Kihajítottak a Földre minket Ketrecbe zárva össze, kiéhezett sakálokat Olyan magányos vagyok, hogy már dugni sincs kedvem Ki érti ezt? Kevesek Ők is hallgatnak, bénultan a visszanyelt fájdalomtól Rám nézel és csupán mohóságot látsz Egy sóvárgó majmot és mancsokat Melyek fáradt kebleid markolásszák automatikusan Persze ugyanez a holdfényben A tengerparton, pezsgővel már romantika Szólsz hozzám és füleket képzelsz a golyóimra Boldogan mosolyogsz Miközben én a saját lelkem okádom tele mérgező magjaimmal Azt mondod szeretsz és én, a kőbunkó nem érzek semmit Szeretsz? A rántott húst is szereted sült krumplival Ha feláll a farkam, kérlek ne vedd a szádba Velem ennél jobbat ma nem tehetsz A világra ráborult a fájdalom És a sebeket már senki sem gyógyíthatja be Ha nem tartasz meg, ellopnak a szavak És visszatér a realitás, a falakra hugyozott kétségbeesés Ki vagy te és ki vagyok én? Kígyópikkelyek közé szorult hajtetűk Otthonunk nincs, célunk sincs Kihasználnak egyre nagyobb gengszterek, még aljasabb faszfejek Pusztán élünk és tűrünk Szívünkben a nyálcsorgató reménnyel, hátha jobb lesz majd Kihajítva, ketrecbe összezártan, kiéhezett sakálokként Tigyi Jégfarkas Balázs