Szerző: balazsszocsokk

Nyisd fel a szemed: 1

A képmutatás világbíró leplének bársonyredői közt rejtőzködött. Otthon megverte a gyereket, az asszonyt, a törvényt és az istent. Megverte a gyereket, hogy engedelmeskedjen, hogy higgyen az istenben és ne pofázzon a család dolgairól, no meg jól is esett levezetni a haragját a gyengén. Megverte az asszonyt, hogy engedelmeskedjen, hogy higgyen az istenben és ne pofázzon a család dolgairól, no meg jól is esett hatalmaskodni. Megverte a törvényt és az istent, amikor megverte a gyereket és az asszonyt és ez is jól esett. A gyerek cigány volt, az apa nem és az apa tudta, hogy a cigánynak úgysem hisznek, mert úgy gondolják, hogy annak a vérében van a hazugság. Az asszony soha nem kellett senki másnak, olcsó volt hát, akárcsak az isten, aki ott lejmolt minden utcasarkon és akárki betehette a farzsebébe. Ha a gyereket kérdezted, ő csak az apjára nézett, hogy vajon mit mondhat és mit nem. De belül tudta, már régóta tudta, hogy elbukott és mindig is el fog bukni. Mert végső soron nem tud megfelelni, nem tud engedelmes lenni és nem tud hinni a közönyös és tehetetlen felnőttekben, sem az istenben, akit csak úgy zsebre tett az apja. Az apja mindenkit zsebre tett. A lelkészt, a rendőrt, a tanárt, a családsegítőt, a többi szülőt, minden felnőttet. Őt is zsebre tette volna, de ő úgy érezte, hogy mégsem fér el az apja zsebében. Neki amúgy sincs helye ebben a világban, ahol választani kell, hogy áldozat marad-e vagy kiveszi a részét vérengzésből. Nem akart választani. A gyerek angyal volt és elbukott. Elbukott újra és újra, míg rövidke élete tragikus véget nem ért, mert a tanár, a rendőr, én, a szomszéd, a bíró, te, a szociális munkás, a lelkész, ő, a védőnő, az orvos, mi, a törvényhozó, az ügyvéd, ti, a polgármester, az igazgató, ők, a többi szülő, a többi felnőtt, a társadalom, a törvény és az isten, akik mind-mind beleférnek a bántalmazók zsebébe, hagyták őt elbukni.

Nyisd fel a szemed!

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs

Hajnali három. Fapad

Hajnali háromkor hozzák be a rendőrök a fapadra. Vacog, motyog. A téren találtak rá egy padon. Azt mondja Ádám. A melegebbik szobában ültetem le. Hozok neki enni, inni. Módjával kérdezgetem, zavarosan válaszolgat. Megkenem neki a kenyeret. A meleg teából megiszik rögtön három pohárral. Papucs van a lábán, zokni nélkül. Odakint, ha öt fokot mérnek. Aludni akar. Matracot kap, betakarom.

Az orvos pár óra múlva érkezik. Sajgó szívvel felkeltem, tudom, mennyire aludna még. Nem tudja hol van. Kommunikál egy másik, számunkra nem létező világgal. Nem balhézik, különben is 20 kiló vasággyal, a lába piszkos, az arca egy üldözötté. Köldöke mellett műtéti vágás nyoma, nem tudja mitől, még gyerekkorából. Az orvos vizsgálja. Szülei? Nem tudja. Honnan jött? Németországból. Hova tart? Nem tudja. Szülei? Meghaltak. Honnan jött? Olaszországból. Merre tart? Nem tudja. Csak aludni szeretne. Olasz vonatjegyet szed elő a zsebéből, aztán visszafekszik. Betakarom. Az orvos intézi a mentőt.

A mentő 2 óra múlva érkezik. Kérdezik tőle, milyen nap van ma. Szombat, válaszol, pedig szerda. De a Budapestet eltalálja. A szemei nem mondanak semmit. A szemei egy másik világba néznek. Nevet, nem ránk, nem nekünk. Szülei? Nincsenek. Honnan Jött? Vecsésről. Merre tart? Csak aludni akar. Nem hagyják, feladja. Szót fogad. Felkel, belebújik a papucsába. Megiszik még egy pohár teát és követi a sorsát a pszichiátriára. Soha többé nem látom. Félek, senki sem látja soha többé.

Írta: Tigyi Jégfarkas Balázs

Szerelem nagy e-vel

Felraklak a konyhaasztalra
Egy seggnyi hely még magát adja
A zsíros tányérok között
Űrt betöltő hátsód magabiztosan igázza le a porhanyós jövőt
Csábítóan nyitott combjaid végsőkig lassítják a szűkülő időt
Talán már nem is jár, csak áll, meredten áll
Mi persze tovább kutatjuk a zengő végtelent
„Egész jól nyomjátok, gyerekek!” – Dicsér hirtelen
A fejemben egy hang
Apám az, vagy a képzelt istenem
Nem tudom, őket mindig keverem
A késem hegye még mélységet kutat
Azonban a pult széle már nyomja a farod
Két orgazmusod lesz hajnalra, ha akarod
Tudom, nem nagy szám
De te szeretsz és beéred velem
Nagy e-vel zuhan ránk a szerelem
Utána sajtos pizzát eszünk
 És a fagyit egymás ajkáról nyalva
Végül elalszunk boldogan, jóllakva
Szerelem, béke, csendesség, minden jó
S ha néha fingunk is, hát csak nevetünk rajta

Tigyi Jégfarkas Balázs

Két lélegzetvétel közben

Kihajítottak a Földre minket
Ketrecbe zárva össze, kiéhezett sakálokat
Olyan magányos vagyok, hogy már dugni sincs kedvem
Ki érti ezt? Kevesek
Ők is hallgatnak, bénultan a visszanyelt fájdalomtól
Rám nézel és csupán mohóságot látsz
Egy sóvárgó majmot és mancsokat
Melyek fáradt kebleid markolásszák automatikusan
Persze ugyanez a holdfényben 
A tengerparton, pezsgővel már romantika
Szólsz hozzám és füleket képzelsz a golyóimra
Boldogan mosolyogsz
Miközben én a saját lelkem okádom tele mérgező magjaimmal
Azt mondod szeretsz és én, a kőbunkó nem érzek semmit
Szeretsz? A rántott húst is szereted sült krumplival
Ha feláll a farkam, kérlek ne vedd a szádba
Velem ennél jobbat ma nem tehetsz
A világra ráborult a fájdalom
És a sebeket már senki sem gyógyíthatja be
Ha nem tartasz meg, ellopnak a szavak
És visszatér a realitás, a falakra hugyozott kétségbeesés
Ki vagy te és ki vagyok én? Kígyópikkelyek közé szorult hajtetűk
Otthonunk nincs, célunk sincs
 Kihasználnak egyre nagyobb gengszterek, még aljasabb faszfejek
Pusztán élünk és tűrünk
Szívünkben a nyálcsorgató reménnyel, hátha jobb lesz majd
Kihajítva, ketrecbe összezártan, kiéhezett sakálokként

Tigyi Jégfarkas Balázs

Ítéletidő

Kemény tél volt.

Az emberek azt hitték, soha nem ér véget. A nőtlen, fiatal férfiak az első héten megfagytak, mert nem voltak még hozzászokva a kemény megpróbáltatásokhoz. A férjeket eleinte megóvta a házasélet során megszerzett immunitásuk. Ám amikor gondos nejük jégeralsót és kötött pulóvert parancsolt rájuk, ők is belátták, hogy itt a vég és hamarosan több százezernyi férj – jégszobor gazdagította a pesti utcák amúgy is utánozhatatlan atmoszféráját.

Tudvalévő, hogy a nők szívósabbak az „erősebb” nemnél, így életben maradtak és átvették az uralmat. Végre nem volt férfi, aki irányítgasson, előírjon, zsarnokoskodjon, nagyképűsködjön! Beköszöntött a női nem teljes szabadságának örömteli korszaka!

