Nap: 2022. február 2.

Gyere be velem

Nem hiszek. A virágmintás jövőképben. A fenntartható fejlődésben. A társadalmi integrációban. A jópofa reklámokban. Az államokban, a vezetőkben, az istenekben. Az egzisztenciális biztonságban, a hitelben, a bankszámlában. A napfényes reggelekben. Bocs, de az öltönyödben. A tanácsokban. A jól hangzó szólamokban. Nem hiszek bennük.

Miért?

Gyere be velem egy hajléktalanszállóra! A fapadra, a nemfizetősbe, bár olyan mindegy. Mindenütt roncs életek, csak itt még inkább.

A sorban állás a koszos utcán. Az araszoló autókból bámulják a csöviket a sorban. Mi bújik a szemük mélyén? Öröm, hogy nem ők állnak itt? Félelem, hogy idejuthatnak? Közöny, mert nem ők állnak itt? Harag a gyengeségük láttán? Undor a létezésük miatt? Öröm? Félelem? Közöny? Harag? Undor?

A beengedés a porta előtt. Az ügyeletes végigmér: Ittál-e ma, mennyit? Kötözködni fogsz vagy békésen rohadsz a matracon? Elviselhető a szagod? Végig tudsz menni a folyosón vagy összetöröd magad? Pikkel-e rád valamiért? Ittál? Kötözködsz? Elviselhető? Összetöröd? Pikkel?

A szobában kudarc-szag fogad. Tizenöt vesztes vaságyon, matracon. A falon szétkent poloskák. A sarokban harsogó tévé. Harcolsz a radiátor melletti helyért? Büdös lesz az ágyszomszédod? Kilopják a pénztárcádat? Belédköt a Nemtudodki? Kibírod ép ésszel ezt az éjjelt? Harcolsz? Büdös? Kilopják? Belédköt? Kibírod?

A zuhany a fürdőben. A forró víz gyönyöre. Nem akarsz kimenni, de kell. Itt ember voltál újra. Önmagad, szabad, fél óráig tartott. Napi fél óra. Ennyi neked is járt. Ennyi járt neked? Ennyi?

A vacsoraosztás. Zsíros deszka teával. Meleg a gyomrodban. Bambulás a tévé előtt. A képernyőn a szárazarcú öltönyösök hazudnak az arcodba, hogy van esély. Hogy növekednek a bérek. Hogy boldogok a családok. Hogy Magyarország fejlődik. Hogy jó Magyarnak lenni! De te pondosan tudod, hogy ez a rizsa nem neked szól! Te nem magyar vagy az ő szemükben, csak egy kibaszott hajlesz. Egy felesleges, statisztikarondító ingyenélő. Nincs családod, nincs nemzeted, nincs otthonod, nincs bankszámlád, nincs hiteled se napfényes reggeled, nincs barátod, nincs akárkid, nincs esélyed. Családod? Nemzeted? Otthonod? Bankszámlád? Hiteled? Barátod? Akárkid? Esélyed?

A cigi a kerítés mellett. Még egy maradt. Négykor kelsz holnap. Mész hidat mosni. Sötétben indulsz. Az utcán ismerős arcok, résen kell lenned. Háromezerért szopsz majd a hidegben, együtt a többi pancserrel. A meló után borra lesz pénzed, cigit is veszel. Muffot nem szagolsz. Bár olyan mindegy. Csak jól be kell rúgni. Négykor? Hidat? Sötét? Résen? Szopsz? Borra? Muffnem? Mindegy? Be kell?

Eloltják a lámpát. A matracon fekszel. A tévé még vetít. A plafonra meredsz. A szomszédod büdös, a másik horkol. Nincs mit tenni. Az anyádra gondolsz, hogy milyen volt vajon. Még képed sincs róla. Nem tudod, ki volt. Üres a helye. Üres a múltad. Üres az élet. Üres a jövőd. Nem hiszel. A virágmintás jövőképben. A fenntartható fejlődésben. A társadalmi integrációban. A jópofa reklámokban. Az államokban, a vezetőkben, az istenekben. Az egzisztenciális biztonságban, a hitelben, a bankszámlában, az öltönyösben. A napfényes reggelekben. A tanácsokban. A jól hangzó szólamokban…

 

Tigyi Jégfarkas Balázs

A csoki

Ramóna a macijával az ölében üldögélt a teraszon, amikor az idegenek megérkeztek. Nem törődött velük, a padlócsempe repedéseit nézegette. Az egyik repedés mintha egy pegazust formázott volna. Két fiú jött, a magasabb egy csokit nyomott a kislány kezébe.

