Álmában sirály volt. A fényben úszott, a szél hátán repült, a végtelenbe tartott. Szeretett volna örökké így maradni, harmóniával csurig átitatódva lebegni a béke tengerében, ám a sirály végső búcsút intett fénylő szárnyaival… Mandulaillat cirógatta langyos hullámokban és a valóság e kedves hírnöke apránként elmosta az álom homokfalát. Ébresztőóra vidám csilingelése tördelte fel a csend burkát, Anna kinyitotta a szemét. A félhomályos szobában egymásba csimpaszkodva táncoltak az arany napsugarak. Boldoggá tették az ébredés puhán tovahussanó percei. A világot simogatónak, lágynak és biztonságosnak érezte. Összegömbölyödött a mandula leheletű paplan alatt és elégedetten feldorombolt, akár egy kiscica.
…..
A köhögés egész testét rázta, izmai tűréshatárig feszültek. Tüdeje égett. Attól félt, hogy egy nap ki is köpi rongyos foszlányokban. A rohamot nem tudta sem megfékezni, sem irányítani. Végül belsejét egyetlen, gyilkos szorítással rántotta össze a görcs. Képtelen volt moccanni, vagy akár lélegezni. Minden erejét megfeszítve igyekezett kiköpni a torkát harapó, tüskés golyót. Mikor már azt hitte, nem bírja tovább, a roham megkönyörült rajta. Ugyanolyan hirtelen távozott, ahogyan érkezett. Egy kis idő múlva már csak a nyomorult félelem emléke és a betonon szétterülő, véres nyáltócsa emlékeztetett arra, hogy itt járt. A lomhán visszaereszkedő csendet sercegés törte meg, Edit kinyitotta a szemét. Mocskos betonon feküdt a szeméttárolóban, ahol mindent átitatott a bűz. A sercegés a szatyorból jött. Hamar megoldotta az este gondosan becsomózott füleket, a zacskó tartalmát kiborította. Soknapos, száraz kenyér és penészes sajt közül jókora csótány iszkolt elfelé. Megkönnyebbült. Attól tartott egeret, vagy patkányt fog találni, azoktól ugyanis irtózott. Kézbe vette az egyik papucsát és megcélozta a menekülőt. Pufff! Mellétrafált. A csótány eltűnt a konténer mögött.
…..
Anna óvatosan dugta ki lábfejét a takaró alól. A fürkész testrész megnyugtató üzenetet küldött a szoba hőmérsékletéről. Nagyot nyújtózva kitakarózott. A redőnyön átszűrődő fénynyalábok aranybarna színt kölcsönöztek bőrének. Könyökére támaszkodva végignézett magán: lábait izmosnak, csípőjét íveltnek, mellét teltnek találta. Pazar teste kellemes érzéssel töltötte el. Tudta azt, hogy az emberek a szépet szeretik. Belebújt a papucsába, felvette a székre készített selyem pongyolát és felhúzta a redőnyt. Az ablakon betörő napsugarak áradatától egy pillanatra megrészegült. Csak állt az ömlő fényben és a lelke együtt táncolt a napsugarakkal.
…..
– Ó, hogy a rák egye ki a beledet! – káromkodta el magát Edit.
