Reklámtábla

Kivilágított reklámtábla alatt ücsörög a hajléktalan. Mondanám, hogy ember, de úgysem hinnéd el. Az élet sara már rárakódott. Ami kilátszik belőle, az neked is épp megfelel. Egy szatyor, szakadt ruha, durva szakáll és valami ősember tekintet a kapucni alatt. Az eső zuhog. Bicskát vesz elő. Már nem akar élni. Az utolsó üveg piát egy órája itta meg és kezd józanodni. Az sosem jó. Ha most odamennél hozzá és megpróbálnál segíteni rajta, elküldene a jó büdös francba. Itt már nincs segítség.

A keze remeg. De remegő kézzel is szét tudja szabdalni a kabátot a bicskával a bal alkarján.

– Bekaphatjátok! Mind egy szálig bekaphatjátok!

Dörmögi, de nem hallja senki. Az ablakok zárva vannak, a messzeségben motorcsónakok ringanak a kikötőben.

A reklámtáblán egy díszmagyar család. Fehér fogsorosak, mosolygósak. Férfi, nő és két gyerek. Egyik se cigány. Egyik se beteg. Egyik se szegény. Egyik se fogyi. Valamin nevetnek, a napsütötte kikötő partján, előttük a jacht, háttérben a folyóparti luxusingatlanok. A kép szabadságot, kalandot, jólétet, minőségi életet sugall. Azt mondja, hogy költözz be ide, a folyóparti luxuslakóparkba és mindezt megkapod. A férfi a tökéletes feleséget, aki engedelmes, szép és mindig kapható egy kis etyepetyére. Neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, minden este vacsorával várja az urát, sohasem rosszkedvű és csak mosolyogna azon, ha megcsalnák. De meg se lehetne csalni, mert persze azt is megértené, hogy egy férfinek időnként kell a változatosság, sőt, akár hármasban is hajlandó lenne. Szóval a férfi megkapja ezt az örökké fiatal és rajongó feleséget, meg az engedelmes gyerekeket, akik pont olyanok lesznek, amilyennek ő szeretné őket. Egészségesek, sikeresek, még csak nem is kamaszodnak majd, nem lázadoznak, nem illetik kritikával az apjukat, nem ábrándulnak ki belőle, nem nyafognak, nem követelőznek, nem hazudoznak, nem csinálnak serdülőkori állatságokat, amikért szégyenkezni kellene. A férfi ezt kapja. A feleség természetesen megkapja a tökéletes családot. A mindig jókedvű, megértő férjet, aki megteremti az anyagi biztonságot, aki a munkáján kívül csak a családjának él, hűséges, más nőre szemet sem vet. Igényes, türelmes a gyerekekkel, imádja a családi programokat, gyengéden meghallgatja őt, amikor arra van szükség, de tud férfias és határozott is lenni. Együtt mennek majd a szülői értekezletre, magától kiviszi a szemetet és felajánlja, hogy elmosogat, amikor azt látja, hogy a felesége fáradt. A feleség megkapja az álomgyerekeket is. Egy fiú, egy lány, akik mindig őszinték az anyjukkal, szót fogadnak neki és megfogadják a tanácsát. Az első szóra rendet raknak a szobájukban, jó tanulók, jó sportolók és imádják a közös családi programokat. Nem keverednek rossz társaságba és az anyjukhoz természetesen egy kicsit jobban ragaszkodnak, mint bárki máshoz. Mindezt megkapod, ha beköltözöl, hát mire vársz még, kérdezi a reklámtábla.

A csöves meg csak ül ez alatt a kép alatt, ami egy ordas nagy ellentmondás. Nem oda kellett volna ülnie, nem illik oda, miért nem takarodik máshová végezni magával. Egy ilyen szar, vesztes csöves ne üljön ez alá a tökéletes idill alá, mert a puszta létével is beszennyezi azt.

De a csöves nem törődik vele. Szuszog az esőben, a szakálláról is folyik, a ruhája is átázott. Vészesen józanodik, a keze remeg, a vére kívánja az alkoholt, de ma nincs utánpótlás, nem vett több kilincsmosót, nem akarja tovább élni ezt az életet. Ezt már eldöntötte. Ma reggel döntötte el, amikor kilépett a fapad kapuján. Amikor hátbavágta a tudat, hogy ötven éves lett. Ott, abban a pillanatban döntötte el és elég volt annyi, hogy ötven évesen egy éjjeli menedékhely kapuján jött ki reggel.

A reklámtábla szívja magába az esőt. Rosszul ragasztották fel a papírt, vagy eleve hibás volt az anyag, mert azért ezt az esőt ki kéne bírnia, de a gyerekek, a nő és a férfi arca hámlani kezd, ahogy az eső mossa alá a papírt, majd darabokban leválik a mosoly, a haj, a szemek, elmosódnak az arcok foszlik, semmisül meg az idilli kép, a jövő.  

A csöves még vár. Valami visszatartja a végső mozdulatoktól, ami után már nincs visszatérés, csak az előre, a semmibe, a vágyva vágyott nemlétbe. Egyébként meg pont jó helyen van itt a fostos tábla alatt a zuhogó esőben. Rég nem borotválkozott. Valójában évek óta. Minek. Senkinek nem kell már tetszenie, megfelelnie, nem kell megjátszania magát. Ez a szabadság együtt jár a gyökértelenséggel, hogy senkije sincs és ő sem tartozik senkinek számadással. Nem volt ez mindig így. Volt asszony, gyerek, család, meló. Rendes élet. Másik élet. Rég volt, tán nem is volt. De volt, mert még fáj a helye. Az űr a lelkében. Fáj. És hol van most az az asszony és hol van most az a gyerek. Valahol Németországban. Nem tudja kimondani a város nevét. Ott az asszony, meg a gyerek egy másik férfival, egy másik apával. Az már egy másik család, egy másik élet. Persze, az asszonyt is meg lehet érteni. Jobbra vágyott, nem egy ilyen satnya, magyar életre. Mi is várt itt rá, ebben a lerohadt országban? És a gyerekre? Nem focista alkat, nem tanult papnak, nincs itt neki jövő. Ott meg Európa, az igazi Európa, nem olyan Fideszisztán-baszisztán, mint ez itt. Neki a Nyugat kellett, csupa nagybetűvel, szín, gazdagság, biztonság, jövő, nem az ezerszer is lerabolt gizdamagyarország. Mert itt tényleg nincs jövő, ezt már ő is belátja, de akkor még nem, akkor még hazaárulózta is a feleségét azért, mert az jobb életet akart.

A bicskát a Lidl-ben vette. Olyat akart, ami új, amit még nem használtak másra előtte. Nem tudja, hogy miért volt fontos ez, de fontos volt. Persze húzkodták az orrukat az emberek a sorban, de szólni nem mertek neki. És jó is, hogy nem szóltak, mert ma nem nyelte volna le. Ma belemászott volna a képükbe, az ájtatos-keresztény pofájukba, az ostoba, félművelt ábrázatukba. Lehet, ölt is volna. Neki már mindegy. De nem szólt be senki. Kezdeményezni meg nem akart, azért annyit nem ért a dolog.

Nézi, ahogy lehámlanak az arcok, a testek, a színek, a mondanivaló, a hazugság mind leválik a reklámtábláról és nem marad más, mint a rozsdás fémváz. Ennyi ez a csicska élet is. Utána is mi marad majd. Egy bűzlő test, amit el kell temetni, vagy égetni, oly mindegy. Semmi sem marad utána. Még csak emlék sem. A gyerek tán már nem is emlékszik rá. Az asszony meg igyekszik elfelejteni. Semmi sem marad utána. Ez a gondolat egyszerre volt számára megrendítően fájó és felszabadító. Hiszen, ezek szerint ő már most is egy semmi. Egyetlen mozdulat választja el attól, hogy lehetőség semmiből, igazi semmi legyen. Persze a többiek is ugyanilyen semmik. Csak ők még elhiszik a nagy maszlagot, hogy számít, mit kezdenek az életükkel. Ő már tudja, hogy nem számít. Semmi sem számít. Csak ez az eső. Csak ez az este. Csak ez a penge.     

És a penge most vág bele a húsba. Nagyon fáj, de ez az utolsó fájdalom és így ki lehet bírni, hogy nincs visszaút. Nincs visszaút a romok közé. Nincs több kudarc, hiány, fájdalom, magány és megaláztatás, ami az élete nagy részét kitette. Főleg azután, hogy elhagyta az asszony. És vitte a gyereket is. Ő meg hagyta. Mit tehetett volna, mégiscsak az anyja volt neki a legelső. De ezt a csapást sohasem heverte ki. Jött a piálás, a sértett büszkeség, a búfelejtés, az önsajnálat. Lassan csúszott le, vagy gyorsan? Minden csak nézőpont kérdése. Mindenki elkopott mellőle. A haverok is. Barát meg sohasem volt. És a hajléktalanság már a végállomás. Egy irdatlanul hosszú állomás.

Azért jó lett volna kipróbálni egy másmilyen életet. Egy Svájcit, Norvégot, vagy egy Svédet. Nem csak ezt a ragacsos Magyart. Jó lett volna egy normális országban élni. Ahol nem ilyen szemetek az emberek egymással. Ahol megéri alkotni, küzdeni, teremteni. Ahol van értelme az életnek. De itt… A viccre gondol, arra a bizonyos üstre a pokolban. A magyarok üstjére, amelyet őrizni sem kell, mert úgyis visszahúzzák egymást az emberek az üst mélyére, ha valaki ki akarna mászni.

Folyik el a vére, kábaság vesz erőt rajta, lecsukódnak a szemei. Végig dől a padon. Már vihetik börtönbe is, közterületen alvásért, az sem érdekli. Ez is csak ilyen szétgyalázott országban lehet törvény, hogy börtönbe zárják azt, akinek nincs hol aludnia. Mindegy, leszarja már ezt is. Mi volt a jó az életben? Nehéz felidézni. Amikor a gyerek született. Olyan apró volt és védtelen. Akkor érzett valamit. Szeretetet, gyengédséget, meg akarta védeni a világtól. És ez fáj azóta is, hogy nem tudta megvédeni. Hogy nem ő tudta megvédeni. És a gyerek nem tehet róla. Nem tehet róla, hogy nincs igazi apja, csak egy pót, egy német. Egy biztos rendes seggfej. De nincs, aki megmutassa neki, milyen egy igazi, egy magyar férfi. Egy elfuserált ember. Nincs már ilyen és nem is lesz. Nem lesz, mert ő sincs már többé.  

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs

Kismadár szerelem

Erdőn nagy fa, kismadár

Kismadárka párra vár

Párra vágyva tüzes csőre

Epekedő dalra jár

Erdőn ének messze száll

Ki a zugból, át a csenden

Be a lyukba, ott a lyukban

Szomorkodó kismadárkát megtalál

Erdő szárnya, kismadár

Szíve húzza ki a lyukból

Át a csenden, túl a csenden

Epekedő várja már

Tüzes csőre türelmetlen dalra jár

„Csak jönne, jönne, jönne már!”

Erdő könnye, kismadár

Át a csenden, be a zugba

Ott a zugban

Szomorkodó kismadárka

Párt talál

Csinos csőre édes-könnyes csókra jár

Nem is hagyja abba már

Tigyi Jégfarkas Balázs

Egy lepel lehull, avagy miért etetjük a galambokat

Régóta zuhogott az eső egyfolytában. A hajón nagy volt a nyüzsgés. Noé a kormánykeréknél állt. Békét érzett magában, a jól végzett munka elégedettségét. Minden állat felpakolva, mindenkinek elegendő az élelem, víz is van bőven és a hajó sem szelel. A világ többi része meg elpusztult. Élőlények milliárdjai. Hm, az élet megy tovább. Miközben ezen elmélkedett, valami mégis idegesíteni kezdte. Egyszerűen nem hagyta nyugodni. A valami rá szállt az orrára. Fájdalmat érzett, dühödten odakapott. Mikor elvette a kezét, a tenyerén egy szétnyomott nőstényszúnyog hevert.

– Az istenit!

– Szólítottál? – Zengett a már ismert, de még mindig félelmetes hang és az ég kinyílt.

Gyorsan a háta mögé rejtette a bűnjelet és ártatlan képet vágott.

– Nem uram, csak káromkodtam. Bocsánatot kérek, nem fordul elő többet!

– Ajánlom is Noé, mert igen sok dolgom van és nem érek rá azzal foglalkozni, hogy a saját teremtményem azért szólít, mert frusztrált lesz valami szarságtól!

És az isten csak mondta, csak mondta a magáét.

Noé tudta, hogy ennyivel nem úszta meg. Bólogatott együgyűen és magában áldotta az Urat a szabad akaratért és azért, hogy nem lát bele a fejébe. Arra gondolt, ahhoz képest, hogy az Öregnek elvileg nincs szabad ideje, még egy ideig pörölni fog vele. Ugyanúgy, mint az asszony…

– …a Föld csak a számos világok egyike, melyekről gondoskodnom kell és nem érek rá folyton iderepkedni a világűr távoli csücskéből csak azért, mert az egyik kellemetlen teremtményem nem tud uralkodni a dühén…

De hogy fogom pótolni a szúnyogot? Biztos nélkülözhetetlen, különben nem lett volna rajta a listán. Hajjaj! Csak meg ne tudja! Legutóbb is milyen dühös lett rám, amikor keresztezni próbáltam a birkát a rókával. Pedig a biróka überelte volna az öszvért is! Persze megtudta és a náthával sújtott. Vajon most mivel büntetne, ha kiderülne, hogy agyonütöttem egy másik teremtményét? Nyilván sokkal durvábbal…

– …Pedig nem olyan nehéz uralkodni magadon! Tanulj tőlem! Mikor láttál engem dühösnek?

Noé már olyan finomra hangolta a hallását az asszonnyal való kommunikációjának köszönhetően, hogy tudta, erre a kérdésre felelnie kell. Ráadásul azt is megtanulta, hogy ennél a bizonyos hangsúlynál nem őszinte választ várnak tőle, csupán egyetértést.

– Még soha nem láttalak dühösnek, ó Uram!

– Na látod! Ha én képes vagyok rá, pedig összehasonlíthatatlanul több feladatom van, mint neked, akkor te is képes vagy rá, hiszen a saját tükörképemre teremtettelek. Minden csak akaraterő kérdése. Találd meg magadban az isteni erő morzsáját…

Szereznem kell egy másikat! Nem is olyan bonyolult a dolog, csak van még valahol egy túlélő szúnyogina! De kit küldjek el érte? Olyan kell, aki tud repülni! Egy madár! Ráveszem, megkeresi, elhozza, sima ügy…

– …Szóval nőjél fel végre és ne kelljen még egyszer feleslegesen idejönnöm!

– Igen ó Uram, így lesz! Köszönöm a leckét, alázatos szolgád nem fog csalódást okozni neked!

Az ég bezárult és Noé magára maradt.

– Holló, galamb, gyertek ide!

A két madár odaröppent, kíváncsian várták, mit akar mondani a megmentőjük.

– Figyeljetek, akadt egy kis probléma! Ez nemcsak az én problémám, hanem a tiétek is, szóval együtt csücsülünk a lecsóban. Amint eláll az eső, kirepültök és…

Noé megint a kormánykeréknél gondolkodott. Az eső már régóta elállt, a tengernyi vizet beitta a föld. A holló visszajött, de nem a várt eredménnyel. A galambnak még se híre, se hamva. Ha ő is odaveszett, azzal már semmiképp sem tudok elszámolni, ó Teremtőm! Még csak az asszony tudja, neki el kellett mondanom, látta rajtam, hogy valami emészt. Hihetetlen, hogy mindig mindent észrevesz! Ezzel kezdenem kell majd valamit, de előbb legyen meg a szúnyog! De mit mondjak az Úrnak, ha majd újra kérdezi, miért nem megyek ki a hajóból? Mintha csak megérezte volna a félelmét, felhangzott a félelmetes hang és az ég kinyílt.

– Noé!

– Igen, ó Uram?

– Nem értem, miért nem hagyod el a bárkát! Megígértem már, hogy többé nem zúdítok a Földre özönvizet! Becsszóra ez volt az utsó! Akkor meg miért nem jössz ki és népesíted be ezt a bolygót, ahogy meghagytam neked? Hetek óta bent kuksolsz!

– Poszttraumás stresszben szenvedek, ó Uram! Negatív gondolatok és rémálmok gyötörnek! Képtelen vagyok elhagyni a menedékemet!

– Jaj, te szerencsétlen ember, ne gyere nekem ezzel a maszlaggal! Ami történt, megtörtént, fátylat rá!

– Igazad van, ó Uram és mennék is én, de a lábaim nem engedelmeskednek. Elfog a félelem, ha arra gondolok, odakint kell élnem. Azonkívül bűntudatom van, hogy én túléltem, a többiek pedig mind meghaltak!

– Bla-bla-bla. Na figyelj, ez engem nem érdekel! Kijössz és megjutalmazlak, vagy bent maradsz és megbüntetlek. Válassz!

– Ó, Uram, ha jól meggondolom, már az is jutalom számomra, hogy életben hagytál! Csak adj még egy pirinyó időt a gyásznak és meglátod, magamtól helyre jövök!

– Egy pirinyó időt kapsz!

Az ég bezárult és Noé magára maradt.

Épp azon kezdett tanakodni, vajon a Teremtő mindig ilyen végletes volt-e, vagy csak nemrég választotta a sötét oldalt… Ekkor bukkant elő a galamb. Csőrében egy olajággal. Az olajágon pedig egy kifejlett nőstényszúnyog pihent.

– Szavamra! Megcsináltad!

Ujjongott Noé és azonmód táncra perdült örömében. Mikor kitáncolta magát, megkérdezte a galambot.

– Hát az úgy volt, hogy csak repültem, repültem napokig, de sehol sem találtam túlélőt. Már a fele elfogyott a magnak, amit az útra adtál. Ekkor egy hordót pillantottam meg, amint békésen ringott a víz tetején. Leszálltam rá. És akkor megláttam őket, édes kis szúnyoglárvák kapaszkodtak a hordó peremébe! Mondanom sem kell, az utolsókat rúgták szegénykék! Segítettem nekik életben maradni. Tápláltam őket a saját testemből! És most itt ez a felnőtt példány, készen arra, hogy benépesítse a Földet szúnyogokkal!

– Várjál csak! Azt mondtad, több lárva is volt, de én csak egy szúnyogot látok!

– Igen, de elfogyott a mag és én éhes voltam…

– Pfuj, ez undorító, de értelek. Nos, leköteleztél. Hogyan hálálhatnám ezt meg neked?

– Előszőr is azt akarom, hogy amikor majd elmeséled a gyerekeidnek az utókornak szánt, kifehérített verziót, szóval abban a sztoriban én valami hősies cselekedet hajtsak végre!

– Meglesz!

– Másodszor, unom az örökös keresgélést a kaja után. Az a kívánságom, hogy ezentúl az emberek etessenek!

– Hm, megoldható. De erről a kis kalandodról egy szót se senkinek!

– Hallgatni fogok, mint a sír. Tud még róla valaki?

– Az asszony.

– El kell hallgattatnunk!

– Mi?

– Ha mondom! Túl sokat tud.

– Egy fenét hallgattatjuk el! Nélküle nagyon magányos lennék!

– Akkor viszont a hatalmában leszel! Zsarolni fog!

– Nem fog, mert szeret!

– Hát, legyen neked igazad, Noé! De a mi kettőnk dolgában megegyeztünk, ugye?

– Meg.

– Akkor jó. Béke veled!

A galamb elrepült. A szúnyog megkereste a hímjét és benépesítették a Földet. Az asszony megtartotta a titkot és szerette is a férfit, de azért uralkodott rajta. Noé előjött a hajóból és betartotta az ígéretét. Végül minden jól alakult, kivéve az éhséget, a szomjúságot, a fájdalmat, a betegségeket, a halált, az irigységet, a haragot, a bosszút, a hazugságot… itt a vége, fuss el véle!

Jégfarkas

Változás

Nem kellesz neki
Ha megfeszülsz sem
Nem vagy elég
Nem vagy elég jó
Soha nem is leszel
A te hibád, hogy nem vagy elég
Hogy nem vagy elég jó
A te hibád
A könnyek hiába vájnak csatornát arcodon
Nem segít
Nem segít semmi
És elmúlik a perc
A következő is
Számtalan, tengernyi bánattal terhes perc
És azután, hogy mégis felálltál a padlóról
Százszor is összetört szívvel
De felálltál
Egyszer csak úgy ébredsz
Hogy már ő sem kell neked
Ha megfeszül sem
Mert elég vagy
Igenis elég jó vagy
Már akkor is az voltál
És nem a te hibád, hogy neki nem voltál elég
Hogy neki nem voltál elég jó
Nem a te hibád, az övé
És akkor már felnőttél és túl vagy az egészen
Persze egy kicsit mindig fájni tud, ám
Erős lettél és végre te is látod, hogy szép vagy
Gyönyörű vagy, amilyen mindig is voltál

Jégfarkas

Magyar vagyok

Kis-Magyarország
Magyar vagyok
Vén Európa
Magyar vagyok
Ateista állat
Magyar vagyok
Kurvaanyázok
Magyar vagyok
Vármegyét tagadok
Magyar vagyok
Várólistás
Magyar vagyok
Nem emigrálok
Magyar vagyok
Szabad vagyok
Magyar vagyok
Idegenben csóró
Magyar vagyok
Döbrögi bazdmeg
Magyar vagyok
Térdre csuhások
Magyar vagyok
Stadionra köpök
Magyar vagyok
Gerinces vagyok
Magyar vagyok
Nem vadászok
Magyar vagyok
Meglopnak, átvernek
Magyar vagyok
Az isten bassza meg
Magyar vagyok
Balról előzök
Magyar vagyok
Féktávolságos
Magyar vagyok
Nem panaszkodok
Magyar vagyok
Fogd meg a söröm
Magyar vagyok
Nagykapun jövök
Magyar vagyok
Igazmondó juhász
Magyar vagyok
Nagy foci kis pénz
Magyar vagyok
Teleki Pál
Magyar vagyok
Sírva vigadok
Magyar vagyok
Homofób sem vagyok
Magyar vagyok
Batthyány Lajos
Magyar vagyok
Putyinnak üzenem
Magyar vagyok
Orbánnak üzenem
Magyar vagyok
Anyátok picsáját
Magyar vagyok
48, 56
Magyar vagyok
Petőfi Sándor
Magyar vagyok
Nem eszek húst
Magyar vagyok
Veletek vagyok
Magyar vagyok
Senki se szeret
Magyar vagyok
Leszarom magasról
Magyar vagyok
A világ közepe
Magyar vagyok
Keblemre cigány
Magyar vagyok
Hajrá Ukrajna
Magyar vagyok
Három az igazság
Magyar vagyok
Magyar vagyok
Magyar vagyok

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs


Vihar illatát

Vihar illatát hordja a szél

De mi bemenekülünk házainkba és

Falak mögül hallgatjuk az ősi hangokat

A táncba hívó, elemi üvöltést

Szívünk riadtan dobog

Mert már nem az a nemzedék vagyunk

Az az esőben táncolós

A falainkba ablakokat vágtunk

Ám azokból csak újabb falakat, ablakokat

És égdörgés elől bújó, riadt emberkéket látunk

Saját elmúlásunk olcsó pillanatképeit

Mikor romlott el minden

Volt egyáltalán esély

Nem tudom. Csak azt, hogy fájdalmas

A falak között élni ezzel a tudattal

Miközben a múltunk, a fiatalságunk

És mindaz a csoda, amivé válhattunk volna

Odakinn táncol a viharral

Tigyi Jégfarkas Balázs

Cicifotó

Pedig az a fotó a legszebb reményekkel készült.

Az lett a legjobb az összes közül és az is lett elküldve hatalmas izgalmak és szívdobogások közepette. Hiszen az anyján és saját magán kívül évek óta senki más nem láthatta azt, amit most lefotózott. Az apja vigyázott, hogy még csak véletlenül se lepje meg a lányát mezítelenül és a lány is ügyelt arra, hogy az oltalmazó apai szemek elé ne kerüljön olyan látvány, amit azok nem láthatnak már. 14 éves, bimbózó virágszál volt, minden üde és friss rajta, de ő természetesen elégedetlen volt a testével. A melle túl kicsi, a combja vastag, a popsija fokhagymagerezd, a hasa nem elég izmos, a szeme nem kék, a haja nem természetes szőke. Egyedül az ujjaival volt kibékülve, mert azokat pillanatnyilag kecsesnek és karcsúnak találta.

Több beállítást is kipróbált, fura pózokba merevedett, csinált fej nélkülit is, ami csak a cicikről, közelit és távolabbit, félmeztelen szelfiket, mosolygósat, csücsörítőset, komolyat, bolondosat, erotikusat, ami borzalmasan idióta lett és amikor már végképp kiábrándult és feladni készült, akkor született meg az, ami tényleg jól sikerült.

A képen a mellei megfelelő szögben álltak és elég távoli volt ahhoz, hogy ne látszódjanak a bőr egyenetlenségei. A haja ziláltan hullott a vállára, a tekintete pedig fáradt és dühös volt egyszerre, mert pont azt tükrözte, amit érzett. Ettől az egész kép valahogy természetes lett, a lány rajta kicsit hisztis és kihívó, frusztrált és szexi, szóval olyan, amilyennek mutatni szerette volna magát.

Ha ezért sem szeret belém, akkor soha nem is fog! – gondolta.

Tudta, hogy merészet lép, de ettől remélte az áttörést. Vonzódott a fiúhoz, a nagyképű dumájához, imponált neki a könnyedsége, a lazasága, a szőke haja, a sármja. Az osztályban szinte az összes lánynak tetszett a srác, aki természetesen tudta ezt magáról és rá is játszott, de még ez is jól állt neki, hiszen olyan jóképű volt a lány szerint. Még a neve is menő volt: Flaci. Mindenki így hívta, Flaci.

Flaci nem igazán számított a képre, hiszen csak szórakozott Reginával. Játszadozott vele, mint a meccsen a védőkkel. Imádta, ha vele foglalkoznak, róla beszélnek, őt tartják a legjobbnak, a legcoolabbnak. Egyszerűen akarta, ezt akarta és nem is érdekelte igazán más, csak a siker, a rivaldafény. Regina túl komoly volt neki, bevehetetlen erődnek tartotta, mert a csaj olvasott, fura gondolatai és csípős beszólásai voltak. Jobbnak látta jóban lenni vele, úgyhogy inkább csak cicázott, kivárt, talonban tartotta. Szerette a könnyű sikereket a pályán is, a csajoknál is, meg egyáltalán és nem akart fárasztó, kérdéses kimenetű hódításba kezdeni. Szóval csak buliból kérte a képet, tréfás formában, a klasszikus „úgysem mered” csapdát használva, az egészet poénnak feltüntetve. És nem számított a képre. Regina viszont elküldte azt.

Gyorsan lementette a telójára és bezárta a szobája ajtaját. A képen rajta volt Regina arca és a cickói is. Baromi jó kép volt, rögtön megmerevedett tőle. Lehúzta a gatyáját és elképzelte, ahogy a hegyes bimbókat az ajkai közé veszi és szopja, szopogatja, aztán ahogy a ciciket a tenyerébe veszi, emelgeti, méricskéli, körbe nyalogatja őket és ekkor élvezett el.

Zsebkendőkkel letörölgette magát, aztán kiment a fürdőszobába kezet mosni. Közben arra gondolt, hogy ez baromi jó volt ugyan, de mi legyen a csajjal?

Bálint éppen a matekleckéje fölött görcsölt, amikor megkapta a képet. Elsőre nem is hitt a szemének.

De hiszen ez a Regi! – kiáltott fel meglepetten.

És jött az üzenet is Flacitól: „Regina is megvolt!”. Bálint nézte a képet és nagyokat nyelt az izgalomtól. Regi félmeztelen volt és látszólag dühös. Aztán újra a didkókra meredt. Győzködte magát, hogy igen, ezek tényleg a Regi didkói. Furán érezte magát, egyrészt azért, mert rögtön merevedése lett. Másrészt azért, mert valahol hátul az agyában egy szar érzése keletkezett. Egy szar érzése arról, hogy ezt neki nem is kéne látnia. Nem kéne látnia, mert ez csak Regire és Flacira tartozik.

De a fenébe is, ezek Regi fantasztikus mellei! – kiáltott fel gondolatban és ez el is sodorta a szar érzését ott valahol hátul az agyában. Magára zárta az ajtót és maszturbálni kezdett.

Peti és Karesz éppen játszottak, amikor a kép és üzenet érkezett. Meglepetésükben kiesett a konzol a kezükből és majdnem a szemük is a helyéből. „Regina csudajó csöcsei, na erre élvezzetek seggfejek!”, így szólt az üzenet Flacitól és meg kell hagyni, tényleg Regi csudajó csöcseit látták.

A kurva életbe – mondta Peti -, ez a farok már megint megfogta az isten lábát!

Karesz egyetértett a barátjával és a képet nézve csak még tovább nőtt az irigysége és csodálata Flaci iránt.

Másnap, a suliban robbant ki a balhé. Az osztály éppen egy videót nézett, ami arról szólt, hogyan alakul ki az iskolai bántalmazás. Csak ketten nem nézték a videót. Az egyikük Gabesz bá volt, az iskolai szociális munkás, aki az órát tartotta, a másikuk pedig Zoli. Gabesz bá pont Zolit nézte megkövülten, aki az utolsó padban ült és hol Regire, hol az ölében tartott telefonra bámulva maszturbált.

– Mi a francot csinálsz te ott?! – Ordította Gabesz bá.

Ezután felpörögtek az események. Gabesz bá odarohant és sikeresen kiverte Zoli kezéből a mobilt, de szerencsétlenségére éppen akkor, amikor Zoli is kiverte…

Így Gabesz bá karjára is csöppent Zoliból, amitől olyan dühös lett, hogy lekevert Zolinak egy hatalmas pofont. És ezt a pofont annak ellenére keverte le a gyereknek, hogy egyébként a konfliktusok békés rendezését és az indulatok kezelését tanította az iskolában.

Zoli ritka érzéseket élt át, mint azt utólag oly sokszor és szívesen elmesélte a haveroknak. Elsősorban azért, mert a fellegekben járt, amikor a pofon elcsattant és ő, ondótól lucskosan a padlón kötött ki. Ez a jelenet nem szerepelt a tervében és a ritka érzéseket csak fokozta az a mozzanat, hogy a kiáltásra belépő igazgató feloltotta a villanyt, ami a videózás miatt addig le volt kapcsolva. Így minden osztálytársa megfelelő megvilágításban láthatta Gabesz bá dühét és Zoli szégyenét.

Ezután következtek a feljelentések. Zoli szülei panaszt tettek Gabesz bá munkáltatójánál a pofon miatt. Regina szülei feljelentést tettek a rendőrségen a lányuk meztelen fotójának birtoklása és továbbküldése miatt. Az iskola fegyelmi eljárást indított Zoli maszturbálása okán. A fegyelmi eljárás békéltető megbeszélésén Regina apja és Zoli apja összeverekedett, de Gabesz bá és az igazgató még időben szétválasztották őket. Az iskola gyermekvédelmi jelzést tett az illetékes családsegítő szolgálat felé. A rendőrség vizsgálatot indított gyermekpornográfia bűntett elkövetésének ügyében és mivel fiatalkorúak voltak az érintettek, tájékoztatta az illetékes gyámhivatalt. Az illetékes gyámhivatal felkérte a családsegítőt, tájékoztassa őt az ügyben és egyben tegyen javaslatot gyermekvédelmi intézkedésre, ha szükségesnek tartja. A családsegítő felkereste Regináéket, Flaciékat és minden olyan gyermek családját, aki megkapta a képet, vagy tudott a képről, de nem szólt sem a szüleinek, sem az osztályfőnöknek. A családsegítő elmagyarázta az ügyben érintett gyermekeknek és szüleiknek azt, amit a többség már addig is tudott, csak nem hitték, hogy velük is megtörténhet, hogy ők is bebukhatják. Szóval elmagyarázta a gyermekpornográfia fogalmát, az erről szóló törvényt, a személyiségi jogok védelmét, a megalázás és a zaklatás fogalmát és következményét. Kérte a gyerekeket, hogy gondolják végig, ők mit éreztek volna Regina helyében. Vagy mit éreznének akkor, ha az anyjukról, vagy a húgukról készült félmeztelen képeket nézegetnék mások és küldözgetnék tovább fűnek-fának. Ugyanezt kérdezte a nyomozónő, aki az ügyben eljárt és szintén anya volt, mint a családsegítő. Hogy mit éreznének és hogy ezzel nem szabad játszani. A szülők dühösek voltak a hülye gyerekre, aki a fotót készítette és elküldte a másik hülye gyereknek, aki aztán továbbküldte az ő hülye gyereküknek. Dühösek voltak, ügyvéddel fenyegetőztek, háborogtak, de a végén belátták, hogy a legjobb és a legrövidebb út ebből a szégyenteljes helyzetből való szabadulásra az együttműködés.

Gabesz bának le kellett adnia ezt az iskolát és kapott egy fegyelmit is a munkáltatójától, amiért fizikailag bántalmazott egy gyerekeket. Zolit kizárták az iskolából. Regina önszántából váltott sulit. Flacit kicsit megverte a saját apja. Bálint szobafogságot kapott, Petit 1 egész hónapra eltiltották a gépezéstől, Karesz megúszta egy ejnye-bejnyével és az apja elkérte Regina fényképét.

Pedig az a fotó a legszebb reményekkel készült.

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs

A függöny mögött

Mikor az illúziókkal leszámolsz

És az álmaid is eldobod

Akkor már láthatod

Hogy az életed egy olcsó színjáték

Még lekésni sem tudod

És a függöny szétnyílik

Te állsz ott, a kínpadon

Végtelenül csupaszon

A fénybe meredve. Vakon

Félve kérdezed: Mi van

A lelkem miért ily hontalan

Árva, hogy egy édes kis semmiségre

Várva egyre csak a csendet hallgatom

Az arcod még gyönyörű

De a hajad már deres

És senki sem válaszol

Mert minden jegy elkelt

És minden szék üres

Tigyi Jégfarkas Balázs

A szerelemről

A szerelem csodálatos megbocsátás
A „szeretlek” törhet csendet
A szerelem néma tudás, sár és tisztulás
Csendem törheti csended
Kérdéseink tévedések
Amennyit kapsz, annyi szépet, annyit érek
Ha mellettem állsz nyárban és viharban
És velem táncolsz fagyban, bajban
És suttogod a láz hevében
És a halálban is én vagyok a suttogásod
„Szeretlek”
Akkor
Magamnak is megbocsátok

Tigyi Jégfarkas Balázs