Én
…Kinyitom a szemem. A hasamon fekszem, az arcomat pocsolya öleli körül. A beton hidege átjárja a testemet, de csakis a testemet. Az elmém még szabadon védekezik minden és mindenki ellen. Az Univerzumból potyogó könnycseppek egyhangúan csapódnak köröttem a kövekre. Nem mozdulok. Csak a bitang szívem dobban nagyokat. Az áruló! Gyűlölöm, mert soha nem adja fel, visz tovább, vonszol maga után végeláthatatlan utakon. Fáradt vagyok, baromi fáradt, hát csak heverek tovább moccanatlan, a suhogó, szürke éjszakában. Bárcsak el tudnék rejtőzni a seggrészeg létezés elől valami köztes állapotba! Valahová, ahol egyszerűen csak jó! Ahol nem hajszol az idő, nem űz a tudat, nem kerget a szükség! De hiába vágyakozom, a valóság gúzsba köt és az élet közelebb oson hozzám minden átkozott szívdobbanással.
Ki tudja, mióta fekszem itt, a Földön. Az idő, a mérhetetlen, mint egy negédesen fojtogató selyempaplan, körbe ölel. A Földön vagyok, ehhez kétség sem férhet. Megismerem a bolygót a szagáról, erről a jellegzetes szükséglet-bűzről, ami pillanatok alatt átjár és belém ivódik, kitörölhetetlenül. Erőt gyűjtök, feltérdelek. Pucér seggem az alkotómnak ajánlom, aki idedobott, ebbe a rothadó koszfészekbe megint, mint valami koszos rongyot! Úgy is érzem magam szakadtnak, fosnak. Felállok, körülnézek. Igen, ez itt a Föld, a büntető bolygó, amely elevenen fal fel, ha gyengének bizonyulok.
Keserű a vér a számban, minden mozdulatra belém hasít a fájdalom. Embernek lenni annyi, mint kiszolgáltatottnak lenni, fájni. Nemrég még valami egészem más voltam, valahol nagyon messze; áttetsző, mint a tiszta víz és magamban hordoztam a fényt! Most meg itt vagyok és ez a kibaszott élet a büntetésem! Emberi testben vagyok újra! Ennél rosszabb már nem jöhet. Vagy igen? Az önsajnálat most sem segít, bár valljuk be, jólesik.
Nem vagyok biztonságban. Ez a bolygó maga is parányi, gyenge, az űr mélye bármikor beszippanthatja. Nem vagyok biztonságban, itt csak préda vagyok! Préda! Átadom magam a rettegésnek, a ragacsos félelem beborít és az érzékszerveim élessé válnak, mint egy friss borotvapenge.
Egy esőcsepp végig csurog a hátamon és felolvad a testem izzásában. Érzem az ugrásra kész dübörgést az izmaimban. Az éltető tombolást az ereimben. A felszín alatt bomló testekben az élet csaholó körfűrészét. A lelkembe harapó űrt és a gejzírként előtörő élni-akarást minden vonagló porcikámban. Valahol mélyen, legbelül undorodom ettől a cirkusztól.
Nekiindulok a szürkeségnek, tökmindegy merre. Kemény tárgyra lépek, felsérti a lábam. Vérzek. Megállok, kihúzom a talpamból az éles vasat. Kettőt se léptem és máris vérrel adózok. Ez a Föld, ilyen sehol máshol nincs! És mi van, ha mégsem akarom ezt? Ha nem akarok sérülni, fájni, vérezni? A vasat az állam alá csúsztatom, kitapintom az élet riadt dobszavát: ta-tam, ta-tam, ta-tam! Ha most szájat nyitok a nyakamon és a vörös mosogatólé zubogva kiömlik a közönyös földre, akkor talán véget ér az őrület! A verőeremhez szorítom a fémet, egyetlen mozdulatra vagyok önmagam befejezésétől. Behunyom a szemem. Hát akkor fejezzük is be!
Mi ez? A kezem remeg, nem engedelmeskedik! Hát ilyen gyáva volnék? Vágd át kéz a torkot, fogadj szót kéz, vágd át a kibaszott torkot! Nem megy… Nem tudom megtenni. Leeresztem a kezem, zihálok a kimerültségtől. Mit kezdjek most magammal? Gyáva szar vagyok. Hogy tudnék ezzel együtt élni? A távolban fény pislákol, felé indulok.