Már az ötödik gyufa tört ketté remegő ujjai között. Jó dekket tett félre előző napról, de eddig képtelen volt meggyújtani. A hatodik próbálkozásra végre sikerült, mélyen leszívta a füstöt. Olcsó rúzs hintőpor-ízét érezte a dohánypapíron. Prostié vagy cigányasszonyé lehetett – gondolta – azok szívnak ilyen erőset. Élvezettel cigizett, miközben a feje fölött futó, nagy csövek zúgását hallgatta. Tudta, hogy már nem sok ideje maradt, mert a lakók hamarosan fölébrednek, a gondnok pedig rányitja az ajtót. Ivott pár kortyot a kilincsmosónak becézett, kétliteres, olcsó borból, hogy elkerülje az alkohol-elvonási tüneteket, melyeket oly jól ismert. Csak szinten kellett tartania magát. A kialudt csikket az egyik konténerbe pöckölte. Flakonból vizet öntött a markába, arcot mosott. Erősen dörzsölte a bőrét, mely a gyenge érintést már rég nem érzékelte. Miután végzett, előszedte a szociális munkástól kapott fertőtlenítő spray-t és a bal lábán térdig felhúzta a nadrágot. Vádliján nagy kiterjedésű, fekélyes seb terjengett. A hús mélyen fertőződött és nyüzsgött a nyüvektől. Pár milliméteres nagyságú, szürkésfehér kukacok százai falatoztak az elhalt húsból, vagy kerestek maguknak újabb táplálékot a még egészséges szövetekben.
Ez nem az én testem, nem hozzám tartozik! Nekem szép lábam van, ez csak valami tévedés! Valaki másé, valaki más fekélyes lába ez! – üvöltözték kétségbeesett gondolatai, miközben a spray-jel megcélozta a beteg részt. Haldokló kukacok tucatjai hullottak a földre.
…..
A sistergés elérte tetőpontját és alábbhagyott. A konyha frissen főtt kávé illatával telt meg. Anna a kávét kedvenc bögréjébe öntötte. Tejet töltött hozzá egészen addig, míg a keverék vajszínű nem lett. Megkóstolta, nyelvével csettintett, a tejeskávé tökéletesre sikerült. Az erkélyen lévő kis asztalkára pirítóst, dzsemet, vajat, mogyorókrémet, mézet vitt. Imádott az erkélyen reggelizni, az égbolt látványa békével töltötte el a lelkét. Kiült, lakmározni kezdett. Katonánként más-más kennivalót rakott a pirítósra és egy-egy falat után kávét kortyolva hagyta, hogy az ízek elkeveredjenek. Reggeli után lezuhanyozott. A forró víz zuhatagától lélegzése kihagyott, sejtjei örvényleni kezdtek, egész lényét átjárta a gyönyör. Felfrissülve és kókuszillatúan lépett ki a fürdőszobából. Lábujjhegyen járt, mert ehhez támadt kedve. A ruhásszekrényből szexi, fekete alsóneműt, fekete minit és elegáns, azúrkék blúzt választott. A tükör előtt öltözött, magabiztos mozdulatokkal. Mikor készen lett, figyelmesen nézte a tükörképét.
– Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken!
A tükör továbbra is őt mutatta, Anna jót kacagott saját szellemességén.
…..
Voltak ritka napok, amikor a csodával határos módon nem fájt semmije. Edit reménykedett benne, hogy ez is ilyen lesz. A kikerülhetetlen rohamtól eltekintve szerencsésen indult a reggel, csak a dereka sajgott egy kicsit.Belebújt a papucsaiba és eligazította magán a ruházatát: a kockás nadrágot, a kötött pulóvert.Viseltes férfiruha volt mindkettő, de neki megfelelt. A matracot a falhoz támasztotta, aztán körbejáratta tekintetét az „otthonán”. Örült annak, hogy volt egy kis zuga, ahol napnyugtától-napkeltéig a maga ura lehetett. Itt senki sem küldte arrább, senki sem rúgott bele. A szeméttároló biztonsága a kosz, a bűz, a rágcsálók és a bogarak jelenléte ellenére is többet ért számára, mint a hajléktalanszállók nyújtotta extrák. Hiába a meleg víz, a tévé, a tea zsíros kenyérrel, a szállón nem lehetett egyedül. Ott folyton résen kellett lenni, kikerülni a kötekedőket, elviselni a hatalmaskodókat, alkalmazkodni a szabályokhoz.
…..
Anna bezárta az ajtót. A kulcsot a retiküljébe tette, felvette a napszemüvegét. Szeretett meglesni másokat a lencse rejteke mögül. Hívta a liftet, aztán a szemétledobóhoz sietett. A fedelet felnyitva hulladékbűz csapta meg az orrát.