Sajnos ez sem tartott sokáig. Először a párjukhoz hű, szerelmes nők szíve fagyott jéggé a bánattól, szerencsére ez a folyamat viszonylag kevés áldozatot követelt. Az igazi tragédiát a kevésbé hű, kevésbé szerelmes hölgyek jégszoborrá válása jelentette. Tömegesen dermedtek jéggé lakásaikban, mert nem volt férfi, aki fát vágjon, szenet hozzon, erőművet működtessen, felcsavarja a fűtést vagy csupán jelen legyen.

A fagyhalál futótűzként terjedt, úgy tűnt, senki és semmi nem állhat az útjába. Az idősebbek életuntság okán, a fiatalabbak divatból, a katonák parancsra, az ügyvédek pénzért, a művészek ihletetten, a szociális munkások tiltakozásul, a politikusok érdekből, a papok a perselyek üressége láttán, a lengyelek barátságból, a kétharmaddal agyfagy végzett, a világ többi része a „freeze challlenge” miatt.

Az utcákat, tereket gyermekzsivaj töltötte be. A felügyelet nélkül maradt kisemberek népes bandákban járták a városokat és rettentő nagy hógolyócsatákat vívtak egymással. Ha megéheztek, csak letörtek egy-egy darabot valamelyik jégszobrorról és megízesítették az otthonról hozott csokoládésziruppal, málnaszörppel, az elvetemültebbek salátaöntettel. Irtó jól érezték magukat.

A hírmondónak maradt időjós végső kétségbeesésében zord időt jövendölt az elkövetkező napokra és mivel kivételesen igaza lett, meglepetésében ő is megfagyott. A gyerekek teljesen magukra maradtak. Ettől egyáltalán nem estek kétségbe mindaddig, míg egyikük azt nem mondta komoly, fülsértő hangon, hogy eztán nekik kell átvenni a felnőttek szerepét, mert előbb-utóbb elfogy a csokoládészirup, a málnaszörp, neadjisten a salátaöntet. Belegondoltak, hogy egy szürke hajnalon majd be kell menniük a gyárakba. Termelni, szervezni, rendet tenni, szabályokat hozni, fegyelmezettnek lenni, munka-megbeszéléseket tartani és azokon hülye szavakat használni, egyre kevesebbet örülni és játszani, egyre többet komolynak lenni és boldogtannak. A csokoládészirup, a málnaszörp, a salátaöntet utánpótlásának apropóján, végső soron felnőni.

Összedugták hát kicsiny buksijukat és egyhangúlag elhatározták, hogy nem maradt más lehetőségük. Azonmód hóemberré változtak egytől-egyig, mert tudva levő, hogy a hóembert mindenki szereti.

Tigyi Jégfarkas Balázs

Két sztori a hajléktalanszállón

Első

Idejöttél kérdezgetni, mert neked kell egy csöves-süketelés. A szavaimat akarod, a gondolataimat, a sztorimat. Kifacsarnád az utolsó csepp véremet is. Hát ide hallgass, pont szarok rá, hogy te mit akarsz és ezt az egyet megtehetem még akkor is, ha csöves vagyok. Én az utcán nőttem, a börtön nevelt, piás vagyok, drogos, mert csak így bírlak titeket elviselni. Beteg a vérem, kudarc a szagom, az árnyékban élek, más vagyok, nem a te fajtád.

Nem a te fajtád, nem ismersz engem. Te burokban nőttél, szeretett az anyád. Engem akkor vertek, amikor észrevettek. Megtanultam láthatatlan lenni. Te burokból jöttél, óvott az apád. Én rettegtem, ha részegen jött haza. Minden „áldott” este.

Iszonyúan féltem, amikor az intézetbe vittek, de nem sírtam, mert az soha nem segített. Egyedül voltam az egész rohadék, mérgezett világgal szemben. Az emberarcú szörnyekkel teli világban, a gyerektestű szörnyekkel teli teremben. És a szörnyek közelebb jöttek, aztán még közelebb és már nem volt hova bújni és nem volt senki, aki megvédett volna. Te sem voltál ott, amikor felfaltak és kiettek belőlem mindent, ami még érezni és vérezni tudott.

Nem ismersz engem. Valaha mindent megadtam volna egy csipetnyi szeretetért. Egy apró szeretetmorzsáért, egy kis törődésért. De nem mentett meg senki és én végül befalaztam a lelkem áthatolhatatlan, hideg kősziklák közé. Túléltem. Szörny lettem. Egy közülük. Elvettem, amit értem. Kihasználtam, akit tudtam. Lenyomtam, akit lehetett. Ártatlanok vérében tocsogtam és már kilométerekről megéreztem a préda szagát.

Az intézetből megszökhettem, de a sorsom elől nem lehetett. Senki földjén, kapualjban, erdő mélyén, romok között, szutykos padlón, buszülésen, kint a téren és senki nem hajolt le értem. A győztesek mindig elegánsan léptek át. Fintorral az arcukon, ítélettel a szívükben. Én a sárban, a koszban, a bűnben, de ők mindig jóllakottan és én mindig csak éhesen. Egyedül és éhesen a vádlottak padján is, aztán a cellában, a többi bűnös között. Ember ítélt ember felett, az egyik továbblépett, a másik ottmaradt, beszorulva a zajtalanul őrlő börtönrácsok állkapcsai közé.

Mindegy. A múlton nem lehet változtatni, az éhséget nem lehet csillapítani. Az utamat járom és már nem térít meg senki, nem térít el isten, nem térít le ördög és nem érthetsz meg te sem. Ide, a szeméttelep külvárosába, a baszlak-földre, a lelketlenek sikátorába nem jut el a napfény. Te se gyere erre, mert kihasznállak, összezúzlak, megrabollak, meggyalázlak. Ez nem a te földed és nem a te fajtád. Építs kerítést, vegyél rendőrt, katonát, szögesdrótot, olcsó véremen hízott bankjegyekből vonj átjárhatatlan búrát törékeny világod köré és kerülj el. Hidd el, én alapjáraton nem akarlak bántani, de ha a közelembe kerülsz és megérzem a pénzed, a képmutatásod, a felsőbbrendű-hited bűzét, akkor begurulok és elveszek tőled mindent, amit csak tudok.

Második

Oké, oké ne izgulj, csak gyere arrébb tesó, nem fog ő bántani. Így, látod, már el is ment. Behergelte magát, még túl sok benne a harag. Ne hibáztasd érte, nem volt gyerekszobája. Később megnyugszik és akkor rá sem ismersz majd, kedves lesz, mosolygós, de most egy kicsit zakkant. Szóval csövi-interjút szeretnél. Én szívesen beszélgetek veled, elmondom az életemet, meg az érzéseimet, ha akarod. Régóta rág valami, ami ki akar jönni.

Tudod testvér, már vagy százszor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, aztán mégis továbbvonszolt az élet. Sokáig nem értettem, hogy miért. Előfordult, hogy azért ítéltek el, mert nem volt hol aludnom és nem volt mit ennem. És emlékszem, az erdőt tavaszillat lengte be, április eleje volt, amikor néhány suhanc félholtra vert a bimbózó virágok között. Szórakozásból tették, megtehették és megúszták, mert egy hajleszért nem szakadtak meg a zsaruk sem. Pedig az nem úgy van ám, hogy csövesnek születsz.

Én azért ittam a kilincsmosót, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, amivé váltam. Rettegtem attól, hogy tényleg az vagyok, aminek látnak. Gyanús vagyok, undorító fertelem, megvetést érdemlő, értéktelen, toprongyos szemét. Mert ez tükröződött vissza azoknak a szemében, akik egyáltalán hajlandóak voltak rám nézni. Olykor megpróbáltam kikászálódni, tettem egy lépést, aztán még egyet, de a tekintetekben akkor sem változott semmi. Pedig az nagyon nehéz ám, egy senkiből valaki lenni, változtatni a sorsodon. Mindenki csak azt látja, amit látni akar és ha vesztesnek akarnak látni, akkor annak is fognak.