A hangulatom az éjszakánál is sötétebb. Körülöttem fém- és betondarabok, romok és mindent elborító szürkeség. Minden lépés kihívás. Valami újra felsérti a talpam, de már leszarom.
A fény egy hajdanvolt lakóház vázához csalogat. A hiányos oldalfalak még épphogy megtámasztják a lyukacsos tetőt. Tűz ég bent, mellette egy férfi hever valami szőrmefélén. Tűz, meleg, fény: biztonság! Csak erre tudok gondolni! Érzem, ahogy a szívem elfeledett legmélyéről fáradtan, csapzottan előkocorog egy újonnan érkező: a remény. Ma sem más, mint ezelőtt bármikor; kicsi, árva, útszéli szajha miniben, hivatásszerűen mosolyogva.
A férfi is meglát, feláll. Magas, izmos, a kezében kard. Középkorúnak látszik, az arca kegyetlen. Egy katona! Gúnyosan mér végig. Tekintetének könyörtelensége végigkarmolja az idegpályáimat. Félek! Rettegek!
– Hát újra találkozunk, rabszolga! Lejárt az időd! Levágom a fejed és a korcs véredből oltom mohó szomjamat!
Köpi rám a gyűlöletes szavakat. Hozzám beszél, de ez nem én vagyok. Valakivel összetéveszt. Nyilván.
– Kérlek ne bánts! Csak a tűzhöz jönnék melegedni! Én nem vagyok rabszolga!
A hangom erőtlenül remeg a rámtörő pániktól, a szemem megtelik könnyel.
– Hogy merészelsz hozzám szólni! Most azonnal kifilézlek!
Felém döf. Kecsesen siklik a szívem felé az éhes penge. Valami gyönyörűszép, ahogy útja közben kettészel egy könnycseppet. Bénultan állok, nem védekezek. Minek? A halállal talán az emlékek is törlődnek és én tiszta lehetek újra! De a fém célt téveszt és csupán a karom húsát járja át. Éles fájdalmat érzek és a bennem nyüszítő félelmet éktelen harag váltja fel.
– A kurva anyádat!
Vágom az arcába, miközben villámgyorsan közelebb cselezem magam hozzá. Nem tudom, honnan jön az az erő, ami eltölt, amitől gyors leszek és céltudatos. Ő sem tudja követni a mozgásom, a hatalmas izmai lelassítják. A torkomat-át-nem-vágó vasamat beledöföm a kardot tartó kézfejébe. A hirtelen fájdalom miatt elejti a pengét, az a betonon csattan. Egy gyors ugrással megszerzem a fegyvert és nem adok második esélyt. A nyaka felé suhintok, a feje a pocsolyába perdül. Eltorzult arcvonásain harag és ámulat: nem érti, hogyan veszíthetett. A vérpocsolyába köpöm a győzelem fanyar ízét. Felnézek a néma égboltra és ordítani kezdek, mert ha most ezt nem ordítom ki magamból, akkor én magam válok arctalan, feneketlen üvöltéssé!
– Ezt akartad, te vén fasz? Ebben leled kedved? Éhséget, vérszomjat és hatalomvágyat oltasz nyomorult teremtményeidbe! És arra élvezel, ahogy gyilkoljuk egymást a mocskos veremben a büdös húsért! Te vagy a gyilkos, te! Nem én!
Belekiáltom a haragomat, a vérengző fenevadat az alkotóm szeme közé, de most sem válaszol. Csupán a könnye csurog tovább, szakadatlanul.
Lassan apad a mérgem, de nem tűnik el végleg, csak belső rétegeimbe kúszik vissza. Végtelen düh és mérhetetlen félelem, úgy érzem, mindössze ennyiből állok. Egy gyáva győztes vagyok, egy picsogó gyilkos. Együtt tudok ezzel élni is, nem áltatom magam. És a holnap sem lesz szebb. Nem áltatom magam, soha többé nem áltatom magam! A halott katona fejét bámulom. Nemrég még volt valaki: lélek, elme, akarat; vágy a véremre, a gyilkolásra, az erőszakra, a birtoklásra.
– És mit nyertél volna vele, he? Éppen végtelenül sebezhető és nyomorult vagyok! Boldogság töltött volna el téged, ha kinyírsz egy ilyen gyalázatot, mint én? Ettől jobban érezted volna magad? Nagyon buta és kezdetleges voltál még, semmit sem értettél az egészből. Végül is, már nem számít… Nincs harag a szívemben irántad. Bárki is voltál, menj békével!