Remélem, soha nem kell kibírnom ezt a szagot 10 másodpercnél tovább! – gondolta és leeresztette a szemeteszsákot.
…..
– Egy adag brassói rendel… És tessék, meg is érkezett! – kiáltotta Edit.
Nevetve mutatott a konténerre, melynek alján nagyot puffant a szemeteszsák. A gondnok fáradt mosollyal jutalmazta a tréfát. Szétnézett a szeméttárolóban, ellenőrizte, hogy védence rendben hagyta-e maga után. Miután mindent rendben talált, bezárta az ajtót.
– Vigyázzon magára Edit! Akkor este! – köszönt el a gondnok.
Akkor este. Mikor jön, én már itt várom. – gondolta Edit, miközben a távolodó férfi alakját nézte – Köszönünk egymásnak, kinyitja az ajtót, beereszt. Megkérdezi, van-e vizem éjszakára. Aztán rám zárja a tárolót. Rendes ember ez, tízezerből, ha egy ilyen akad! Hajlékot ad egy csövesnek. Fura, hogy végül csövi lettem, nem gondoltam volna, hogy ide vezet az út. Pedig fiatalon mindenem megvolt, ami a boldogsághoz kell. Család, lakás, munka. Most ötvennyolc vagyok, mindenem elfér két szatyorban, senki sem tudja a nevemet, senki nem vár haza, igaz, nincs is hova hazamennem, csak ez a szeméttároló, amit esténként rám zárnak, én meg csak fekszem, egyedül a sötétben és hallgatom a csövek zúgását. Minden este azzal a reménnyel alszom el, hogy reggel már nem kelek fel és nem kezdődik elölről ez a szánalmas színjáték, amit életnek csúfolnak! – Lesből támadó gondolatai olyan éleseket vágtak a szívén, mintha zsilettpengét húzkodnának rajta. A magány és a kiszolgáltatottság érzése kerítette hatalmába. Úgy érezte, sürgősen gyógyírra van szüksége, ezért sietős léptekkel indult a talponálló felé.
…..
Anna kilépett a kapun. A napfény az arcát simogatta. Érezte, hogy a mai nap szép lesz. Megakadt a szeme a parkon átvágó hajléktalan nőn.
Adhatnék neki pénzt, de minek. Úgyis csak italt venne belőle és attól nem változna meg semmi. Ő ugyanúgy hajléktalan maradna és minket ugyanúgy egy világ választana el egymástól. De félre ezekkel a negatív gondolatokkal Anna! Az idő gyönyörű és a mai nap nagyszerű lesz! – miután rendezte gondolatait, lendületes léptekkel indult a munkahelye felé.
…..
Az öltönyös férfi követte őt. Nem mentek messzire, csak ide, a kiserdőbe. Az első fák után megfordult és a mögötte jövőre nézett. Nap barnította, fiatal arc, határozott arcél, ragadozó szemek.
A szemed könyörtelen – gondolta Edit, de hangosan csak ennyit mondott:
– Itt jó lesz!
A férfi megállt, nem szólt semmit, csak lehúzta a sliccét. Edit nehézkesen letérdelt és a szájába vette. A férfi durván megmarkolta a haját. Kemény mozdulatokkal irányítani kezdte, nem hagyta levegőhöz jutni. Erőszakos volt és mohó. Edit úgy érezte, hogy menten megfullad.
…..
– Ó te édes, édes kicsi Anna! Annácska! Annyira gyönyörű vagy! – a férfi hangja el-elcsuklott a vágytól és falta, egyre csak falta a kívánatos női testet. Anna finomnak találta a csókjait, gyengédnek a kezeit. Már régóta flörtöltek az irodában, kedves játék volt mindössze, de ma úgy döntött, hogy továbblép, mert érezni akarta a férfit, látni a szemében a vágyat és azt, hogy mindennél jobban akarja őt, csakis őt, Annát.