Gyerekkoromban gyakran füstszagú ruhában kellett iskolába mennem és a többiek nem akartak mellém ülni a padba. A szagom miatt, a bőröm színe miatt, a származásom miatt. Aztán már én nem akartam, hogy mellém üljenek és verekedtem, amikor a lyukas cipőmre néztem. Hamar rájöttem, hogy amíg én bántok mást, addig engem nem bánthatnak. Ez volt a hatalom igazsága, egy olyan kapaszkodó akkor nekem, amiért megérte erősnek lennem. És erős lettem, bárkivel kiálltam, féltek tőlem. De mégsem tudtam megakadályozni, hogy elvigyék az apámat. Öt kocsival jöttek, szirénázva, gumibottal, fegyverrel. A földre nyomták, megbilincselték az én nagy, félelmetes apámat. Betuszkolták egy rendőrautóba és vitték. Még csak el sem köszönhettünk egymástól. Később, ha megkérdezték mivel foglalkozik az apám, lesütött szemmel hallgattam.

Tudod testvérem onnan, ahonnan én jövök, az alvilág egy jobb élet reményével kecsegtetett. Pénz és tisztelet, mert a kettő együtt jár. Elhittem, ha pénzem van, ha félnek tőlem, az már egy jobb élet. Beszippantott és nem létezett más, csak a banda, a balhék, az élvezetek. Azt hittem, hogy végre valaki vagyok, végre elfogadnak. Talán megérted, hogy egy telepi cigánygyereknek, aki éveken át a halálról álmodozik a kormos szobában, mindez ellenállhatatlan vonzerővel bír. Mindent megkaptam, amit csak akartam. Megláttam, megkívántam, megszereztem. Aztán egyszer, ki tudja miért, eljött a nap, amikor nem tudtam megütni azt, akit meg kellett volna. Belenéztem a szemébe és képtelen voltam rá. Sokáig nem értettem, hogy miért. Ő sem volt más, nem volt jobb, mint a többiek, ugyanúgy megérdemelte. Mégsem ütöttem meg és akkor utolért a következő nagy igazság, az illúziók felszámolása. Egyszerűen lecseréltek. Nem tettem meg, amit kell, nem hajtottam több hasznot, hiba lettem a gépezetben. Nem védett többé a banda és előléptek a homályból azok, akik pályáztak rám. Megtaláltak, agyonvertek, eltörték a csontjaim. A csontok idővel ugyan egybeforrtak, de én egy senki lettem. Egy csöves, egy bujdosó. Piáltam, drogoztam, kunyeráltam, hazudtam, csórtam, megalázkodtam. Az illúzió ködét kerestem. A feledést, a soha fel nem ébredést, ahonnan már nincs visszaút. A tű szúrása a mennyország kapujának tárulása volt számomra. Be akartam lépni azon a kapun, így végül beadtam magamnak az aranylövést.

Túléltem. Életben maradtam, akkor még nem értettem, hogy miért. És barátom, ha hiszed, ha nem, ott a kórházban csoda történt: valaki meglátott, valaki végre engem látott. Egy volt drogos, egy lány, egy angyal. Ahhoz, hogy megértsd, mit jelent ez, tudnod kell valamit. Ha végig nézek az életemen, a legrosszabb az volt, hogy senki sem ismert, senki sem értett és nem volt a hatalmas Univerzumban egyetlen lény sem, aki képes lett volna meglátni és megszeretni azt az egyszeri és megismételhetetlen valakit, aki én voltam. A felszín alatt, a szerepek alatt, a haragom, a sebeim, a félelmeim alatt mélyen, legbelül a lényegemben mindig csak arra vágytam, hogy elfogadjanak és szeressenek. Ez a végső igazság, amit csak azután érthettem meg, hogy visszalökött a sorsom a halál kapuján. Visszalökött és azt mondta: „kapsz még egy esélyt haver, lássuk, mit kezdesz vele”. Ezért nem haltam meg és az a lány meglátott, megértett és elfogadott engem. Eszternek hívták, angyal volt. Megtanított látni, érezni, élni. Szerettük egymást, varázslatos időszak volt. Aztán elment, meghalt, de erről tényleg nem akarok beszélni, mert ez még túl fájdalmas bennem.

Arról viszont beszélhetek neked, hogy ez szerelem volt az, amiért nekem ide, erre a bolygóra megérte megszületnem. Sok mindent megértettem neki köszönhetően. S bár csupán egy csöves vagyok, aki vezekel, ugyanakkor mégis boldog, mert ismertem Esztert. Ha ezt megérted, akkor bölcsebb vagy, mint én voltam olyan idősen, mint most te.

Már nem úgy tekintesz rám, mint egy zsák ürülékre, látom a szemedben testvérem, hogy megláttad bennem az embert. Ez baromi jó érzés. Köszönöm, hogy megkérdezted, de nem kérek sem pénzt, sem mást. Remélem, eljössz máskor is és akkor majd te mesélsz az életedről, én pedig meghallgatlak. Persze, csak ha akarod. Most megyek, osztják a vacsorát. Minden jót haver.

Tigyi Jégfarkas Balázs

Majdnem

Élt, elérte a célt, mindene megvolt. Karrier, család, kényelem, békés öregedés. Már csupán az életszínvonal fenntartása végett vívott mindennapi, ámde mérsékelt csatákat hasonszőrű társaival. Stabilnak és elégedettnek érezte magát.

Ám egy nap behorpadt a homloka egy váratlan kérdéstől, melyet a sarki boltos kisfia szegezett neki ártatlan cérnahangocskáján, amikor belépett az üzletbe és rámosolygott a gyermekre:

„Hát te meg ki a fasz vagy, bácsi?”

Tigyi Jégfarkas Balázs

Hajnal hasadás

Álmában sirály volt. A fényben úszott, a szél hátán repült, a végtelenbe tartott. Szeretett volna örökké így maradni, harmóniával csurig átitatódva lebegni a béke tengerében, ám a sirály végső búcsút intett fénylő szárnyaival… Mandulaillat cirógatta langyos hullámokban és a valóság e kedves hírnöke apránként elmosta az álom homokfalát. Ébresztőóra vidám csilingelése tördelte fel a csend burkát, Anna kinyitotta a szemét. A félhomályos szobában egymásba csimpaszkodva táncoltak az arany napsugarak. Boldoggá tették az ébredés puhán tovahussanó percei. A világot simogatónak, lágynak és biztonságosnak érezte. Összegömbölyödött a mandula leheletű paplan alatt és elégedetten feldorombolt, akár egy kiscica.

…..

A köhögés egész testét rázta, izmai tűréshatárig feszültek. Tüdeje égett. Attól félt, hogy egy nap ki is köpi rongyos foszlányokban. A rohamot nem tudta sem megfékezni, sem irányítani. Végül belsejét egyetlen, gyilkos szorítással rántotta össze a görcs. Képtelen volt moccanni, vagy akár lélegezni. Minden erejét megfeszítve igyekezett kiköpni a torkát harapó, tüskés golyót. Mikor már azt hitte, nem bírja tovább, a roham megkönyörült rajta. Ugyanolyan hirtelen távozott, ahogyan érkezett. Egy kis idő múlva már csak a nyomorult félelem emléke és a betonon szétterülő, véres nyáltócsa emlékeztetett arra, hogy itt járt. A lomhán visszaereszkedő csendet sercegés törte meg, Edit kinyitotta a szemét. Mocskos betonon feküdt a szeméttárolóban, ahol mindent átitatott a bűz. A sercegés a szatyorból jött. Hamar megoldotta az este gondosan becsomózott füleket, a zacskó tartalmát kiborította. Soknapos, száraz kenyér és penészes sajt közül jókora csótány iszkolt elfelé. Megkönnyebbült. Attól tartott egeret, vagy patkányt fog találni, azoktól ugyanis irtózott. Kézbe vette az egyik papucsát és megcélozta a menekülőt. Pufff! Mellétrafált. A csótány eltűnt a konténer mögött.

…..

Anna óvatosan dugta ki lábfejét a takaró alól. A fürkész testrész megnyugtató üzenetet küldött a szoba hőmérsékletéről. Nagyot nyújtózva kitakarózott. A redőnyön átszűrődő fénynyalábok aranybarna színt kölcsönöztek bőrének. Könyökére támaszkodva végignézett magán: lábait izmosnak, csípőjét íveltnek, mellét teltnek találta. Pazar teste kellemes érzéssel töltötte el. Tudta azt, hogy az emberek a szépet szeretik. Belebújt a papucsába, felvette a székre készített selyem pongyolát és felhúzta a redőnyt. Az ablakon betörő napsugarak áradatától egy pillanatra megrészegült. Csak állt az ömlő fényben és a lelke együtt táncolt a napsugarakkal.

