a padlóra köpte a kiszolgáltatottság undorító ízét. Nagyon félt, de nem akarta, hogy lássák rajta.

Kezdjétek! – mondta Szabolcsnak – Vagy talán nem ezért jöttetek?

– De igen, ezért jöttünk! – mondta Szabolcs és kiszolgáltatott ellenfele láttán a hatalom mámora töltötte el.

A három behatoló elkezdte a játékot.

……

Anyu igyekezett halkan kinyitni az ajtót. Vasárnap reggel volt és azt remélte, még alszanak a kicsinyei. Az ajtó kitárult, Anyu leejtette a szatyrait. Szája sikoltásra nyílt, mert a padlón az egyik fia hevert a saját vérébe fagyva.

……

Szabolcs vergődött csak az ágyán, képtelen volt elaludni. Fel volt pörögve, képzeletében újra és újra átélte a verést. Szeretett volna már másra gondolni, de nem tudott. A véres mindig visszatértek.

Lehet, hogy egy kicsit túlzásba estünk! – gondolta – Igen, talán egy kicsit sokat kapott. De a faszomat! Csak azt kapta, amit érdemelt, nem? Máskor majd meggondolja, hogy kivel húz ujjat!

Halkan kinyitotta a szobája ajtaját és a nappaliba osont. Csendesen mozgott, mert a nappaliból nyílt a szülei hálószobája. Nem akarta felébreszteni őket.

A bárszekrényhez lépett és a polcról óvatosan emelte le a whiskys üveget. Visszalopódzott a szobájába. Az ágyra heveredett és meghúzta a palackot.

Nem kellett volna rám támadnia a suliban! – gondolta – Ezt azért mégsem hagyhattam! Na és ha sokat kapott? Majd tanul belőle… – próbálta nyugtatni magát, de a véres képek megint megjelentek.

……

Petire Anyu nővére, Kriszti vigyázott, mert Anyu éjjel-nappal az intenzív osztályon volt. Szinte el sem mozdult Gábor mellől. Most is ott ült és ezredszer is végignézett az ágyban fekvő gyermekén, aki az életmentő műtét és a lélegeztető gép nélkül már halott lett volna. A fia testének minden centiméterét hegek, zúzódások borították és Anyu minden egyes sebről elképzelte, hogyan is keletkezhetett.

Később bement a Rendőrkapitányságra, ahol egy irodába vezették. Az asztalnál az ismerős, rokonszenves nyomozó ült, aki már többször is kikérdezte. Anyu tehetetlenséget olvasott ki a szeméből.

– Hogy van a fia? – kérdezte a nyomozó.

– Még mindig kómában van. Megtudott valamit?

A nyomozó hangja gondterhelt volt.

– Az elkövetés módjából megállapítottuk, hogy többen voltak, minimum ketten, de lehet, hogy hárman. Készpénzt és néhány, könnyen mozdítható értéktárgyat vittek el a lakásból, ebből és más információkból arra következtetünk, hogy a betörök nem profik voltak. Abból, hogy ilyen brutálisan bántalmazták a fiút bosszúra következtetnék, vagy egy pszichopatára! Nem törték fel az ajtót, szerintem a fia engedte be az elkövetőket, lehet, hogy ismerte is őket. Mindent átvizsgáltunk, de nem találtunk idegen ujjlenyomatot a lakásban. A tetthely közelében sajnos nincsen térfigyelő kamera. Kikérdeztük a szomszédokat, már akik otthon voltak az elkövetés feltételezett időpontjában, de azok semmi gyanúsat nem észleltek. Nyomozást végeztünk abban az irányban is, hogy volt-e haragosa a fiának, esetleg tartozott valakinek egy komolyabb összeggel, de nem találtunk semmi érdemlegeset. Úgy néz ki, hogy a fiát mindenki szerette, asszonyom.

– A fiamat mindenki szereti, nyomozó! Ne beszéljen róla múlt időben!

– Elnézést kérek és igaza van! A fiát mindenki szereti, nem voltak ellenségei, nem voltak tartozásai. Sajnos, a tettes és az indíték egyenlőre ismeretlen előttünk.

– Tehát nem tudják, hogy kik verték agyon a fiamat! Nem tudják, hogy kik kínozták meg! – kiáltotta Anyu – Azok a mocskok szabadon futkosnak, élik az életüket, a fiam meg egy kórházi ágyon fekszik és még lélegezni sem képes segítség nélkül! Hát nem érti? Ő a Kicsikém, az én Kicsikém!

A nyomozó zavarban volt. Mélyen átérezte az asszony fájdalmát.

– Asszonyom… kérem… Árulja el, volt-e a fiának haragosa, vagy bárki, aki ártalmára lehetett volna!

– Nem… Az én fiamnak nem volt haragosa… Nem tudok róla.

A nyomozó úgy érezte, megrekedt az ügy. Peti kihallgatása vakvágány volt. A fiút nem lehetett szóra bírni és semmi használható információ nem volt a kezükben.

Anyu a férfira nézett. Látta a szánalmat a szemében. Ezt nem akarta, felállt.

– Köszönöm, hogy tájékoztatott nyomozó. Kérem hívjon, ha új információval rendelkeznek!

