Címke: jégfarkas

Gyere be velem

Nem hiszek. A virágmintás jövőképben. A fenntartható fejlődésben. A társadalmi integrációban. A jópofa reklámokban. Az államokban, a vezetőkben, az istenekben. Az egzisztenciális biztonságban, a hitelben, a bankszámlában. A napfényes reggelekben. Bocs, de az öltönyödben. A tanácsokban. A jól hangzó szólamokban. Nem hiszek bennük.

Miért?

Gyere be velem egy hajléktalanszállóra! A fapadra, a nemfizetősbe, bár olyan mindegy. Mindenütt roncs életek, csak itt még inkább.

A sorban állás a koszos utcán. Az araszoló autókból bámulják a csöviket a sorban. Mi bújik a szemük mélyén? Öröm, hogy nem ők állnak itt? Félelem, hogy idejuthatnak? Közöny, mert nem ők állnak itt? Harag a gyengeségük láttán? Undor a létezésük miatt? Öröm? Félelem? Közöny? Harag? Undor?

A beengedés a porta előtt. Az ügyeletes végigmér: Ittál-e ma, mennyit? Kötözködni fogsz vagy békésen rohadsz a matracon? Elviselhető a szagod? Végig tudsz menni a folyosón vagy összetöröd magad? Pikkel-e rád valamiért? Ittál? Kötözködsz? Elviselhető? Összetöröd? Pikkel?

A szobában kudarc-szag fogad. Tizenöt vesztes vaságyon, matracon. A falon szétkent poloskák. A sarokban harsogó tévé. Harcolsz a radiátor melletti helyért? Büdös lesz az ágyszomszédod? Kilopják a pénztárcádat? Belédköt a Nemtudodki? Kibírod ép ésszel ezt az éjjelt? Harcolsz? Büdös? Kilopják? Belédköt? Kibírod?

A zuhany a fürdőben. A forró víz gyönyöre. Nem akarsz kimenni, de kell. Itt ember voltál újra. Önmagad, szabad, fél óráig tartott. Napi fél óra. Ennyi neked is járt. Ennyi járt neked? Ennyi?

A vacsoraosztás. Zsíros deszka teával. Meleg a gyomrodban. Bambulás a tévé előtt. A képernyőn a szárazarcú öltönyösök hazudnak az arcodba, hogy van esély. Hogy növekednek a bérek. Hogy boldogok a családok. Hogy Magyarország fejlődik. Hogy jó Magyarnak lenni! De te pondosan tudod, hogy ez a rizsa nem neked szól! Te nem magyar vagy az ő szemükben, csak egy kibaszott hajlesz. Egy felesleges, statisztikarondító ingyenélő. Nincs családod, nincs nemzeted, nincs otthonod, nincs bankszámlád, nincs hiteled se napfényes reggeled, nincs barátod, nincs akárkid, nincs esélyed. Családod? Nemzeted? Otthonod? Bankszámlád? Hiteled? Barátod? Akárkid? Esélyed?

A cigi a kerítés mellett. Még egy maradt. Négykor kelsz holnap. Mész hidat mosni. Sötétben indulsz. Az utcán ismerős arcok, résen kell lenned. Háromezerért szopsz majd a hidegben, együtt a többi pancserrel. A meló után borra lesz pénzed, cigit is veszel. Muffot nem szagolsz. Bár olyan mindegy. Csak jól be kell rúgni. Négykor? Hidat? Sötét? Résen? Szopsz? Borra? Muffnem? Mindegy? Be kell?

Eloltják a lámpát. A matracon fekszel. A tévé még vetít. A plafonra meredsz. A szomszédod büdös, a másik horkol. Nincs mit tenni. Az anyádra gondolsz, hogy milyen volt vajon. Még képed sincs róla. Nem tudod, ki volt. Üres a helye. Üres a múltad. Üres az élet. Üres a jövőd. Nem hiszel. A virágmintás jövőképben. A fenntartható fejlődésben. A társadalmi integrációban. A jópofa reklámokban. Az államokban, a vezetőkben, az istenekben. Az egzisztenciális biztonságban, a hitelben, a bankszámlában, az öltönyösben. A napfényes reggelekben. A tanácsokban. A jól hangzó szólamokban…

 

Tigyi Jégfarkas Balázs

A csoki

Ramóna a macijával az ölében üldögélt a teraszon, amikor az idegenek megérkeztek. Nem törődött velük, a padlócsempe repedéseit nézegette. Az egyik repedés mintha egy pegazust formázott volna. Két fiú jött, a magasabb egy csokit nyomott a kislány kezébe.