…..

– Ó, hogy a rák egye ki a beledet! – káromkodta el magát Edit.

Már az ötödik gyufa tört ketté remegő ujjai között. Jó dekket tett félre előző napról, de eddig képtelen volt meggyújtani. A hatodik próbálkozásra végre sikerült, mélyen leszívta a füstöt. Olcsó rúzs hintőpor-ízét érezte a dohánypapíron. Prostié vagy cigányasszonyé lehetett – gondolta – azok szívnak ilyen erőset. Élvezettel cigizett, miközben a feje fölött futó, nagy csövek zúgását hallgatta. Tudta, hogy már nem sok ideje maradt, mert a lakók hamarosan fölébrednek, a gondnok pedig rányitja az ajtót. Ivott pár kortyot a kilincsmosónak becézett, kétliteres, olcsó borból, hogy elkerülje az alkohol-elvonási tüneteket, melyeket oly jól ismert. Csak szinten kellett tartania magát. A kialudt csikket az egyik konténerbe pöckölte. Flakonból vizet öntött a markába, arcot mosott. Erősen dörzsölte a bőrét, mely a gyenge érintést már rég nem érzékelte. Miután végzett, előszedte a szociális munkástól kapott fertőtlenítő spray-t és a bal lábán térdig felhúzta a nadrágot. Vádliján nagy kiterjedésű, fekélyes seb terjengett. A hús mélyen fertőződött és nyüzsgött a nyüvektől. Pár milliméteres nagyságú, szürkésfehér kukacok százai falatoztak az elhalt húsból, vagy kerestek maguknak újabb táplálékot a még egészséges szövetekben.

Ez nem az én testem, nem hozzám tartozik! Nekem szép lábam van, ez csak valami tévedés! Valaki másé, valaki más fekélyes lába ez! – üvöltözték kétségbeesett gondolatai, miközben a spray-jel megcélozta a beteg részt. Haldokló kukacok tucatjai hullottak a földre.

…..

A sistergés elérte tetőpontját és alábbhagyott. A konyha frissen főtt kávé illatával telt meg. Anna a kávét kedvenc bögréjébe öntötte. Tejet töltött hozzá egészen addig, míg a keverék vajszínű nem lett. Megkóstolta, nyelvével csettintett, a tejeskávé tökéletesre sikerült. Az erkélyen lévő kis asztalkára pirítóst, dzsemet, vajat, mogyorókrémet, mézet vitt. Imádott az erkélyen reggelizni, az égbolt látványa békével töltötte el a lelkét. Kiült, lakmározni kezdett. Katonánként más-más kennivalót rakott a pirítósra és egy-egy falat után kávét kortyolva hagyta, hogy az ízek elkeveredjenek. Reggeli után lezuhanyozott. A forró víz zuhatagától lélegzése kihagyott, sejtjei örvényleni kezdtek, egész lényét átjárta a gyönyör. Felfrissülve és kókuszillatúan lépett ki a fürdőszobából. Lábujjhegyen járt, mert ehhez támadt kedve. A ruhásszekrényből szexi, fekete alsóneműt, fekete minit és elegáns, azúrkék blúzt választott. A tükör előtt öltözött, magabiztos mozdulatokkal. Mikor készen lett, figyelmesen nézte a tükörképét.

– Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken!

A tükör továbbra is őt mutatta, Anna jót kacagott saját szellemességén.

…..

Voltak ritka napok, amikor a csodával határos módon nem fájt semmije. Edit reménykedett benne, hogy ez is ilyen lesz. A kikerülhetetlen rohamtól eltekintve szerencsésen indult a reggel, csak a dereka sajgott egy kicsit.Belebújt a papucsaiba és eligazította magán a ruházatát: a kockás nadrágot, a kötött pulóvert.Viseltes férfiruha volt mindkettő, de neki megfelelt. A matracot a falhoz támasztotta, aztán körbejáratta tekintetét az „otthonán”. Örült annak, hogy volt egy kis zuga, ahol napnyugtától-napkeltéig a maga ura lehetett. Itt senki sem küldte arrább, senki sem rúgott bele. A szeméttároló biztonsága a kosz, a bűz, a rágcsálók és a bogarak jelenléte ellenére is többet ért számára, mint a hajléktalanszállók nyújtotta extrák. Hiába a meleg víz, a tévé, a tea zsíros kenyérrel, a szállón nem lehetett egyedül. Ott folyton résen kellett lenni, kikerülni a kötekedőket, elviselni a hatalmaskodókat, alkalmazkodni a szabályokhoz.

…..

Anna bezárta az ajtót. A kulcsot a retiküljébe tette, felvette a napszemüvegét. Szeretett meglesni másokat a lencse rejteke mögül. Hívta a liftet, aztán a szemétledobóhoz sietett. A fedelet felnyitva hulladékbűz csapta meg az orrát.

Remélem, soha nem kell kibírnom ezt a szagot 10 másodpercnél tovább! – gondolta és leeresztette a szemeteszsákot.

…..

– Egy adag brassói rendel… És tessék, meg is érkezett! – kiáltotta Edit.

Nevetve mutatott a konténerre, melynek alján nagyot puffant a szemeteszsák. A gondnok fáradt mosollyal jutalmazta a tréfát. Szétnézett a szeméttárolóban, ellenőrizte, hogy védence rendben hagyta-e maga után. Miután mindent rendben talált, bezárta az ajtót.

– Vigyázzon magára Edit! Akkor este! – köszönt el a gondnok.

Akkor este. Mikor jön, én már itt várom. – gondolta Edit, miközben a távolodó férfi alakját nézte – Köszönünk egymásnak, kinyitja az ajtót, beereszt. Megkérdezi, van-e vizem éjszakára. Aztán rám zárja a tárolót. Rendes ember ez, tízezerből, ha egy ilyen akad! Hajlékot ad egy csövesnek. Fura, hogy végül csövi lettem, nem gondoltam volna, hogy ide vezet az út. Pedig fiatalon mindenem megvolt, ami a boldogsághoz kell. Család, lakás, munka. Most ötvennyolc vagyok, mindenem elfér két szatyorban, senki sem tudja a nevemet, senki nem vár haza, igaz, nincs is hova hazamennem, csak ez a szeméttároló, amit esténként rám zárnak, én meg csak fekszem, egyedül a sötétben és hallgatom a csövek zúgását. Minden este azzal a reménnyel alszom el, hogy reggel már nem kelek fel és nem kezdődik elölről ez a szánalmas színjáték, amit életnek csúfolnak! – Lesből támadó gondolatai olyan éleseket vágtak a szívén, mintha zsilettpengét húzkodnának rajta. A magány és a kiszolgáltatottság érzése kerítette hatalmába. Úgy érezte, sürgősen gyógyírra van szüksége, ezért sietős léptekkel indult a talponálló felé.

…..

Anna kilépett a kapun. A napfény az arcát simogatta. Érezte, hogy a mai nap szép lesz. Megakadt a szeme a parkon átvágó hajléktalan nőn.

Adhatnék neki pénzt, de minek. Úgyis csak italt venne belőle és attól nem változna meg semmi. Ő ugyanúgy hajléktalan maradna és minket ugyanúgy egy világ választana el egymástól. De félre ezekkel a negatív gondolatokkal Anna! Az idő gyönyörű és a mai nap nagyszerű lesz! – miután rendezte gondolatait, lendületes léptekkel indult a munkahelye felé.

…..

Az öltönyös férfi követte őt. Nem mentek messzire, csak ide, a kiserdőbe. Az első fák után megfordult és a mögötte jövőre nézett. Nap barnította, fiatal arc, határozott arcél, ragadozó szemek.

A szemed könyörtelen – gondolta Edit, de hangosan csak ennyit mondott:

– Itt jó lesz!