Nem kellett sokat tennie ezért. Az ebédlőben a férfivel szomszédos asztalhoz ült és addig ügyeskedett, míg leborult a retikülje. A férfi ugrott, segített és a többi már ment, mint a karikacsapás. Ezen a szinten még nem tudtak meglepetést okozni a másiknak, biztosan lépegettek a fizikai vágy kitaposott ösvényén. Az érzelmek ingoványa messze volt és Anna nem akart arra a tájra menni. A férfi tükröt jelentett számára, melyben láthatta önmagát. Azt akarta, hogy visszatükrözze őt a világmindenségnek.
…..
– Szopjál te kurva, megfizettelek érte! Szopjál, az anyád büdös picsáját! – ordította a férfi.
Arcon ütötte és Editelveszítette az eszméletét. Amikor megébredt, legelőször a sperma szagát érezte.
Ez a barom az arcomra élvezett! – gondolta döbbenten – A geci állatja!
Felült. Zsebkendőt keresett a zsebében, de nem talált ott mást, csak azt az ötszázast, amit a férfitól kapott fizetségül, még ott a téren. A pólójába törölte az arcát. Szédült, amikor felállt.
Legalább nem volt neki túrós, mint a taxisnak előtte! – gondolta optimistán. Az első lépésnél megingott, megkapaszkodott egy ágban. Az ág korhadt volt, letört, Edit elesett. Újra belehasított a fájdalom, mely ugyan az egész testét átjárta, de a lelkéig nem hatolt el. A lelke biztonságban volt, áthatolhatatlan ködfalak mögött. A lelkét senki és semmi nem érhette már el, így a fájdalomnak is be kellett érnie fáradt, rothadó testével. Újra felállt, ezúttal talpon maradt. Visszabotorkált a térre.
– Adj két kevertet, Karcsi! – mondta a boltosnak.
Letette a pénzt a pultra. A Karcsinak nevezett szó nélkül letette elé a két kisüveget a visszajáróval együtt. Edit a szatyrába süllyesztette őket és a tér egyik padjára ült. Nézte a nyüzsgést, a tömeget, az embereket és nem érzett semmit.
…..
Gyönyörű volt a szeretkezés, Anna ujjongott magában. Változatos és izgalmas, ő maga három orgazmust élt át. A férfi értette a dolgát és sokáig bírta, de végül kimerült és most úgy alszik mellette az ágyban, mint egy jóllakott csecsemő. Anna mindent megkapott tőle, amit ezen a szinten kapni lehetett és a szeretkezés közben eljött az a pont, amikor azt tehetett a másikkal, amit csak akart. Akkor és ott istennőnek érezte magát. Cserébe ezért a felbecsülhetetlen kincsért oly keveset adott, de a partnere így is boldognak látszott. Anna gépiesen simogatta a férfi haját. Egy forró fürdőre vágyott, egy könnyű vacsorára és egy jó filmre. De mindezt már egyedül akarta átélni.
Megajándékoztál, ezért én is megajándékozlak ezzel a rövidke nyugalommal, mielőtt felkeltelek és menned kell. Nem érzek irántad semmit te édes kiskakas és amikor erre rájössz, talán egy kicsit szomorú leszel. Pedig nincs ebben semmi szomorú, mert közös jövőnk sohasem volt és amint kilépsz az ajtón, újra semmit sem jelentünk majd egymásnak. Egy könnyű és édes, de befejezett harmónia vagy számomra. – gondolta Anna és tovább cirógatta a férfit.
…..
Alkonyodott. A két kevert megtette a hatását, Edit ellazult, megnyugodott. Az alkohol kimosta belőle az átélt szennyet. Csak ült a padon, nem gondolt semmire, elfeledkezett mindenről. Nem hallotta már a civilizált világ zajait, úgy érezte, hogy eggyé válik a lassan lenyugvó, hatalmas, vörös napkoronggal. Az izzó-remegő látóhatár egész lényét betöltötte. Időtlen békét érzett a szívében, kicsordult a könnye.