Útjára bocsátom a halottat. Lezárom a szemét és a fejét a mellkasára teszem, ha már visszailleszteni nem tudom. Odabotladozom a tűzhöz. A szőrmére rogyom. Alig van már erőm, az a véremmel együtt szivárog el… De jó most itt ülni, a tűz mellett, a látszatbiztonságban! Nem akarok már semmit! Nem vágyom semmire! Érzem, hogy a lelkem maga a végtelen űr. Senki és semmi vagyok és nincs velem más, csak az eső és az örökké néma Univerzum. Szeretnék elaludni végre és nem ébredni fel, soha többé. Soha többé…
Te
…Kinyitod a szemed. A hasadon fekszel, az arcodat pocsolya öleli körül. A beton hidege átjárja a testedet, de csakis a testedet. Az elméd még szabadon védekezik minden és mindenki ellen. Az Univerzumból potyogó könnycseppek egyhangúan csapódnak körötted a kövekre. Nem mozdulsz. Csak a bitang szíved dobban nagyokat. Az áruló! Gyűlölöd, mert soha nem adja fel, visz tovább, vonszol maga után végeláthatatlan utakon. Fáradt vagy, baromi fáradt, hát csak heversz tovább moccanatlan, a suhogó, szürke éjszakában. Bárcsak el tudnál rejtőzni a seggrészeg létezés elől valami köztes állapotba! Valahová, ahol egyszerűen csak jó! Ahol nem hajszol az idő, nem űz a tudat, nem kerget a szükség! De hiába vágyakozol, a valóság gúzsba köt és az élet közelebb oson hozzád minden átkozott szívdobbanással.
Erőt gyűjtesz, felállsz. Lassan, óvatosan, mert a tarkódat ért ütéstől minden mozdulatra beléd hasít a fájdalom. Keserű a vér a szádban, köpsz egyet. Támadód hátulról kapott el. Ügyes volt, nem láttad az arcát, nem láttál belőle semmit. Teljesen kifosztott, a ruháid is elvitte, mezítelenséged még kiszolgáltatottabbá tesz. A mozdulatok hatására fenekedből vékony patakban csordogálni kezd a vér és beléd nyilall az esztelen fájdalom. Megerőszakoltak! Zokogni kezdesz. Érzed, hogy újabb valami tört össze ott mélyen, legbelül, az ártatlanságod újabb darabját veszítetted el, de nincs kihez bújni, nincs kinek elsírni iszonyatos fájdalmadat! Lassan elapadnak a könnyeid. Egy utcai lámpa fénykörében állsz, azontúl csak a hold ad halvány, alig-alig érzékelhető világosságot. Most sem vagy biztonságban. Egy esőcsepp végigcsurog a hátadon, felolvad tested izzásában. Lázas vagy, mindent érzel. Érzed a semmi változatlanságát, az élők szükséglet–szagát, a talaj alatt bomló hullákban a kérlelhetetlen élet körfűrészét. Undorodsz ettől a cirkusztól. Vaktában elindulsz, kemény tárgyra lépsz. Lehajolsz érte, egy üvegdarab. Állsz a könnyfüggönyben, pucéran, mint valaha az őseid, kezedben a gyilokkal és szemernyivel sem vagy közelebb az élet értelméhez, mint ők voltak valaha. Ellenséges világ vesz körül, az életedért harcolsz, és azt kérdezed magadtól: mi végre? Mi az értelme, mi a célja az egésznek? Úgy érzed, semmi. Az üvegkést az állad alá csúsztatod, kitapintod az élet riadt dobszavát: ta-tam, ta-tam, ta-tam! Ha most szájat nyitnál a nyakadon és a vörös mosogatólé Niagaraként ömölne a közönyös betonra, akkor talán véget érne az őrület… Verőeredhez szorítod, kiserken a véred, egyetlen mozdulatra vagy önmagad befejezésétől. Az élet úgyis csak semmibe vezető út, rajta hát!
A Teremtő könnye függőlegesen zuhog, minden lucsakos, szürke. A csapadék elnyeli a közeledő léptek zaját, de te, valami földöntúli érzékkel mégis észleled a közeledő veszélyt. Elveszed az üveget a verőeredről és sötét kapualj ölelésébe simulsz. Verőfényes nyáridőben már messziről dalolna a körömcipős női léptek kábító trallalája: kipp-kopp, kippi- kopp, kippi-koppi-kippi-kopp!