A férfi megállt, nem szólt semmit, csak lehúzta a sliccét. Edit nehézkesen letérdelt és a szájába vette. A férfi durván megmarkolta a haját. Kemény mozdulatokkal irányítani kezdte, nem hagyta levegőhöz jutni. Erőszakos volt és mohó. Edit úgy érezte, hogy menten megfullad.

…..

– Ó te édes, édes kicsi Anna! Annácska! Annyira gyönyörű vagy! – a férfi hangja el-elcsuklott a vágytól és falta, egyre csak falta a kívánatos női testet. Anna finomnak találta a csókjait, gyengédnek a kezeit. Már régóta flörtöltek az irodában, kedves játék volt mindössze, de ma úgy döntött, hogy továbblép, mert érezni akarta a férfit, látni a szemében a vágyat és azt, hogy mindennél jobban akarja őt, csakis őt, Annát.

Nem kellett sokat tennie ezért. Az ebédlőben a férfivel szomszédos asztalhoz ült és addig ügyeskedett, míg leborult a retikülje. A férfi ugrott, segített és a többi már ment, mint a karikacsapás. Ezen a szinten még nem tudtak meglepetést okozni a másiknak, biztosan lépegettek a fizikai vágy kitaposott ösvényén. Az érzelmek ingoványa messze volt és Anna nem akart arra a tájra menni. A férfi tükröt jelentett számára, melyben láthatta önmagát. Azt akarta, hogy visszatükrözze őt a világmindenségnek.

…..

– Szopjál te kurva, megfizettelek érte! Szopjál, az anyád büdös picsáját! – ordította a férfi.

Arcon ütötte és Editelveszítette az eszméletét. Amikor megébredt, legelőször a sperma szagát érezte.

Ez a barom az arcomra élvezett! – gondolta döbbenten – A geci állatja!

Felült. Zsebkendőt keresett a zsebében, de nem talált ott mást, csak azt az ötszázast, amit a férfitól kapott fizetségül, még ott a téren. A pólójába törölte az arcát. Szédült, amikor felállt.

Legalább nem volt neki túrós, mint a taxisnak előtte! – gondolta optimistán. Az első lépésnél megingott, megkapaszkodott egy ágban. Az ág korhadt volt, letört, Edit elesett. Újra belehasított a fájdalom, mely ugyan az egész testét átjárta, de a lelkéig nem hatolt el. A lelke biztonságban volt, áthatolhatatlan ködfalak mögött. A lelkét senki és semmi nem érhette már el, így a fájdalomnak is be kellett érnie fáradt, rothadó testével. Újra felállt, ezúttal talpon maradt. Visszabotorkált a térre.

– Adj két kevertet, Karcsi! – mondta a boltosnak.

Letette a pénzt a pultra. A Karcsinak nevezett szó nélkül letette elé a két kisüveget a visszajáróval együtt. Edit a szatyrába süllyesztette őket és a tér egyik padjára ült. Nézte a nyüzsgést, a tömeget, az embereket és nem érzett semmit.

…..

Gyönyörű volt a szeretkezés, Anna ujjongott magában. Változatos és izgalmas, ő maga három orgazmust élt át. A férfi értette a dolgát és sokáig bírta, de végül kimerült és most úgy alszik mellette az ágyban, mint egy jóllakott csecsemő. Anna mindent megkapott tőle, amit ezen a szinten kapni lehetett és a szeretkezés közben eljött az a pont, amikor azt tehetett a másikkal, amit csak akart. Akkor és ott istennőnek érezte magát. Cserébe ezért a felbecsülhetetlen kincsért oly keveset adott, de a partnere így is boldognak látszott. Anna gépiesen simogatta a férfi haját. Egy forró fürdőre vágyott, egy könnyű vacsorára és egy jó filmre. De mindezt már egyedül akarta átélni.

Megajándékoztál, ezért én is megajándékozlak ezzel a rövidke nyugalommal, mielőtt felkeltelek és menned kell. Nem érzek irántad semmit te édes kiskakas és amikor erre rájössz, talán egy kicsit szomorú leszel. Pedig nincs ebben semmi szomorú, mert közös jövőnk sohasem volt és amint kilépsz az ajtón, újra semmit sem jelentünk majd egymásnak. Egy könnyű és édes, de befejezett harmónia vagy számomra. – gondolta Anna és tovább cirógatta a férfit.

…..

Alkonyodott. A két kevert megtette a hatását, Edit ellazult, megnyugodott. Az alkohol kimosta belőle az átélt szennyet. Csak ült a padon, nem gondolt semmire, elfeledkezett mindenről. Nem hallotta már a civilizált világ zajait, úgy érezte, hogy eggyé válik a lassan lenyugvó, hatalmas, vörös napkoronggal. Az izzó-remegő látóhatár egész lényét betöltötte. Időtlen békét érzett a szívében, kicsordult a könnye.

Milyen szép ez, milyen szép minden, amihez az embernek nincs köze! A fák, a szellő, a naplemente, az eső. Ezekben ott van a Teremtő Erő, amiből bennem is van egy darabka, ami már csak arra vár, hogy visszatérhessen a Forráshoz. És mindaz, amit átéltem, mindaz a rengeteg rossz és a kevéske jó, ami megtörtént velem, elenyészik majd és elmúlik ugyanúgy, ahogyan ez a tökéletes naplemente… – gondolta megrendülten.

Lelkének szirmai magukba gyűjtötték az éltető fényt és a békét. Kinyitotta a szemét. A kisfia és a férje állt előtte. Kéz a kézben. Őt nézték. Mindketten egészségesek voltak, boldognak és felszabadultnak látszottak, mintha a baleset sohasem történt volna meg.

Aztán a szülei tűntek fel. Fiatalok voltak, egymás vállát karolták és neki integettek.

Végül önmagát látta, amint egy zöld mezőn körtáncot jár a gyermekével.

A napkorong eltűnt a házak mögött és vele együtt a boldog látomás is. Editnek patakokban folytak a könnyei. Tudta, hogy ez a napszállta csakis az övé volt és azért kapta ajándékba, mert kibírta az életét.

…..

Nehezebben ment, mint várta. A kiskakas mégis többet akart, érzelmeket, szerelmet, kapcsolatot. Anna erre nem számított. Befejezésül könyörtelennek kellett lennie, pedig nem így tervezte. A férfi végül elment és magával vitte a megbántottságát, a dühét is.

Jobb ez így! Nincs szükségem bonyodalmakra. A munkámra akarok koncentrálni, a karrieremre és ebbe jelenleg nem fér bele egy kapcsolat. Ha megnyugszik, nyilván ő is csak a szépre emlékezik majd. – zárta le kellemetlen gondolatait. Lassan merült bele a kádba. A forró víz jelentette gyönyör újra felidézte benne a férfi vágyát, a szeretkezésük tüzes emlékét. Önkéntelenül magához nyúlt és hagyta, hogy a fantáziája irányítsa a mozdulatait.

…..

– Jó estét Edit!

– Jó estét Gondnok Úr!

A gondnok kinyitotta a szeméttároló ajtaját. Edit nem ment be.

– Van vize éjszakára?

– Van, köszönöm. De ma nem alszom itt. Egy régi barátom meghívott egy jó kis buliba. Csak azért jöttem, hogy ne várjon engem hiába a Gondnok Úr!

– Értem. Akkor érezze jól magát Edit!

– Jó éjt maguknak is! És köszönöm a jóságát!

Egy pillanatra egymásra néztek, aztán a gondnok bezárta az ajtót és elment. Edit nem találkozott a régi baráttal és nem várták egy buliba sem. Azért hazudott, mert nem akart kellemetlenséget okozni annak az embernek, aki jó volt hozzá. Végtelen nyugalmat érzett, mert a lelke mélyén tudta, hogy ez lesz az utolsó éjszakája. Elindult hát keresni egy nyugodt helyet, ahol megvárhatja az áhított halált.

…..

Anna a mandulaillatú paplan alatt feküdt az ágyban. A szobában sötét volt, a redőnyön az esti tébolyát élő város fényei nem szűrődtek át. Szerette az elalvás előtti perceket, amikor a teste és a lelke már csak arra várt, hogy átlendüljön az álom kalandos birodalmába, ahol minden lehetségessé vált.