……

Hárman ültek a nappaliban. Anyu egyedül Krisztit tudta elviselni maga mellett Petin kívül. Nemrég jöttek meg a kórházból, ahol Gábor már hatodik hete feküdt kómában.

– Fiam menj, öltözz át! – szólt Petinek.

Peti kérdőn nézett Anyura, aki értette a néma kérdést.

– Felveheted Gábor pizsamáját… és utána nézünk mesét.

Peti felment a szobába átöltözni. Az eset óta csakis a testvére ruháit volt hajlandó hordani. Anyu miatta is aggódott. Az esemény óta Peti egy árva szót sem szólt.

– A nyomozó telefonált. –mondta Kriszti – Nem zárják le az ügyet, de amíg nincs újabb nyom, nem tudnak mit csinálni. Azt kéri, hogy bízzunk benne, mert ő nem adja fel.

Csend telepedett a szobára.

– Emlékszel, gyerekkorunkban, hogy szerettük Papa takaróját? Amikor leült a fotelbe és betakarta vele a lábát, mindig hajba kaptunk, hogy melyikünk feküdjön az ölébe! – idézte fel Anyu.

– Igen és Papa ránk szólt, hogy ne veszekedjünk, mert mindketten elférünk! – folytatta Kriszti – Emlékszem, hogy a térdére ültetett bennünket, a fejünket a mellkasára hajtottuk és ő olvasott nekünk! Hogy szerettem azokat a meséket! Pedig sokuk szomorú volt.

– Andersen mesék voltak. Azóta nem is olvastam őket…. Képzeld, megtaláltam Papa takaróját Gábor holmija között.

– Hát ő vette magához?

– Igen. Nála volt a „legendás” takaró. Gondolom, kellett neki egy emlék a nagyapjától.

Egy ideig nem szólalt meg egyikük sem. Aztán Anyu kérdezte meg:

– Ha nem éli túl… Te milyen emléket viszel Gábortól?

Egymásra néztek. Kriszti felállt, odament a húgához és átölelte. Sokáig maradtak így, a szeretet élő szobraiként. Aztán Anyu elsírta magát és úgy érezte, soha többé nem tudja abbahagyni.

……

Anyu rém izgatott volt. Petit figyelte, ahogy az a papír fölé görnyedve dolgozott. A Duna-parton voltak, napmeleg köveken ültek. Gábor már tíz hete volt kómában. Anyu visszament dolgozni, a munkahelyén megoldották, hogy csak nappal kelljen bejárnia. Szinte minden szabadidejét Gábornál töltötte és lelkiismeretfurdalása volt azért, hogy Petit elhanyagolja. Kárpótlásként és mert olyan szépen sütött a nap, lejöttek a partra. És itt, a folyóparton, Peti egyszer csak kivette a táskából a noteszt, a tollat és rajzolni kezdett. Már vagy egy órája rajzolt és Anyu rém izgatott volt. Peti hirtelen abbahagyta a munkát és bambán meredt a semmibe.

– Mit rajzoltál, Kicsim? – kérdezte Anyu, igyekezve nyugodt hangot megütni.

Peti visszatért a valóságba. Felállt, odavitte a művet Anyuhoz és szó nélkül a kezébe nyomta.

Anyu figyelmesen nézte a képet. Felismerte a saját nappalijukat, ahol négy fiú tartózkodott. Az egyik a földön feküdt. Gábor volt az. Anyu kezében megremegett a papír. Erőt vett magán és tovább nézte a képet, a másik három alakot. Mintha ez egyiket látta volna már valahol.

– Ezek ők? – kérdezte Petit.

Peti a folyót bámulta. Nagy sokára Anyura nézett és bólintott.

……

Amint hazaérkeztek, Anyu azonnal a fényképes dobozhoz ment. A tartalmát a padlóra borította. Kapkodva turkált a képek között. Egyszerre a kezébe akadt az, amit keresett. Egy osztálykép volt, tavaly készült. Gábor az első sor közepén mosolygott vidáman. Anyu mozdulatlanná dermedt. A hátsó sorban, balról a harmadikként felismerte azt a fiút, akit Peti lerajzolt.

……

Szabolcsnak nem volt kedve suliba menni, inkább otthon maradt és az apja whiskyjét szopogatva pornót nézett a laptopon.

Ki is verem mindjárt rajtad, olyan jó vagy bébi! – mondta a térdelő helyzetben dolgozó pornószínésznek. Már jócskán volt benne ital. Kintről egyre erősödő szirénázást hallott, aztán fékcsikorgást közvetlenül a házuk előtt. Szirénák kék-piros fénysugarai hatoltak át a függönyön. Az ablakhoz tántorgott, a függönyt résnyire húzva kilesett. A látvány félelemmel töltötte el. Járőrök álltak a kertkapunál.

Rájöttek! – futott át agyán a gondolat és érezte, ahogy a vizelete végigcsurog a lábszárán.

……

Anyu lassan tért magához, hirtelen nem tudta hol van. Aztán beugrott, hogy ez a kórház és elbóbiskolt az ágy melletti székben. Peti az ágyon ült, Gábor kezét fogta és beszélt.

– Szja Gábo! Megtaláltá?

Anyut semmihez sem fogható boldogság járta át, amikor meghallotta Gábor hangját.

– Igen Peti, megtaláltalak…

Tigyi Jégfarkas Balázs