– A nővéred itthon van?

Ramóna nem nézett rájuk, csak még elmélyültebben bámulta a pegazust, amelyik a csempe repedéseibe rejtőzött.

– Hahó, süket vagy? Mondom: a nővéred itthon van?!

– Hagyd már, nem látod, hogy fogyatékos? Inkább menjünk be!

A fiúk beléptek a házba.  A piszkos konyhában, egy sámlin ülve Vanessza a lábkörmeit festegette. A belépőkre nézett.

– Dugni jöttetek?

– Igen.

– Hoztatok anyagot?

– Naná!

– Hadd lássam!

A magasabb fiú elővette a kis zacskót. Vanessza megkóstolta az anyagot.

– Hmm, jó lesz! Gyertek!

Vanessza és a látogatók bementek a hálószobába.

Ramóna nagy, barna, fakó szemeivel továbbra is padló repedéseit kutatta a pegazus után. Kicsit csalódott volt, mert a csodálatos állat eltűnt, de hamar megbékélt, mert arra a következtetése jutott, hogy a paci az idegenek elől bújt el. Ezt nagyon is meg tudta érteni. A lakás mélyéről nyögések hallatszottak. A csoki lassan kicsúszott a kezéből, leesett a földre. Ramóna felállt, a macijával együtt bement a házba, át a piszkos konyhán, egyenesen a nappaliba. Leült a tévé elé, a hangerőt a maximumra állította és nézte a mesecsatornát.

Valamivel később az alacsonyabb fiú jött ki a hálószobából. A teraszra ment, rágyújtott, hunyorgott a lemenő napba.

Később a másik fiú is csatlakozott a haverjához. Szívták a cigit.

– Bazdmeg, ez jól esett! A csajnak aranyból van a pinája!

– Ja, meg a segge, az a legjobb!

Röhögtek. A magasabb észrevette a földön heverő csokit. Felvette, belépett a házba, át a piszkos konyhán, egyenesen a nappaliba. A tévé elé állt, Ramónával szemben.

– Tán nem szereted a csokit?

Ramóna a fiúra nézett. Nem arra figyelt, amit mondott, hanem a lényéből áradó fenyegetésre.

– Süket vagy, te idióta? Azt kérdeztem, nem szereted a csokit?!

Ramóna továbbra sem felelt és a tekintetét sem vette le a fiúról.

A srácot kényelmetlen érzés fogta el a kislány rámeredő, nagy, barna, fakó szemeitől.

– Baszd meg a csokidat! Néhány év múlva téged is ugyanúgy megkaplak majd egy kis anyagért, mint a ribanc nővéredet!

A fiú hozzávágta a csokit, de Ramóna nem ijedt meg, csak nézte tovább.

– Eh! Mit bajlódom én egy fogyatékossal!

A srácok elmentek. Ramóna még várt egy kis ideig, aztán megsimogatta a maciját. Felállt a kanapéról, bement a hálószobába, a nővéréhez. Vanessza meztelenül, izzadtan feküdt az ágyon. Öntudatlan volt, egy másik világban járt. A feje mellett, a párnába szúrva egy kiürült injekciós tű. Ramóna visszaballagott a nappaliba. A csoki a padlón hevert. Rálépett, mire az szétnyomódott a talpa alatt. Dühödt örömmel ugrálni kezdett rajta. Ugrált és ugrált, egyre csak ugrált, amíg ki nem fulladt. Akkor abbahagyta. Megnézte a szétkenődött édesség mintáját a padlón. Elégedett volt a művével, mert az nem pegazust formázott. Visszaült a kanapéra, a tévé elé, a maciját az ölébe fektette és nézte a mesecsatornát. Szentül elhatározta, hogy soha többé nem eszik csokit.

Tigyi Jégfarkas Balázs