Végül is jó nap volt, játszottam egy kicsit. Megkaptam, amit akartam és holnap is meg fogom kapni. Én soha nem leszek ágyútöltelék! – gondolta Anna félálomban – Az élet szép, de csak annak, aki felül marad. És én sirály vagyok, legfelül, a fényben úszom, a szél hátán repülök, utam a végtelen…

Tigyi Jégfarkas Balázs

Akit angyal csókolt

A szennyes ablaküveg tompította a világosságot. A fáradt fényben a reménytelenség absztrakt ábráinak tűntek a falon elkent poloskatetemek. A szoba bútorzatát rozzant faágy, akasztós szekrény, kopott kisasztal és egy szék tette ki. Emőke az ágyon ült, hátát a halványzöld falnak támasztotta. A lepukkant munkásszálló az átmenetiség fullasztó érzetét keltette minden lakójában. A szobában szomorú rend volt: az ágynemű beágyazva, a padló felseperve, a ruhák a bőröndben.

Az asztalon vibráló, kisméretű tévét figyelte. A képernyő egy ezerrészes szappanopera kétezredik epizódját sugározta. A színészek gyenge játéka miatt a történet önmaga paródiájává vált. Emőke mégsem kapcsolta el, hiszen mindegy volt. Csak azért nézte, hogy ne érezze magát megint olyan végtelenül egyedül, mintha ő lenne a legutolsó túlélő a Földön. Hálópólót, foszlott, de kényelmes fürdőköpenyt és egy legalább két mérettel nagyobb pizsamanadrágot viselt. A bőre barna volt, a haja ősz, megereszkedett mellei a hasán pihentek. Begörbült háttal iszogatta reggeli kávéját és örült annak, hogy a szoba menedékében végre nem kell másnak látszania, mint aki. Ha odakint, a világban megkérdezték tőle, hogy ki is ő, mindig akadt egy kész válasz: egy név, egy dátum, egy szám. Ezt elfogadták, ezzel létjogosultságot nyert a létezése a többiek szemében. De ő maga nem hitt ebben, nem hitte el, hogy bárki kifejezhető néhány adattal. Ezek a dolgok számára nem jelentettek az égvilágon semmit. Ha őszintén felelt volna valaha is erre a butácska kérdésre, a válasz csupán egy bánatosan elsuttogott „nem tudom” lett volna.

Cigarettára gyújtott. Behunyt szemmel szívta le az első slukkot, visszatartotta, hogy kicsit megszédüljön, aztán a füstöt a fogai közt eregette ki. Ez olyasmi volt, amit jól csinált és elégedettséggel töltötte el. Mire a cigit végig szívta, úgy érezte, készen áll aznapi létezés-adagjának méltósággal való elviselésére.

Arcot mosott, a hideg víz kiűzte belőle az álmosság utolsó morzsáit. Megnézte magát a tükörben: vastag vonalú ráncai csatornát képeztek kétoldalt, szemgödrei sarkától futva. Tengerkék szeme barátságosan csillogott és ez feledtette az öregedő arc megviseltségét. 56 éves volt, rámosolygott önmagára.

A bőröndből tiszta fehérneműt, pólót vett. Szürke kordnadrágot húzott, dereka köré kötötte pulóverét. Végigment a folyosón, ahol a zárt ajtók a vesztesek nyomorát őrizték. A portán barátságtalan arcú biztonsági őrnek adta oda a szobakulcsát. Az őr mintha csupán egy lélektelen, maszkírozott báb lett volna, rá sem nézett, csak meredt tovább a tévé képernyőjére.

A Nappali Melegedőben ingyen reggelit lehetett kapni. Beállt a várakozók hosszú sorába. Nem türelmetlenkedett, megszokta, hogy várakozik. A sorban állás közben elképzelte, milyen szépen fog sütni odakinn a nap, ha majd igazán rákezdi. S ha olyankor az ember végigfekszik az illatos füvön és semmit sem csinál, csak bámészkodik a vonuló bárányfelhőkben, vagy akár a pillangók könnyű röptében, hát az a legjobb dolgok egyike a világon!

Két szelet vajas kenyeret, bögre teát kapott. Megköszönte, viaszosvászon terítős asztalhoz ült. Senki nem kívánt neki jó étvágyat, de azért jó étvággyal fogyasztotta el a reggelit. A tányért és a bögrét beadta a konyhaablakon. Ági, a vezetőnő visszamosolygott rá és Emőke elrakta magának a kedves gesztust, mert ez neki szólt, az övé volt, bizonyítéka törékeny létezésének. Számára minden egyes bizonyíték fontos volt, ahogy teltek az évek, egyre fontosabb.

A házból kilépve megsimogatták az arcát a napsugarak. Falhoz támaszkodott, szatyrát gondosan a lábai közé helyezte és behunyta a szemét. Érezte bőrén a lágy sugarak pajkos táncát, a szellő gyengéd érintését. Szendergéséből veszekedés lármája riasztotta fel. Két ittas sorstársa civakodott, belassulva az alkoholtól. Rövid ideig nézte csak a vitát, melyet feleslegesnek, jelentéktelennek ítélt. Sajnálta őket, mert méltóságukat veszítették a dulakodásban.

A hajléktalanok számára fenntartott Munkaügyi Kirendeltségen órák múlva került sorra. Az ügyintéző nem tudott számára munkalehetőséget ajánlani, de biztosította arról, hogy a csökkentett összegű álláskeresési támogatást még 6 hónapig folyósítják a részére. A segély helyett munkát szeretett volna kapni, de sokan voltak az áporodott levegőjű, szűk irodában, ezért nem kardoskodott. Amint kilépett a fénybe, megnyugodott. A napfény sok mindenért kárpótolta.

Az utcák betontengerében itt-ott, magányos szigetként fák simultak a járókelőkhöz. Lélegzetelállítón szépek voltak és ő mindegyiküket megcirógatta, mindegyikükhöz szólt pár kedves szót. Azt gondolta, ez a fáknak ugyanolyan jól eshet, mint akárki másnak.

A Hajléktalan Információs Irodában átfutotta a mindenki számára elérhető álláslistákat, valamint a hirdető újságot. Megvárta, míg felszabadul egy számítógép és három helyre küldte el az önéletrajzát. Szép, tömör leveleket írt. Korábbi leveleire nem érkezett válasz. A szociális munkástól elkérte a telefont és végig hívta azokat a munkaadókat, amelyek szóba jöhettek. Nyolc helyre telefonált. Három nem vette fel, négy betelt már. Az egyik cégnél irodai takarítót kerestek éjjeli műszakba, itt sikerült másnapra egy személyes meghallgatást lebeszélnie. Ez egy pici reménnyel töltötte el. Visszaadta a telefont Tamásnak, a hosszú hajú, fáradt arcú szociális munkásnak. Kedvelte őt, mert emberségesen bánt a hajléktalanokkal. Elhatározta, hogy legközelebb virágot hoz neki.

Aznapra nem maradt más intéznivalója. Sétafikált az utcákon. Bérletet, jegyet nem engedhetett meg magának, de az idő szép volt, nem bánta, hogy gyalogolnia kell. Szerette elnézni a házakat. A házak nem mondtak róla ítéletet, ellenben titkokat rejtettek magukban és talán éppúgy szerették a napfényt, az esőt, meg a szelet, ahogy ő. Minden hetedik lépésnél tett egy apró tánclépést az órák ketyegése miatt. Nem szerette, ahogy ketyegnek, mindig egyformán, mindig ugyanúgy. Persze megértette őket, de amikor a hetedik lépésnél megtörte a ritmust, kibillentette egyhangúságából a világot.

A Népkonyhában egytálételt adtak a rászorultaknak. Nemcsak az ingyen ebéd miatt járt ide. Itt szokott találkozni egyetlen barátnőjével, Magdival, akivel hosszú idő óta jó viszonyt ápolt. Magdi nem akart tőle semmit, nem akarta sem megdugni, sem kihasználni és ezt nagyon értékelte benne. Magdi együtt volt egy férfival, aki folyamatosan vedelt és gyakran meg is verte őt. Emőke tudta, hogy a barátnője mindezek ellenére sem hagyja el a férfit, mert számára ez az alkoholista, agresszív és tehetetlen ember jelenti az egyetlen mentsvárat a magánnyal szemben.