– A nővéred itthon van?

Ramóna nem nézett rájuk, csak még elmélyültebben bámulta a pegazust, amelyik a csempe repedéseibe rejtőzött.

– Hahó, süket vagy? Mondom: a nővéred itthon van?!

– Hagyd már, nem látod, hogy fogyatékos? Inkább menjünk be!

A fiúk beléptek a házba.  A piszkos konyhában, egy sámlin ülve Vanessza a lábkörmeit festegette. A belépőkre nézett.

– Dugni jöttetek?

– Igen.

– Hoztatok anyagot?

– Naná!

– Hadd lássam!

A magasabb fiú elővette a kis zacskót. Vanessza megkóstolta az anyagot.

– Hmm, jó lesz! Gyertek!

Vanessza és a látogatók bementek a hálószobába.

Ramóna nagy, barna, fakó szemeivel továbbra is padló repedéseit kutatta a pegazus után. Kicsit csalódott volt, mert a csodálatos állat eltűnt, de hamar megbékélt, mert arra a következtetése jutott, hogy a paci az idegenek elől bújt el. Ezt nagyon is meg tudta érteni. A lakás mélyéről nyögések hallatszottak. A csoki lassan kicsúszott a kezéből, leesett a földre. Ramóna felállt, a macijával együtt bement a házba, át a piszkos konyhán, egyenesen a nappaliba. Leült a tévé elé, a hangerőt a maximumra állította és nézte a mesecsatornát.

Valamivel később az alacsonyabb fiú jött ki a hálószobából. A teraszra ment, rágyújtott, hunyorgott a lemenő napba.

Később a másik fiú is csatlakozott a haverjához. Szívták a cigit.

– Bazdmeg, ez jól esett! A csajnak aranyból van a pinája!

– Ja, meg a segge, az a legjobb!

Röhögtek. A magasabb észrevette a földön heverő csokit. Felvette, belépett a házba, át a piszkos konyhán, egyenesen a nappaliba. A tévé elé állt, Ramónával szemben.

– Tán nem szereted a csokit?

Ramóna a fiúra nézett. Nem arra figyelt, amit mondott, hanem a lényéből áradó fenyegetésre.

– Süket vagy, te idióta? Azt kérdeztem, nem szereted a csokit?!

Ramóna továbbra sem felelt és a tekintetét sem vette le a fiúról.

A srácot kényelmetlen érzés fogta el a kislány rámeredő, nagy, barna, fakó szemeitől.

– Baszd meg a csokidat! Néhány év múlva téged is ugyanúgy megkaplak majd egy kis anyagért, mint a ribanc nővéredet!

A fiú hozzávágta a csokit, de Ramóna nem ijedt meg, csak nézte tovább.

– Eh! Mit bajlódom én egy fogyatékossal!

A srácok elmentek. Ramóna még várt egy kis ideig, aztán megsimogatta a maciját. Felállt a kanapéról, bement a hálószobába, a nővéréhez. Vanessza meztelenül, izzadtan feküdt az ágyon. Öntudatlan volt, egy másik világban járt. A feje mellett, a párnába szúrva egy kiürült injekciós tű. Ramóna visszaballagott a nappaliba. A csoki a padlón hevert. Rálépett, mire az szétnyomódott a talpa alatt. Dühödt örömmel ugrálni kezdett rajta. Ugrált és ugrált, egyre csak ugrált, amíg ki nem fulladt. Akkor abbahagyta. Megnézte a szétkenődött édesség mintáját a padlón. Elégedett volt a művével, mert az nem pegazust formázott. Visszaült a kanapéra, a tévé elé, a maciját az ölébe fektette és nézte a mesecsatornát. Szentül elhatározta, hogy soha többé nem eszik csokit.