Beér a lámpa fénykörébe. Átázott cipellői dacára ontja magából a luxus kurvás igézetét. A szerelemsarukhoz formás, átsejlő harisnyába csomagolt lábak tartoznak. Miniszoknyával takarja ringó csípejét, ez a látvány valószínűleg számos férfiállat vesztét okozta már. Pulóvere alatt keményhúsos, buja mellek tülekednek, vállán kicsiny retikül lötyög, kezében esernyőt tart. A magas sarkú, a szoknya, a retikül és az esernyő egyaránt tulipiros, egyedül a hódító kebleken feszülő pulóver habfehér. Haja szőke. Arcvonásai puhák. Szépsége olcsó. Csúfondáros ajkaival hófehér mobiltelefonba beszél. Parancsoló hangjából gőg és korlátoltság árad. Ujjai, mint vörös fejű kígyók tekerednek a készülékre. A térerő a rideg időben is kifogástalan. A kétszínű nő magabiztosnak, sikeresnek, érinthetetlennek látszik és ezáltal mindazt képviseli, ami te sohasem lehetsz.
A kapualj előtt megáll. A sötétbe mered és már tudja, hogy nincs egyedül.
– Gyere elő!
A hívásra kilépsz a fényre, ahogy vagy, anyaszült meztelenül. Nem takargatod magad, valami végzetes vonzás hajt feléje. A nő nem ijed meg tőled. Lassan, gúnyosan mér végig, amitől gyilkos indulat árad szét az ereidben.
– Ki a fasz vagy? Csak nem utánam leselkedsz hülyegyerek?
Rikácsoló szavai végigkarmolják az idegpályáid és ez az utolsó csepp a pohárban. A fájdalom, a megaláztatás haraggá formálódik benned. Képen törlöd. A mobil a járdán törik darabokra. A nő a földre zuhan, onnan sziszegi feléd.
– Te kis szarzsák! Ezért kicsinállak!
Van benne kurázsi. Talpra szökken, az esernyő nyeléből tőrt ránt elő. Szeme összeszűkül, ajkai mohón szétnyílnak, a véredre pályázik. Feléd döf, nincs időd kitérni. Kecsesen siklik szíved felé az éhes penge. Valami gyönyörű szép, ahogy útja közben kettészel egy könnycseppet. De a fém célt téveszt. Karod húsát járja át. Te is lendülsz. A kezedben tartott üvegdarab végig szalad hattyúnyakán.
Ő hátra lép, te utána. Egymással szemben álltok. Pulóverét vörösre festi kiömlő vére. Az arcán csodálkozás. Nem érti, hogyan veszíthetett. A hajába markolsz és újra torkon vágod az üveggel, amit olyan erősen szorítasz, hogy a saját kezedet is megvágja. De ez nem tart vissza, elszabadulsz láncaidról, már csak az ösztön vezet. Vad, véres ösztön, a gyilkolás szabadsága. Addig kaszabolod, míg csinos feje leválik a nyakáról. Most a kezedben tartod, de már nem csinos. Arca groteszk vicsorba torzult. Győztél. Magasba emeled a fejét, mint valami trófeát és ordítasz, ahogy a torkodon kifér, mert most, itt te lettél a győztes!
Otthon a zuhany alá állsz, hogy a forró víz kimarja belőled a bűnt és a szégyent, de csak a tested tisztul. A fájdalom és a szégyen billoga már a lelkedbe égett. Csak a levágott feje jár az eszedben, ahogy otthagytad az utca kövén, a halálba merevedett vonásaival… Ő veszített, te nyertél. Te élsz, ő meg csak egy darab romló hús. Már csak múltja van, a jövőjét te vetted el. Ha voltak álmai, azokat is te vetted el. Áldozattá silányítottad, magadat pedig gyilkossá. Nyertél? Ő vesztett? A tusolóból apró, fekete bogarak repülnek elő. Egy egész sereg, halálszaguk van. Elvetted az életét. Fosztogató vagy. Rohadék! Sötét zugokban sunnyogó féreg! A bogarak rád repülnek, erős csáprágóikkal csíkokban fejtik le rólad a húst, az izmokat, az inakat! Alattomos, beteg lelkű fosztogató vagy! Szíved miszlikbe vágják és mohón szürcsölik kiszökkenő véredet! Ő győzött, te vesztettél! A csempére borulsz, a fájdalom már elviselhetetlen.