Maga sem tudta, honnan meríti az erőt, amikor visszautasítja a Magdi párjához hasonló férfiak ajánlatait. Olyan könnyű lett volna rácsúszni arra a vágányra, amin a barátnője is haladt. Belesüllyedni a társas boldogtalanság mocsarába, mely készségesen körülöleli az embert, mint egy büdös, de meleg takaró. Magáénak tudni egy férfit, aki időnként használja és elveri, de cserébe azt érezheti, hogy tartozik valakihez. Emőke eddig még tudott nemet mondani, amikor kellett.

A Népkonyhában kevés dolgot lehetett csinálni. Ülhetett, ha jutott hely és beszélgethetett Magdival. Szerette hallgatni barátnőjét, aki tapasztalt volt és fanyar humorral fűszerezve mesélte élete többnyire szomorú történéseit. Ma azonban hiába kereste őt. Magdi nélkül idegennek érezte magát. Mintha vastag üvegfalat húztak volna köréje, minden távolinak, személytelennek tűnt. Leült hát egy székre, hátát egyenesen tartotta és igyekezett nem belegondolni abba, mennyire magányos.

Nem messze tőle nagyképernyős tévé vetített. Ez őt most sem érdekelte, de voltak, akik a tévénézés csapdájába estek. A tévézők keveset beszéltek vagy nevettek és mintha magányosabbak, fásultabbak lettek volna a többieknél, de erre azért nem mert volna megesküdni.

Voltak könyvek a falakra szerelt polcokon, meg folyóiratok és persze az elmaradhatatlan újságok. Nem olvasott napilapot, mert nem akarta tudni, hogy milyen rossz dolgok történtek a világban. Nem értette azokat az embereket, akik minden nap magukba fogadták a katasztrófákról, tragédiákról, háborúkról szóló híreket. Ő már nem bírt értelmezni több fájdalmat. Akármerre nézett, túl sokat látott belőle.

Egyenes derékkal ült a széken és nem vett tudomást a háta fájdalmáról, ami ma hamarabb érkezett, mint szokott. Ahogy erősödött a hasogatás, kényszerítette magát, hogy másra figyeljen. Körbenézett. A tévét nézők hiába itták a képernyőből áradó drogot, egyre csak szomjasabbnak tűntek. A sakkozók a látszólag mozdulatlan táblákra koncentráltak, akciókon és következményeken gondolkoztak. Szerette volna életre kelteni a figurákat, megsimogatni a csodálatos lovak szabadság – illatú sörényét, megérinteni a királynők drága selyemruháját. Voltak, akik aludtak az asztal lapjára dőlve vagy elnyúlva a székben. Ők lassan lépdeltek az álom birodalmában. A két világot elválasztó, hatalmas kapu rézkilincséhez bizonyára kötelet csomóztak, s a maguk után eregetett fonal mutatta a visszautat az ébrenlétbe. Akármerre nézett, hajléktalanokat látott maga körül. Kirekesztettek voltak, senkinek sem kellettek. Ismerte a szégyenüket, a bénító érzést, a hajléktalanság billogját. Ezrek és ezrek töltötték meg eleven hajléktalan-sorsukkal az emberi társadalom vesztesekre mindig éhes vermeit, hogy aztán az ekképp betemetett mélységeken biztonsággal masírozhassanak át a győztesek. Megfeledkezett a hátában dolgozó kínról, ahogy tudatosult benne a felismerés, hogy ezek az élő töltőanyagnak tekintett emberek azért verekszik át magukat fojtogató mindennapjaikon, mert még várnak valamire. Az őt körölfogó üvegfal darabokra tört. Hányszor, de hányszor látta már a tekintetükben azt a bizonyos, kívülállóknak láthatatlan sóvárgást, a figyelő tekintetet az álarc mögött! Mikor a teájuk kortyolgatták a hideg utcakövön, az olcsó cigarettáikat sodorták a padon, vagy épp a mosógép dobjának száz meg száz forgását bámulták, elnyűtt fehérneműben a repedezett stokikon ülve… Ahogy tovább forgatta a gondolatot, végre azt is megértette, mire várnak. Elvégre erre várt ő is, hosszú-hosszú évek óta anélkül, hogy beismerte volna önmagának. Suttogva mondta ki a bűvös szavakat:

– Esély!

Mind egy cipőben járunk, a csodára várók gigantikus lábbelijében! – gondolta – Óriásinak kell lennie ennek a cipőnek, hiszen tengernyi ember viseli! Sokan be sem vallják, legfőképp önmaguknak nem. Ha beismernék, hogy még remélnek, azzal sebezhetővé válnának. A csoda viszont attól csoda, hogy akkor is jön, ha nem hívják. Bármilyen alakban érkezhet, tetszőleges időben és módon. Rejtőzhet akár egy kuka mellett, kincset rejtő kofferban. Vagy benyithat a Melegedő ajtaján, emberséges munkaadó képében. Hozhatja a postás levél formájában, benne évek óta nem látott gyermek kézírásával. De a csoda végtére jöhet úgy is, ahogy ő képzeli: leszáll egy angyal az égből. Leánygyermek, kecses és tökéletes, jóság és szeretet sugárzik belőle. A szeme nevet, miközben ajkával érinti a szomjazók homlokát. Az angyalajak érintése kitörli a veszteségeket és enyhülést hoz a fájdalmakra. Az emberek homlokukon csókkal, szívükben áldással kilépnek a Népkonyha ajtaján, immár szabadon, megtisztultan. Remegő kezükkel eltolják maguktól a felkínált kannás bort. Homlokukon csókkal, szívükben áldással bátran néznek újra a tükörbe, és szétpattan a bőrükbe kövült, torz maszk, ami hosszú éveken át maga alá temette a lelküket. A gondozatlan szakáll mögül előbújik a hajdanvolt kisfiú, aki játszik önfeledten. A szikkadt bőrön átdereng a fiatal lány, aki nevet, táncol, suhan…

Könnycsepp gördült bőrén, útja során végig csiklandozta, egészen a vállgödréig. Végtelen szomorúság járta át. Úgy érezte, most először látja igaz mivoltukban ezeket az embereket. Hajléktalan sorstársait, akiknek már rég nem elég semmire a legjobbjuk sem.

Emőke tudta, hogy annál nagyobb csalódás talán nem is érheti az embert, minthogy már a legjobbja sem elég jó mások számára. Az megtöri, kettétöri, mint viharos szél a sétapálcát. Akkor már nem is akar mást, mint inni, túlélni. Elrejtőzni kábulatból és elvadult külsőből kovácsolt páncél mögé, hogy végre „lebüdöscsövesezzék”, elkönyveljék selejtnek és hagyják beleveszni az ember-temető személytelenség áthatolhatatlan ködfalába. Ilyen lett Edit is, aki tőle pár méterre rágta fogatlan ínyével a zsíros kenyeret. Magdi mesélte, hogy az ápolatlan, fekélyes lábú Edit akkor hagyta el magát teljesen, amikor kidobták a polgármesteri hivatalból. Tavaly ősszel történt. Edit megmosdott, kölnit öntött sebes lábára, felvette a napok óta szatyrában őrzött, „tiszta” nadrágját és a hivatalba ment új személyit csináltatni. Az emberek elhúzódtak tőle és az orrukat fogták, mert még így is nagyon kellemetlen szaga volt. Az ügyintéző türelmetlen és goromba volt vele, a biztonsági őr pedig kidobta, amikor Edit szitkozódni kezdett. Editről tudni kell, hogy a szorongását szitkozódással oldja. Minél inkább fél, annál inkább előveszi az árokpartit. Csak egy átkozódó, büdös hajléktant látták benne. A biztonsági őr kilökte az ajtón, majd utána sziszegte, hogy „ide ne gyere többet, tetves kurva!”. Edit még aznap széttörte a kölnijét és visszaolvadt a ködbe.

