Első
Idejöttél kérdezgetni, mert neked kell egy csöves-süketelés. A szavaimat akarod, a gondolataimat, a sztorimat. Kifacsarnád az utolsó csepp véremet is. Hát ide hallgass, pont szarok rá, hogy te mit akarsz és ezt az egyet megtehetem még akkor is, ha csöves vagyok. Én az utcán nőttem, a börtön nevelt, piás vagyok, drogos, mert csak így bírlak titeket elviselni. Beteg a vérem, kudarc a szagom, az árnyékban élek, más vagyok, nem a te fajtád.
Nem a te fajtád, nem ismersz engem. Te burokban nőttél, szeretett az anyád. Engem akkor vertek, amikor észrevettek. Megtanultam láthatatlan lenni. Te burokból jöttél, óvott az apád. Én rettegtem, ha részegen jött haza. Minden „áldott” este.
Iszonyúan féltem, amikor az intézetbe vittek, de nem sírtam, mert az soha nem segített. Egyedül voltam az egész rohadék, mérgezett világgal szemben. Az emberarcú szörnyekkel teli világban, a gyerektestű szörnyekkel teli teremben. És a szörnyek közelebb jöttek, aztán még közelebb és már nem volt hova bújni és nem volt senki, aki megvédett volna. Te sem voltál ott, amikor felfaltak és kiettek belőlem mindent, ami még érezni és vérezni tudott.
Nem ismersz engem. Valaha mindent megadtam volna egy csipetnyi szeretetért. Egy apró szeretetmorzsáért, egy kis törődésért. De nem mentett meg senki és én végül befalaztam a lelkem áthatolhatatlan, hideg kősziklák közé. Túléltem. Szörny lettem. Egy közülük. Elvettem, amit értem. Kihasználtam, akit tudtam. Lenyomtam, akit lehetett. Ártatlanok vérében tocsogtam és már kilométerekről megéreztem a préda szagát.
Az intézetből megszökhettem, de a sorsom elől nem lehetett. Senki földjén, kapualjban, erdő mélyén, romok között, szutykos padlón, buszülésen, kint a téren és senki nem hajolt le értem. A győztesek mindig elegánsan léptek át. Fintorral az arcukon, ítélettel a szívükben. Én a sárban, a koszban, a bűnben, de ők mindig jóllakottan és én mindig csak éhesen. Egyedül és éhesen a vádlottak padján is, aztán a cellában, a többi bűnös között. Ember ítélt ember felett, az egyik továbblépett, a másik ottmaradt, beszorulva a zajtalanul őrlő börtönrácsok állkapcsai közé.
Mindegy. A múlton nem lehet változtatni, az éhséget nem lehet csillapítani. Az utamat járom és már nem térít meg senki, nem térít el isten, nem térít le ördög és nem érthetsz meg te sem. Ide, a szeméttelep külvárosába, a baszlak-földre, a lelketlenek sikátorába nem jut el a napfény. Te se gyere erre, mert kihasznállak, összezúzlak, megrabollak, meggyalázlak. Ez nem a te földed és nem a te fajtád. Építs kerítést, vegyél rendőrt, katonát, szögesdrótot, olcsó véremen hízott bankjegyekből vonj átjárhatatlan búrát törékeny világod köré és kerülj el. Hidd el, én alapjáraton nem akarlak bántani, de ha a közelembe kerülsz és megérzem a pénzed, a képmutatásod, a felsőbbrendű-hited bűzét, akkor begurulok és elveszek tőled mindent, amit csak tudok.
Második
Oké, oké ne izgulj, csak gyere arrébb tesó, nem fog ő bántani. Így, látod, már el is ment. Behergelte magát, még túl sok benne a harag. Ne hibáztasd érte, nem volt gyerekszobája. Később megnyugszik és akkor rá sem ismersz majd, kedves lesz, mosolygós, de most egy kicsit zakkant. Szóval csövi-interjút szeretnél. Én szívesen beszélgetek veled, elmondom az életemet, meg az érzéseimet, ha akarod. Régóta rág valami, ami ki akar jönni.
Tudod testvér, már vagy százszor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, aztán mégis továbbvonszolt az élet. Sokáig nem értettem, hogy miért. Előfordult, hogy azért ítéltek el, mert nem volt hol aludnom és nem volt mit ennem. És emlékszem, az erdőt tavaszillat lengte be, április eleje volt, amikor néhány suhanc félholtra vert a bimbózó virágok között. Szórakozásból tették, megtehették és megúszták, mert egy hajleszért nem szakadtak meg a zsaruk sem. Pedig az nem úgy van ám, hogy csövesnek születsz.
Én azért ittam a kilincsmosót, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, amivé váltam. Rettegtem attól, hogy tényleg az vagyok, aminek látnak. Gyanús vagyok, undorító fertelem, megvetést érdemlő, értéktelen, toprongyos szemét. Mert ez tükröződött vissza azoknak a szemében, akik egyáltalán hajlandóak voltak rám nézni. Olykor megpróbáltam kikászálódni, tettem egy lépést, aztán még egyet, de a tekintetekben akkor sem változott semmi. Pedig az nagyon nehéz ám, egy senkiből valaki lenni, változtatni a sorsodon. Mindenki csak azt látja, amit látni akar és ha vesztesnek akarnak látni, akkor annak is fognak.