Tigyi Jégfarkas Balázs


	


	
	






	
	

		
Vigyázz reá
	


	

		

Vonuló felhőárnyak hullámzása a dombhajlaton
Száraz sziklák szúrása eleven talpadon
Napfény ügetése
Fuvallat megváltás-ízű csókja bőrödön
Pillangó szárnycsapása
Levelek sistergő kánona
Fény-árnyék táncza hajladozó lombok alatt
A szerelmes hangban cirógató gyengédség és a
Mozdulatba robbanó vágy
A Kedves illata, tekintete, mosolya
Vadló futása mezőn át
Erdő extázisa eső után
Tengervíz gátfutása a part homokráncai felett
Gyermekszemekből sugárzó bizalom
Öröm fénye, fájdalom pora az emlékek polcain
Jótett, melyért nem kérnek semmit cserébe
Az értés harmóniája
Egy kérdésedre felelet
Virágszirom-teremben őrzött titok
.....
Kölcsönbe kaptad. Vigyázz reá

Tigyi Jégfarkas Balázs

	


	
	








	
	

		
Te meg
	


	

		

Meglapulsz a hátsó ülésen
De rád talál és szíven döf az életed
Ez az utolsó sebesség, ez a rothadás
Ez a dögszag, ez az árulás
Kúszó-hajnal rémület
Feléd-beléd. Te meg kiszállsz
Leszel sarokra álló, kiégett, fázó
Olcsó óvszert szorító, ázó
Könnyed szárítod, ajkad rúzsozod
Leplezed halálos undorod
Egy sóhajba bújsz
Szemed lehunyod
És mint a töppedt idő
Múlsz
De nincs remény, ez rossz szerep
S bár utad a végtelenbe visz
Letérni róla nem lehet

Tigyi Jégfarkas Balázs






	


	
	






	
	

		
Szeretve lenni oly jó
	


	

		

Apád ágyékából köpött kérdőjel vagy
Repedt tükörről csorgó
Megsimogattak és érezted
Szeretve lenni oly jó

Szeretve lenni oly jó

De utolér az éj
A gyengéd kezek végül búcsút intenek
A horizonton túl már a hajó
Tartod magad, ne lássák szálkás könnyedet
Már nincs benned félelem, se éltető harag
Tudod. A szakadék felett ködbe vész utad
Rálépsz bátran, láthatatlanul
Nincs jövőd, se múltad. Csak a szíved
Csak a szíved dobog vadul

Tigyi Jégfarkas Balázs 

	


	
	






	
	

		
Slágerocska
	


	

		

Lábam nyomát elmossa az eső
A kocsmában egy jó kis zenekar
Hallgatom a régi slágerokat
És nem tudom, az utam merre tart

Három hete dobott ki a babám
Ő annyira fájt, mint még senki más
Száraz szemmel tépte ki a szívem
És szív nélkül az élet romos ház

Romos házban magányosan álltam
Eső verte a törött ablakot
Három hétig halálomra vártam
De nem jött értem, hát elindulok

Lábam nyomát elmossa az eső
A kocsmában egy régi zenekar
Hallgatom a jó kis slágerokat
És teszek rá, az utam merre tart

Tigyi Jégfarkas Balázs

	


	
	










	
	

		
Pesti ucca
	


	

		

Napfény itt nem szűrődik át
A család penész-szagú biztonságban és a gyermek folyton sír
Kutyák hörögnek, gazdák ugatnak
A léptek üresen koppannak a faltól-falig létezésben
A tekintetek unottak, szürkülnek és kopnak, akár az utcakövek
A lakók lelke feslett, görnyedt hátukon hordják világuk tanult kínjait
A lányok néha nevetnek, de gyorsan eltűnnek vastag ajtók mögött
Valaki gitárt cipel, ma is máshol játszik, messze
Cigaretta vágja át a torkot, a füst hangtalan lopakodik
A forgalom egyirányú, véges és döglött
A galamb a tetőn haldoklik, a falakra rászárad a vér
Esőcseppek tördelik az ünnepelt betont
Ablakok vakon és süketen bámulnak a semmibe
Egy nagymama hátranéz és motyog és töpörödik tovább
Lakók óvják sáros kincseiket mohó idegenektől
Valaki a járdára önti a felmosóvizet, haja őszül, már csak a halált várja
Vele a kör bezárul

Tigyi Jégfarkas Balázs