Ó, bárcsak ott lettem volna Edittel! Én megvédtem volna… leginkább önmagától… – gondolta Emőke – Bárcsak szárnyaim nőnének és minden embert homlokon csókolhatnék!

Valami megpattant benne. Elkente arcán a könnyeit, felállt, kisietett az épületből. Az ajtón kiérve futásnak eredt. Mellkasában égett a kín, úgy érezte, ha nem talál rögtön legalább egy csöppnyi emberi melegséget, a fájdalom elemészti őt.

A szembejövők értetlenül, közönyösen nézték a futót, aki meghökkentő és nevetséges látványt nyújtott számukra. Szemeikben nem volt jóság.

Hol egy mosoly, egy meleg szempár? Rohant, ahogy csak bírt. Hát az emberek mind lélektelen bábok és a világban nem maradt számára szeretet? Érezte, az ereje is szalad kifelé a testéből, együtt minden megtett lépéssel. Az út, a házak, az égbolt összefolyt, nem bírta tovább. A földre rogyott, minden homályba veszett.

…

Egész teste sajgott. Egy park bejáratánál feküdt a meleg kavicságyon. Kinyitotta a szemét. Színeikben tündöklő fákat látott, kék eget, vonuló bárányfelhőket. Csend vette körül, egyedül volt.

Nem tudta mennyi ideig feküdt, egyé válva a csenddel. Aztán feltápászkodott. Lassan lépkedett oda a padhoz. Gyűrött, üres papírlapnak érezte magát, melyet az Író a szemétkosárba hajított.

Napsugarak szűrődtek át a platánfa lombjai közt, szabálytalan fényrácsot vontak a pad köré. Virágillatot hozott a szél. Egy „Hello Kitty”-s labda hatolt át a rácsokon és állt meg a lábai előtt.

Egy lányka torpant meg a padnál. Hatéves-forma, hosszú, barna hajú, játékos szemű. Nem merte elvenni a játékszert, az túl közel gurult a padon ülő, idős, idegen nénihez, hát csak állt tanácstalanul. Hol a labdára, hol az idegenre nézett. Zavarban volt, mert a padon ülő néni furcsán, erősen nézte őt. Aztán meglátta, hogy a néni szeme tele van könnyel.

– Miért sírsz?

Emőke gyönyörűnek találta a gyermeket, hosszú, barna haját, tengerkék szemét, lefegyverzően nyílt tekintetét.

– Nem sírok kicsikém, csak… Tudod, nagyon hasonlítasz a lányomra. Ugyanilyen szép volt, mint te!

– Hogy hívják a lányodat?

– Dórinak hívták, Kincsem.

– Miért nem hívod ide Dórit? Labdázhatna velem!

– Tudod, ő már… fenn van az égben. Dórika már odafenn labdázik Kicsim, a felhők között!

A lányka megértette, hogy Dórika már nem ebben a világban labdázik és a néni azért szomorú, mert így nem lehetnek együtt.

Egy kedves, nyílt tekintetű nő állt meg a padnál. A lányka erre közelebb lépett, lehajolt a labdáért és Emőke felé nyújtotta azt.

– Tessék, ezt kölcsönadom! Játszhatsz vele, amennyit csak akarsz, de ígérd meg, hogy visszahozod! Mi holnap is kijövünk a parkba! Amikor jó az idő, mindennap kijövünk, ugye Anyu?

Az anyuka bólintott.

– Amúgy engem Fanninak hívnak.

Fanni rámosolygott Emőkére és elszaladt.

– Köszönöm Fanni! Megígérem! – Suttogta Emőke.

– Már megbocsásson, de… Fanni soha nem csinált még ilyet! Most először adta kölcsön magától a játékát bárkinek is! – Mondta az anyuka és ő is rámosolygott a jóságosnak tűnő, idős nőre.

Emőke az anyuka felé nyújtotta a labdát.

– Tessék!

– Ó, maradjon csak magánál! Mi holnap délután is jövünk a parkba. Azt hiszem, Fanni örülne neki, ha Öntől kapná vissza a labdát. Hiszen megígérte neki…

Az anyuka még egyszer rámosolygott Emőkére és elsétált.

A virágillatot tovább vitte a szél. A platánfa megrázta magát, lombja közt táncolni kezdtek a napsugarak. Emőke felállt. Az égre nézett, a felhőkre mosolygott, aztán a labdával együtt elindult hazafelé. Szívében béke honolt, homlokán egy csók nyomát érezte.

Tigyi Jégfarkas Balázs

Lekésve

Haragkék az égbolt, komor pompába öltözött a földi színpad. A díszlet: utak, házak, padok, fák, csupa sötét árny, alig észlelhető létezés. Fekete idomok egy fekete sivatagban. Nincsenek árnyalatok, otthon érzem magam. A megkövült élet az elmúlásra vár, mintha már átélte volna mindazt, ami megtapasztalható.

Hirtelen

hangulattalan fény gyullad a tömbház harmadik emeletén. Bántja a szemem. Milyen élet folyik ott? Fekete-fehér, íztelen-merev és fakó? Egy nő van ott. Vékony, csontos, sírszürke bőrű. Réparonda hálóköntösben ül, a köntös poros alja a padlót éri. Dohányzik egy jellegtelen konyhaasztalnál. Hideg kávét hörpint. Gondolatai sajgók és sötétek, mint e hajnal előtti, túlkínzott állapot. A férjére gondol, aki most is dolgozik, egy született nímand, rohad a gyárban. Én meg itt rohadok a konyhában, egyedül – jut eszébe. Arca torzul, legszívesebben sikítana, de nem jön ki hang a torkán. Fojtó a zárt konyha, keserűen nyomja el a csikket, kilép az erkélyre.

Késztetést érzek, hogy megmutassam magam, belépek egy lámpa haldokló fénykörébe. Meglát engem.

Hirtelen

vágyat érez, mohót, forróság önti el. A teste ringani kezd. Szíve hevesebben ver. Beletúr a hajába, mint egy nyáladzó őrült, végigkarmolja az arcát, végigkarmolja a mellét. Vére kiserken, lenyalja az ujját, a vére szerelem ízű. Engem néz, szétnyitja a köntösét és

hirtelen

megnyugszik. Már nem akar semmit elsietni. Terpeszt áll, a mellbimbói duzzadtak, ujjai közé csippenti őket, játszik velük, aztán lejjebb siklik libabőrös testén. Kéjesen nyög fel, amikor behatol magának. Futni kezdek, ajka „IGEN”-t formál, szólít és én rohanok teljes sebességgel, darabokra hullik, leszakad rólam a közöny rozsdás páncélruhája, a kapuhoz érek, rázom, tépem, zárva, becsöngetek találomra, hallani vélem, ahogy „IGEN”-t sóhajt, úgy érzem beleőrülök a sóvárgásba, egy álmos hang ásít a kaputelefonba, „RENDŐRSÉG, KINYITNI” – ordítom a mikrofonba, kattan a zár, szaladok a harmadikra, szemem előtt összefolyik a világ, dühödt vágyam apró cafatokra kúrja az agyam, leszaggatom magamról az ingem, a folyosón rengeteg ajtó, végtelen számúnak tűnik, csupa-csupa csapda, vonyíttatom a csengőket, dörömbölök sorra, lerúgom a cipőm, zavarodott fejek lesnek, nem találom a nőt, félőrülten vonyítok a kíntól, a merevedésem újabb ajtónak lök, mögüle sikamlós „IGEN”-ek hívnak, csípőmet ütemesen az ajtónak verem, hörögve könyörgök „ENGEDJ BE” és

hirtelen

vontatott, elnyújtott, gyönyörteli sikoly a zárt ajtó mögül. Megdermedek. Lassuló sóhajok, aztán csend. Csend és távolodó léptek, egy öngyújtó alig észlelhető kattanása. Lekéstem a mennyországot.

Hirtelen

valami összetörik bennem. Lerogyok a koszos folyosóra és a szemközti lakásból felvert öregúr szeme láttára kitépem Sorsom Könyvéből a fiatalság utolsó lapjait.

Tigyi Jégfarkas Balázs