Lassan térsz magadhoz. A roham elmúlt, az a része önmagadnak visszaereszkedett lelked sötét mélységeibe. Felülsz, elzárod a vizet. Már bánod, hogy nem vágtad el a nyakad az üveggel, ott a kapu alatt. Akkor még megtehetted volna. Most már nem. Nem tudod miért van ez így, de ettől még így van. Egy női hang a szobaajtón áttörve szólít.
– Jól vagy kisfiam?
– Igen Mama.
– Csak mert olyan régóta zuhanyozol…
– Jól vagyok Mama.
– Hoztál tejet?
– Nem volt a boltban.
– Nem áztál meg nagyon ebben a förtelmes esőben kisfiam?
– Nem Mama. Mindjárt megyek.
– Siess kisfiam! Kezdődik a sorozat!
– Sietek Mama.
Ellentétes érzelmek árja özönlik fel a torkodon, a padlóra okádsz. Gyűlölöd anyádat! Szereted őt! Meg akarsz szabadulni tőle! Hozzá akarsz bújni! Ragaszkodása gúzsba köt! Ő az egyetlen, aki a neveden szólít… A hányás után megkönnyebbülsz. Pillangónak érzed magad, gyengének, de könnyűnek. Belenézel a falról lecsorgó, koszos tükörbe. Harmincöt leszel. Arcod hegektől borított és randa. Alacsony vagy, vézna. A bőröd sápadt, akár a háromnapos hulláé. Bármi is történik, ebben az életben lúzer maradsz. Szar ügy, de nem tudsz ezen változtatni, hát inkább elengeded. Hideg vízben mosol arcot-kezet a hányás után. A seb, amit a kétszínű nő ejtett a karodon mély, de nem halálos. Fertőtlenítőt öntesz rá. Rohadtul fáj, de ez most jó. Utálsz varrni, de csak négy öltés. A törülközőre harapsz és átszúrod a tűt a húsodon. Kényszeríted magad, hogy kibírd. Mikor végzel, körbe tekered gézzel a sebet.
Kinyitod a fridzsidert. Onnan is a nő feje néz rád. A szemei nyitva vannak, hidegen néz, mégis éget a megvetés a tekintetéből. Behunyod a szemed, háromig számolsz magadban és kinyitod újra. A fej nincs a hűtőben, csak a képzeleted játszik veled. Előveszed, ami kell. A vajat, fél kiló kenyeret, három paradicsomos halkonzervet és egy kancsó teát helyezel egy hígbarna, műanyag tálcára. A tálcával egyensúlyozva benyitsz a lakás két szobáját elválasztó ajtón.
A nappaliban anyád ül egy régi, feslett bőrfotelban. Tekintetét le sem veszi a képernyőről. A falon, aranyszínű keretben fekete-fehér fénykép. Sötét öltönyös, visszataszító arcú, vézna férfit ábrázol. Halszerű tekintete a tiédben köszön vissza. Az apád lelépett, a születésed után nem sokkal. Nem kellettél apádnak. Itt hagyott téged, mert nem kellettél neki. Nem akart téged, inkább lelépett, mert nem kellettél neki! Felesleges voltál számára, mert egy selejt vagy! Egy kibaszott nyűg mindenki hátán! Meg sem kellett volna születned! Nem kellesz senkinek… Nagy nehezen leveszed tekinteted a képről és anyádra emeled, aki virágmintás otthonkában ül, 150 kilót nyom és folyamatosan fingik. A szobában meleg van és büdös.
Leülsz a másik bőrfotelba. A szoba tiszta, mert te takarítod. Berendezése idejétmúlt, kopott, kopár. A régi bútorok sötét színeikkel nyomasztó hangulatot árasztanak.
– Mindjárt kezdődik kisfiam. Mi is történt tegnap, mondd csak el!
Anyád a padlóra teszi az öléből a fazék popcornt és magához veszi a halkonzerves tálcát. Ez alatt is fingik egyet.
– Izaura megcsalta Alejandrót, Mama.
– Ó, már emlékszem! Csss, kezdődik!
