Haragkék az égbolt, komor pompába öltözött a földi színpad. A díszlet: utak, házak, padok, fák, csupa sötét árny, alig észlelhető létezés. Fekete idomok egy fekete sivatagban. Nincsenek árnyalatok, otthon érzem magam. A megkövült élet az elmúlásra vár, mintha már átélte volna mindazt, ami megtapasztalható.
Hirtelen
hangulattalan fény gyullad a tömbház harmadik emeletén. Bántja a szemem. Milyen élet folyik ott? Fekete-fehér, íztelen-merev és fakó? Egy nő van ott. Vékony, csontos, sírszürke bőrű. Réparonda hálóköntösben ül, a köntös poros alja a padlót éri. Dohányzik egy jellegtelen konyhaasztalnál. Hideg kávét hörpint. Gondolatai sajgók és sötétek, mint e hajnal előtti, túlkínzott állapot. A férjére gondol, aki most is dolgozik, egy született nímand, rohad a gyárban. Én meg itt rohadok a konyhában, egyedül – jut eszébe. Arca torzul, legszívesebben sikítana, de nem jön ki hang a torkán. Fojtó a zárt konyha, keserűen nyomja el a csikket, kilép az erkélyre.
Késztetést érzek, hogy megmutassam magam, belépek egy lámpa haldokló fénykörébe. Meglát engem.
Hirtelen
vágyat érez, mohót, forróság önti el. A teste ringani kezd. Szíve hevesebben ver. Beletúr a hajába, mint egy nyáladzó őrült, végigkarmolja az arcát, végigkarmolja a mellét. Vére kiserken, lenyalja az ujját, a vére szerelem ízű. Engem néz, szétnyitja a köntösét és
hirtelen
megnyugszik. Már nem akar semmit elsietni. Terpeszt áll, a mellbimbói duzzadtak, ujjai közé csippenti őket, játszik velük, aztán lejjebb siklik libabőrös testén. Kéjesen nyög fel, amikor behatol magának. Futni kezdek, ajka „IGEN”-t formál, szólít és én rohanok teljes sebességgel, darabokra hullik, leszakad rólam a közöny rozsdás páncélruhája, a kapuhoz érek, rázom, tépem, zárva, becsöngetek találomra, hallani vélem, ahogy „IGEN”-t sóhajt, úgy érzem beleőrülök a sóvárgásba, egy álmos hang ásít a kaputelefonba, „RENDŐRSÉG, KINYITNI” – ordítom a mikrofonba, kattan a zár, szaladok a harmadikra, szemem előtt összefolyik a világ, dühödt vágyam apró cafatokra kúrja az agyam, leszaggatom magamról az ingem, a folyosón rengeteg ajtó, végtelen számúnak tűnik, csupa-csupa csapda, vonyíttatom a csengőket, dörömbölök sorra, lerúgom a cipőm, zavarodott fejek lesnek, nem találom a nőt, félőrülten vonyítok a kíntól, a merevedésem újabb ajtónak lök, mögüle sikamlós „IGEN”-ek hívnak, csípőmet ütemesen az ajtónak verem, hörögve könyörgök „ENGEDJ BE” és
hirtelen
vontatott, elnyújtott, gyönyörteli sikoly a zárt ajtó mögül. Megdermedek. Lassuló sóhajok, aztán csend. Csend és távolodó léptek, egy öngyújtó alig észlelhető kattanása. Lekéstem a mennyországot.
Hirtelen
valami összetörik bennem. Lerogyok a koszos folyosóra és a szemközti lakásból felvert öregúr szeme láttára kitépem Sorsom Könyvéből a fiatalság utolsó lapjait.
Tigyi Jégfarkas Balázs