Milyen szép ez, milyen szép minden, amihez az embernek nincs köze! A fák, a szellő, a naplemente, az eső. Ezekben ott van a Teremtő Erő, amiből bennem is van egy darabka, ami már csak arra vár, hogy visszatérhessen a Forráshoz. És mindaz, amit átéltem, mindaz a rengeteg rossz és a kevéske jó, ami megtörtént velem, elenyészik majd és elmúlik ugyanúgy, ahogyan ez a tökéletes naplemente… – gondolta megrendülten.
Lelkének szirmai magukba gyűjtötték az éltető fényt és a békét. Kinyitotta a szemét. A kisfia és a férje állt előtte. Kéz a kézben. Őt nézték. Mindketten egészségesek voltak, boldognak és felszabadultnak látszottak, mintha a baleset sohasem történt volna meg.
Aztán a szülei tűntek fel. Fiatalok voltak, egymás vállát karolták és neki integettek.
Végül önmagát látta, amint egy zöld mezőn körtáncot jár a gyermekével.
A napkorong eltűnt a házak mögött és vele együtt a boldog látomás is. Editnek patakokban folytak a könnyei. Tudta, hogy ez a napszállta csakis az övé volt és azért kapta ajándékba, mert kibírta az életét.
…..
Nehezebben ment, mint várta. A kiskakas mégis többet akart, érzelmeket, szerelmet, kapcsolatot. Anna erre nem számított. Befejezésül könyörtelennek kellett lennie, pedig nem így tervezte. A férfi végül elment és magával vitte a megbántottságát, a dühét is.
Jobb ez így! Nincs szükségem bonyodalmakra. A munkámra akarok koncentrálni, a karrieremre és ebbe jelenleg nem fér bele egy kapcsolat. Ha megnyugszik, nyilván ő is csak a szépre emlékezik majd. – zárta le kellemetlen gondolatait. Lassan merült bele a kádba. A forró víz jelentette gyönyör újra felidézte benne a férfi vágyát, a szeretkezésük tüzes emlékét. Önkéntelenül magához nyúlt és hagyta, hogy a fantáziája irányítsa a mozdulatait.
…..
– Jó estét Edit!
– Jó estét Gondnok Úr!
A gondnok kinyitotta a szeméttároló ajtaját. Edit nem ment be.
– Van vize éjszakára?
– Van, köszönöm. De ma nem alszom itt. Egy régi barátom meghívott egy jó kis buliba. Csak azért jöttem, hogy ne várjon engem hiába a Gondnok Úr!
– Értem. Akkor érezze jól magát Edit!
– Jó éjt maguknak is! És köszönöm a jóságát!
Egy pillanatra egymásra néztek, aztán a gondnok bezárta az ajtót és elment. Edit nem találkozott a régi baráttal és nem várták egy buliba sem. Azért hazudott, mert nem akart kellemetlenséget okozni annak az embernek, aki jó volt hozzá. Végtelen nyugalmat érzett, mert a lelke mélyén tudta, hogy ez lesz az utolsó éjszakája. Elindult hát keresni egy nyugodt helyet, ahol megvárhatja az áhított halált.
…..
Anna a mandulaillatú paplan alatt feküdt az ágyban. A szobában sötét volt, a redőnyön az esti tébolyát élő város fényei nem szűrődtek át. Szerette az elalvás előtti perceket, amikor a teste és a lelke már csak arra várt, hogy átlendüljön az álom kalandos birodalmába, ahol minden lehetségessé vált.
Végül is jó nap volt, játszottam egy kicsit. Megkaptam, amit akartam és holnap is meg fogom kapni. Én soha nem leszek ágyútöltelék! – gondolta Anna félálomban – Az élet szép, de csak annak, aki felül marad. És én sirály vagyok, legfelül, a fényben úszom, a szél hátán repülök, utam a végtelen…
Tigyi Jégfarkas Balázs