Nem szóltok többet. Bámuljátok a tévét. Odakinn még mindig zuhog. Anyád tömi magába a paradicsomos halat. A paradicsomos szaft lecsurog hájas állán. Lecsöpög a szétálló melleit takaró pongyolára. Egy idő után úgy tűnik, mintha anyád kebleiből vér szivárogna. Nem akarsz erre gondolni, de fingó és csámcsogó jelenléte nem enged elmenekülni a saját világodba. Vajon vérrel táplált téged? Lehet, hogy az apád nem is hagyott el, ellenben anyád őt is felzabálta és amikor szoptatott, te a saját apádat szívtad magadba tápanyagként? Ez sok mindent megmagyarázna… Addig kell itt ülnöd, amíg anyád el nem alszik. Meleg van és büdös. Behunyod a szemed. Tudod, hogy sohasem lesz jobb az életed. Egy senki és semmi vagy. Szeretnél elaludni és nem ébredni fel soha többé. Soha többé…
Ő
…Kinyitja a szemét. A hasán fekszik, az arcát pocsolya öleli körül. A beton hidege átjárja a testét, de csakis a testét. Az elméje még szabadon védekezik minden és mindenki ellen. Az Univerzumból potyogó könnycseppek egyhangúan csapódnak körötte a kövekre. Nem mozdul. Csak a bitang szíve dobban nagyokat. Az áruló! Gyűlöli, mert soha nem adja fel, viszi tovább, vonszolja maga után végeláthatatlan utakon. Fáradt, baromi fáradt, hát csak hever tovább moccanatlan, a suhogó, szürke éjszakában. Bárcsak el tudna rejtőzni a seggrészeg létezés elől valami köztes állapotba! Valahová, ahol egyszerűen csak jó! Ahol nem hajszolja az idő, nem űzi a tudat, nem kergeti a szükség! De hiába vágyakozik, a valóság gúzsba köti és az élet közelebb oson hozzá minden átkozott szívdobbanással.
Feltápászkodik. Ki tudja, meddig hevert az úton. Az alkohol-köd lassan foszladozik és a rideg valóság veszi át a helyét. Iszonyúan fázik, mindene nedves, a szája savanyú. Elindul. Az utcai lámpák megvilágítják az útját. Sehol senki, csak ő tántorog egyedül a szakadó esőben.
Még sötét van, amikor felébred. Halványan emlékszik a tegnap estére, a magányos ivászatra a kocsmában. Azért ivott, hogy az alkohol kitörölje a jelent, a múltat és hozza el a hőn áhított feledést. És amikor mindez megtörtént, végre boldognak érezte magát. Aztán a pocsolyában tért magához, valahogy hazajutott és ruhástól, dideregve dőlt az ágyra, magára rántva a takarót. Talán csak az emlék hatása, de még most is fázik egy kicsit. Felkapcsolja az éjjeli lámpát. A falon végigfutó polcokra esik a fény. Porlepte könyvek. Filozófia, természettudomány, horror, pornó, pornó, pornó, Biblia. Rendszertelenül az egész. A sarokban ósdi frizsider zümmög egyhangúan. Felül a vékony ágyon. Körülnéz a szobában. Az ággyal szemben egy régi, bafla ruhásszekrény. Mozdíthatatlan, mint maga a fekete végzet. Mosogató, tűzhely, kopott konyhaszekrény, mellette egy ócska asztal, egy szék és nincs is több bútora. A wc és a zuhany szakadt függönnyel leválasztva. Ennyi az otthona. Az ajtón túl a többi bérlő alszik hasonlóan szegényes szobákban. Ők sem fogadnak vendéget. Kit? Hogyan? Levesz a polcról egy pornóújságot, kinyitja. Nagykeblű, érett nő mosolyog. Meztelen és buja. Szeretné megérinteni, de csak a száraz papírt gyűrik mohó ujjai. Maszturbálni kezd, keze járása egyre gyorsul. Behunyja a szemét, hogy megérintse őt a nő. Már szinte érzi, ahogy apró tenyerével puhán simítja végig az arcát és szerelmet csókol a fülébe, aztán lejjebb, egyre lejjebb. Ajka meleg, kedves, lágy fuvallat. Ennyi elég is az élvezéshez, még a nadrágig sem jutottak el. A tenyerébe gyűjti haszontalan magját. Új nap virradt.
A nyöszörgő busz rongyos külvároson viszi keresztül. Gumigyár, sintértelep, talponálló, börtön. Mindenütt beton és fém. A hírmondónak maradt fák haldokolnak. Mindenki szarik rá. Az utasok arcán sorsuk kilátástalansága. Valami már felzabálta a lelküket. A busz a mészárszék előtt teszi le.