Gyerekkoromban gyakran füstszagú ruhában kellett iskolába mennem és a többiek nem akartak mellém ülni a padba. A szagom miatt, a bőröm színe miatt, a származásom miatt. Aztán már én nem akartam, hogy mellém üljenek és verekedtem, amikor a lyukas cipőmre néztem. Hamar rájöttem, hogy amíg én bántok mást, addig engem nem bánthatnak. Ez volt a hatalom igazsága, egy olyan kapaszkodó akkor nekem, amiért megérte erősnek lennem. És erős lettem, bárkivel kiálltam, féltek tőlem. De mégsem tudtam megakadályozni, hogy elvigyék az apámat. Öt kocsival jöttek, szirénázva, gumibottal, fegyverrel. A földre nyomták, megbilincselték az én nagy, félelmetes apámat. Betuszkolták egy rendőrautóba és vitték. Még csak el sem köszönhettünk egymástól. Később, ha megkérdezték mivel foglalkozik az apám, lesütött szemmel hallgattam.
Tudod testvérem onnan, ahonnan én jövök, az alvilág egy jobb élet reményével kecsegtetett. Pénz és tisztelet, mert a kettő együtt jár. Elhittem, ha pénzem van, ha félnek tőlem, az már egy jobb élet. Beszippantott és nem létezett más, csak a banda, a balhék, az élvezetek. Azt hittem, hogy végre valaki vagyok, végre elfogadnak. Talán megérted, hogy egy telepi cigánygyereknek, aki éveken át a halálról álmodozik a kormos szobában, mindez ellenállhatatlan vonzerővel bír. Mindent megkaptam, amit csak akartam. Megláttam, megkívántam, megszereztem. Aztán egyszer, ki tudja miért, eljött a nap, amikor nem tudtam megütni azt, akit meg kellett volna. Belenéztem a szemébe és képtelen voltam rá. Sokáig nem értettem, hogy miért. Ő sem volt más, nem volt jobb, mint a többiek, ugyanúgy megérdemelte. Mégsem ütöttem meg és akkor utolért a következő nagy igazság, az illúziók felszámolása. Egyszerűen lecseréltek. Nem tettem meg, amit kell, nem hajtottam több hasznot, hiba lettem a gépezetben. Nem védett többé a banda és előléptek a homályból azok, akik pályáztak rám. Megtaláltak, agyonvertek, eltörték a csontjaim. A csontok idővel ugyan egybeforrtak, de én egy senki lettem. Egy csöves, egy bujdosó. Piáltam, drogoztam, kunyeráltam, hazudtam, csórtam, megalázkodtam. Az illúzió ködét kerestem. A feledést, a soha fel nem ébredést, ahonnan már nincs visszaút. A tű szúrása a mennyország kapujának tárulása volt számomra. Be akartam lépni azon a kapun, így végül beadtam magamnak az aranylövést.
Túléltem. Életben maradtam, akkor még nem értettem, hogy miért. És barátom, ha hiszed, ha nem, ott a kórházban csoda történt: valaki meglátott, valaki végre engem látott. Egy volt drogos, egy lány, egy angyal. Ahhoz, hogy megértsd, mit jelent ez, tudnod kell valamit. Ha végig nézek az életemen, a legrosszabb az volt, hogy senki sem ismert, senki sem értett és nem volt a hatalmas Univerzumban egyetlen lény sem, aki képes lett volna meglátni és megszeretni azt az egyszeri és megismételhetetlen valakit, aki én voltam. A felszín alatt, a szerepek alatt, a haragom, a sebeim, a félelmeim alatt mélyen, legbelül a lényegemben mindig csak arra vágytam, hogy elfogadjanak és szeressenek. Ez a végső igazság, amit csak azután érthettem meg, hogy visszalökött a sorsom a halál kapuján. Visszalökött és azt mondta: „kapsz még egy esélyt haver, lássuk, mit kezdesz vele”. Ezért nem haltam meg és az a lány meglátott, megértett és elfogadott engem. Eszternek hívták, angyal volt. Megtanított látni, érezni, élni. Szerettük egymást, varázslatos időszak volt. Aztán elment, meghalt, de erről tényleg nem akarok beszélni, mert ez még túl fájdalmas bennem.
Arról viszont beszélhetek neked, hogy ez szerelem volt az, amiért nekem ide, erre a bolygóra megérte megszületnem. Sok mindent megértettem neki köszönhetően. S bár csupán egy csöves vagyok, aki vezekel, ugyanakkor mégis boldog, mert ismertem Esztert. Ha ezt megérted, akkor bölcsebb vagy, mint én voltam olyan idősen, mint most te.
Már nem úgy tekintesz rám, mint egy zsák ürülékre, látom a szemedben testvérem, hogy megláttad bennem az embert. Ez baromi jó érzés. Köszönöm, hogy megkérdezted, de nem kérek sem pénzt, sem mást. Remélem, eljössz máskor is és akkor majd te mesélsz az életedről, én pedig meghallgatlak. Persze, csak ha akarod. Most megyek, osztják a vacsorát. Minden jót haver.
Tigyi Jégfarkas Balázs