Az egész gyártelepet betölti a vér szaga. Beleivódott a falakba, a tárgyakba, a ruhákba, az emberekbe. Persze mindenki csak a másik bűzét érzi. A sajátját nem, így viselhető el az egész. A csirkék összekötözött lábbal, fejjel lefelé lógnak a gépsoron. El vannak kábítva, átalusszák a halálukat. Nyissz. 10 másodpercenként vág, percenként 6 csirkével végez. Ha rosszul vág, a vérük rá fröccsen. Nyissz. Óránként 360 vágás. A fejek a ládába esnek. Nyissz. Egy munkanap 2 880 élőlény fejét metszi le. Amikor megtelik a láda, arrébb rúgja és újat csúsztat a helyére és ha ügyesen csinálja, egy műszak alatt kétezer-nyolcszáznyolvan élő lény fejét metszi le.
Még javában tart a műszak, amikor telibe szarja egy csirke. Nem először fordul elő, hogy lefossák, de most pont úgy fordult a kampón a test, hogy a metszés pillanatában egyenesen a szájába megy. Fuldokolni kezd és akaratlanul le is nyeli az egészet. Tíz perc szünetet kér a munkavezetőtől, de hiába öblögeti jó alaposan, fos ízű marad a szája.
Másnap még mindig érzi a csirkeszar ízét. Lehet, hogy mindig is érezni fogja, mert vannak olyan dolgok, melyeket az ember sohasem felejt el. Ebédszünet. A többiek csivitelnek a menzán, a sorban állva. Ő gyűlöl a sorban állni, mégis megteszi, mert az éhsége rákényszeríti. Megveti magát, amiért ennie kell. Amiért gyilkol ő is, mint akárki más a gyárban, mint bárki más a Földön.
Magányos asztal várja. Nem vegyül, nincs kedve a semmiről fecsegni. Megszokta egyedül, talán jobb is így. Ötödik éve robotol ezen a lepratelepen. Az emberek, akikkel együtt kezdett, már nem dolgoznak itt. Nincs barátja, nincs haverja. Nincs szerelme, nincs szeretője. Nincs senki, aki gondolna rá, akinek fontos lenne a létezése. Soha nem is volt. Korábban sem tudta elfogadni. Éveken át menekült előle, de csak még rosszabb lett. Mostanában már nem küzd, hagyja, hogy a magáévá tegye a magány és minden egyes nappal többet raboljon el a lelkéből a sötétség.
Krumplipüré és fasírt a menü. Nézi a tálcát, a haldokló–nap színű menza krumplit és váratlanul elfogja az ismerős, iszonyú félelem mindentől, ami körül veszi. A kilátástalan jelentől, az ájult csirkék vak tekintetétől. A némaság tengerétől, melyben fuldokol. A vértől. A többi embertől, akik ugyanúgy az elmúlás felé menetelnek gennyes csíkot húzva maguk után. A magány újra satuként szorítja össze a szívét és egy rég bennrekedt kiáltás karmolja a torkát. Mintha megállt volna az idő és félő, hogy minden így marad. Retteg attól, hogy nem lesz már soha senki, aki megsimogatná a kezét! Feláll, visszamegy dolgozni, de a félelme, akár a fos íze, vele marad.
Nem tudja, mióta fekszik az ágyán magzatpózban. Végtelenül fáradtnak érzi magát. Nincs ereje küzdeni tovább. A félelem, a fenevad ugyan visszabújt a barlangjába lelke mélységeiben, de bármikor előtörhet újra. Bármikor a hatalmába kerítheti és ő már nem „csak” a magány elől menekül, hanem ettől a kiszolgáltatottságtól is retteg, ami ellen nem létezik védelem. Úgy érzi, nem tudja tovább elviselni ezt az űrt a lelkében, ezt a keserű ízt a szájában. Egyedül van a közönyös, rothadó, önmagát felfaló világban és ezt már nem lehet tovább elviselni! A borotva kézre adja magát.
Csak egy kis fájdalom, ahogy a penge felmetszi a bőrt, a húst az alkarján. Érzi, ahogy az ereje a vérével együtt szivárog el. Nem akar már semmit, nem vágyik semmire. Csend és béke tölti el. Az üresség lassan kebelezi be, de mindez nem fáj és nem számít már, csak hadd aludjon el és ne ébresszék fel soha többé…
Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs